2010. 05. 20.
Őserő a dzsungelen túl - Soulfly: Omen
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Őserő a dzsungelen túl - Soulfly: Omen
Hetedik albumával rukkol elő Max Cavalera szép karriert befutott és érdekes (zenei) alakulástörténetről tanúskodó csapata, a Soulfly. Az Omen címre keresztelt új opus rövid, velős, agresszív thrash tételeket tartalmazó korong, bizonyos értelemben az őt megelőző Conquer és a nagyszerű Dark Ages kijelölte irány egyszerűbb, direktebb folytatója. Az alábbiakban RIP és LVP méltatja a lemezt, és igyekszik minél alaposabban kiismerni a Soulfly súlyos zenéjét.

RIP: 2002. május 30-án a prágai Strahovský stadionban megrendezett Ozzfesten – ahová elsősorban a Slayer koncertje miatt mentem ki (igaz, június 9-én a PeCsát is megzúzták) – a főzenekar műsora alatt a frontember produkciójára is odafigyelve, az járt az eszemben: mit keres itt ez az ugrándozó bohóc, aki igencsak szerény énektudásával és frontemberi képességeivel csak nevetségessé teszi magát, s aki hosszú évtized óta – réges-régi hírnevére alapozva – már csak a feleség-menedzser pénztermelő droidja. Ezzel szemben a három „kísérő” – Mike Bordin dobos, Robert Trujillo basszgitáros és Zakk Wylde gityós – olyan zenével varázsolt el, hogy csak lelkesedni tudtam akkor, s most is.

Mindezt azért elevenítettem föl, mert Ozzy nem kicsit példaképe Max Cavalerának, talán még a magánéletük alakulása között is lehetne bizonyos mértékig párhuzamot vonni a feleség-menedzser okán… ráadásul a most már 4. közös lemezét készítő négyes (na jó, a Prophecyn és a Dark Agesen Dave Elefson is játszott Bobby Burns mellett) kapcsán nem először fogalmazódott meg bennem hasonló gondolat (többször volt szerencsém koncerten is élvezni a Soulfly muzsikáját), vajon Maxnek ugyan mi szerepe van még itt?

A koncerteken  – az egyre inkább George Clintonra hajazó  – frontember maximum kapaszkodik a gitárjába, ritmusozik kicsit, meg az üvöltést hozza, a zenei játékot szinte teljesen átengedi a többieknek. Mondjuk Marc Rizzo mellett gitártudást tekintve labdába sem rúghat. Az egykori Ill Niño húrnyűvő, aki idén már a 3. szólólemezét (Legionaire) készítette el, lenyűgöző tudású és ötletgazdag gitáros. (Az is lenyűgöző, hogy mennyire aláveti magát Maxnek, annak feleségének, Gloriának, a Soulfly-nak – nyilván valamit valamiért alapon.) Állíthatom, hogy ha ő nem szerepelne a lemezeken, nem nagyon hallgatnám az egykori Sepultura-vezér zenekarát. A tesóval, Igorral összehozott Cavarela Conspiracy annyira felejthető, hogy még! Ott Rizzónak jóval kevesebb szerepet engedélyeztek – ami azon a lemezen hallgatható, miatta az. Szóval, mit tud ez a Max zeneileg, miben jeleskedik, hogy ennyire az ő nevéhez tapad a Soulfly zenéje, a múltbéli megalapozott hírnéven, a megalakítás és a tulajdonjog tényén túl?

Persze a lelkesedésem Rizzo játéka iránt túlzásokba ejt Max szerzői képességeit illetően, holott teljesen tisztában vagyok a Sepultura életmű Rootsig tartó szakaszában játszott szerepével. Első közelítésként mondhatnám, hogy Max hozza a fát, Rizzo pedig feldíszíti, de ez a karácsonyi hasonlat sántít, mert éppen az elemek külön-külön voltát mutatja, semmint szerves egészüket, különös kapcsolatukat. Ezért inkább egy közlekedéstechnikai metafora segítségével mondanám: Max a váz-készítő, Rizzo illeszti be a kerekeket, s ettől, no meg Joe Nunez és Bobby Burns tempó-felelősöktől működik bicajként a Lélekszárnyaló.
 

De nézzük (jó szemmel)/hallgassuk (éles füllel) az új opuszt, az Oment. Az album 11 szerzeményt tartalmaz, amely a speciális kiadványon 14-re bővül, de a bónuszdalok mind feldolgozások: egy Led Zep (Four Sticks), egy Sepultura (Refuse/Resist) és egy Excel (Your Life, My Life), illetve DVD is jár még ehhez: a tavalyi With Full Force fesztiválos anyagukat adják közre.

A Soulfly-t a Dark Ages koronggal szerettem meg, addig csak dzsungel-tribe köntösbe bújtatott önámításként értékeltem a Max köré szerveződő, cserélődő tagságú formációk zenéjét. Ehhez persze az is kellett, hogy a 2005-ös lemezen termékeny visszacsatolás történjen Max zenei múltjához, a thrash-hez, s a modern technológiát ötvözve a zúzós hagyománnyal, igazán klasszikus szólókkal díszített, sokszínű albumot hozzanak létre. A 3 évvel későbbi Conquer csupán ismételni akarta ezt a megszólalást, újdonságereje kevés volt, így részemről ismét alábbhagyott az érdeklődés. Az Omen viszont újfent meg tudott szólítani, s ez persze megint jobbára Marc Rizzónak köszönhető.

LVP: Amilyen kultikus tisztelet övezi a Sepultura Rootsig tartó korszakát, olyannyira kedvelt témája a lemezkritikusoknak és rajongóknak az egykori anyazenekar és fő dalszerzője mai munkáinak hasonlítgatása. A Roots szellemiségét a korai Soulfly-ban továbbvivő Max kétségtelenül olyan zenei világot teremtett, mely a metálban korábban nem létezett, s bár az újdonság nem minden esetben értékmérő is egyben, Max kötődése az egyszerűbb, folkos- vagy „világzenei” motívumokat fölvonultató muzsikához aligha nevezhető érdektelen vagy ötlettelen kísérletnek. Jóllehet a Soulfly első két albuma e világ kialakításán, berendezésén fáradozott, számomra a dzsungel- vagy tribe-vonal etalonját a 3-asként jelölt Soulfly jelenti: Max elementáris ereje átgondoltan variált népzenei betétekkel, ízlésesen beépített, különleges motívumokban és érdekes hangzásokban gazdag zenei utazást eredményezett, amelynek legfőbb érdeme talán éppen abban állt, hogy többé nem volt elkülöníthető a folkos/világzenei vonal és a metál: a kettő egyben, együtt, egy időben, csakis ebben a formában mutatta meg saját arcát. Meglátásom szerint Max ezzel az albummal ért az általa és zenésztársai által teremtett zenei világ csúcsára; a rá következő Prophecy, amellett persze, hogy koncepciójában továbbra is változatos igyekezett maradni, már másik arcát mutatta a metálban szokatlan elemek variálásában. (A lemezt átható keresztény megváltáshangulat is inkább mintha a dzsungelből a sivatag felé tartó utat rajzolta volna ki, lásd még a címadó dal klipjének képi világát.)

A Dark Ages ezt a másfelé tartó utat kötötte össze azzal az élő hagyománnyal, mely a korai Sepulturának is a sajátja, s ezzel Max, valamint a Soulfly pályafutása eddigi legvaskosabb, legmasszívabb lemezét írta meg. Marc Rizzo érdemei természetesen elévülhetetlenek e teljesítményben, azonban óvakodnék annak túlértékelésétől: külön is élvezetes gitárjátéka a Soulfly-ban nem önmaga okán válik mesterivé. A magam részéről a komplex Conquerrel ugyancsak elégedett vagyok, noha az az út, amelyet Maxék a Prophecytől idáig tettek, a sajátos zenei világ elhagyásának is az útja volt, amint az az egyébként egyszerűségében ütős, harapós Cavalera Conspiracy teljesítményén szintén érezhető. És ami meglátásom szerint az új Soulfly opus, az Omen legfőbb jellemzője is. Innen nézve a CC debütjéhez érzem a legközelebb a redukált, terpeszkedő szerkezetektől és más hajtásoktól mentes, direktre és durvára vett Oment.
 

RIP: A mintegy 40 perces lemez kezdőszáma, a Bloodbath & Beyond rögtön belecsap a lecsóba, pofonegyszerű rockandroll, Blood Fire War Hate-stílusban, aztán szinte folkos dallamok szólisztikus kiállásával körítve nyomja a végtelenségig a címet Max, aki – az egész lemezt hallva – nem sokat változtatott szövegírói puritanizmusán. A Rise of the Fallenben Greg Puciato, a The Dillinger Escape Plan torka vendégeskedik, de a lényeg a hihetetlenül egyszerűnek tűnő gitárfutamok által vezérelve jelenik meg. A szám második felében hallhatóan megint egy orosz ballada tundra-szomorúságú dallama sodorna… Mintha csak a Dark Agesről került volna ide a Great Depression, első körben a Babylonra emlékeztet, igazi thrash zúzda, középlassú tempójú refrénnel, neoklasszikusnak nevezett gitárszólóval. De szerkezeti monumentalitását tekintve is „új Babilon” épült. A negyedik, Lethal Injection című tételben Tommy Victor, a Ministryt és a Danziget is megjárt Prong-vezér szögel kontrasztban Rizzo káprázatos gitárfutamaival, amelyek akár John Petrucci keze alól is kifuthattak volna.

LVP: A Soulfly MySpace oldalán Max lehengerlő, punkos dühről beszél az Omen kapcsán, melynek az intro nélkül berobbanó Bloodbath & Beyond eleget is tesz. Max szerint itt „mintha csak az Agnostic Front” játszana, s való igaz: a metálos köntösbe bújtatott hc-s/punkos durvulat a maga két és fél percében, egyetlen, cirkuláló refrénjével egyszerűbb, ám magabiztos Soulfly-t mutat.

Számomra a Rise of the Fallen egy különös aspektusa tette világossá, miért Max Cavalera zenekaraként emlegetik a Soulfly-t. A The Dillinger Escape Plan énekesének vendégszereplése ugyanis nagyon éles kontrasztot képez az őserejű Maxszel, s bevallom, az első néhány hallgatás során nem is igen tudtam mit kezdeni ezzel az idétlen, fejhangú visítozással. Többedszeri nekifutásra aztán helyére kerültek a dolgok, azonban egyúttal az is egyértelművé vált, hol húzódnak a műfajhatárok: merre van Max világa, és merre másoké. E tapasztalat pedig többet jelent, mint gondolnánk.



RIP: Számomra a Kingdom az album egyik csendes legje, amiben Rizzo még némi zenei allúziót is elrejtett (Budgie: Breadfan). A rákövetkező, a sorozatgyilkos Jeffrey Dahmer tetteit megéneklő dal egy furcsán középtempós thrash szerzemény, maga a ritmikája elég átlagos, túlságosan a szöveg köré épül, de a rövid szólókiállás üdítően dobja fel. Az Off With Their Heads nagyszerű Megadeth-szólókkal kokettál, miközben keleties dallamvilágból is építkezik. A tízezerszer elsütött Vulture Culture rímpárost címéül választó dal a punkos Maxet mutatja, aki a Discharge és a korai C.O.C. iránti rajongását nem egyszer kifejezte már, Rizzo viszont igazi metálszólókat ereget… majd egy akusztikus-bontásos résszel szinte teljesen elemeli a számot a dühpunk attitűdtől. A Mega-Doom kezdése ismét a gitáros saját albumainak világát idézi, aztán Max-féle kiabálós részekkel váltakozva erősítik egymást a keretes szerkezet határáig. Utolsó előttiként a Counter Sabotage a klasszikus Max-védjegyeket viseli, mígnem egy slayeres átvezető riff után Rizzo kanyarít egy satrianis szólót, hogy utána Cavalera ismét üvölthessen egy jót. Lezárás gyanánt nem következhet más: csakis a soron következő öndefinitív Soulfly VII. nyugija.

LVP: Az album második fele rejti úgyszólván az érdekességeket, mégpedig e kijelentés kontrollálhatatlan többértelműsége tekintetében: egyfelől e dalokban hallunk olyan harmóniákat, megoldásokat, melyek – a maguk egyszerűbb, kurtább formájában is – elemelik a szerzeményeket a thrash ismert alapjairól. Másfelől a dalok szó szerint rejtik érdekességeiket, hiszen a jó értelemben vett különcségek az egyes tételek letaglózó, azonnal szembeötlő brutálitása mögött több hallgatást követően jönnek csak elő. A dalok is ekkor nyerik el identitásukat; a lemez karakteresen célratörő, direkten puritánra vett stílusa hirtelen „kinyílik”, s mintegy „visszahelyezi” az albumot arra az útra, melyen – képzavarral élve – a Soulfly legutóbb a Conquerrel volt látható.

RIP: Cavalerai őserő – rizzói cizelláltság, részemről e kettő szerencsés és innovatívan termékeny kapcsolatában látom a Soulfly lényegét. A Max nyújtotta alapok mozdulatlansága és állandósága a mindig fejlődni, megújulni képes Marc zseniális tehetségével párosítva új remekművet hozott létre az Omen képében.

A legutóbbi, tavalyi budapesti Soulfly koncertet a Conquer izgalommentesnek ítélt mivolta miatt kihagytam, azonban az Omen jó előjelnek bizonyul egy újabb headbangre.

A csapat idén föllép a soproni Volt-fesztiválon.

Soulfly: Omen
Roadrunner, 2010.

www.soulflyweb.com
www.myspace.com/soulfly
Kulcsszavak: Soulfly, Max Cavalera

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés