2010. 06. 08.
Átverések sorozata – Jake Brown: Motörhead a stúdióban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Átverések sorozata – Jake Brown: Motörhead a stúdióban

Karácsonykor tölti be a 65. életévét Lemmy, aki 35 éve alapította meg legendás zenekarát, a Motörheadet. A formáció idén 9. alkalommal lép fel hazánkban, Tokajban, a Hegyalja Fesztiválon, s a források szerint még ősszel új nagylemezzel jelentkeznek, amely a 20. lesz a sorban. Az évfordulók és jeles alkalmak miatt is időszerűnek látszott egy újabb ’head könyv megjelentetése. De miért pont ez? RIP recenzióját olvashatjátok Jake Brown könyvéről.  

2007 Ünnepi Könyvhetén, azaz pont 3 éve jelent meg magyarul Janiss Garza és Lemmy Kilmister szerzői neve alatt a Fehércsíkláz, amely gyakorlatilag a rock ’n’ roll fenegyerek önéletrajzi interjúkötete, s a Hammered 2002-es megjelenéséig követi a basszer-énekes, zenekarvezető életpályáját. A könyv a „Legendák élve vagy halva” sorozat X. köteteként jelent meg Szöllősi Róbert fordításában, s szerintem mindmáig a zenei könyvsorozat egyik legjobb darabja. Ezért is érthetetlen, milyen szakmai megfontolások alapján választották ki éppen az amerikai tucatkönyv-gyáros és kiadó, Jake Brown Motörhead in the Studio című 2009-es könyvét a magyar kiadásra, amely gyakorlatilag mind tartalmilag, mind formailag (többszörösen is) átverése az olvasóknak.

A főleg producerek, hangmérnökök munkásságának könyveket szentelő „szerző” ezen dolgozata alig több mint a White Line Feverből vett idézetek mellé egy-egy Motörhead-lemezt készítő stúdiós véleményének odamásolása, többnyire internetes portálok, magazinok, rajongói oldalak interjúinak felhasználásával.

Eleve a koncepció is ingatag, hiszen egy rajongót ugyan vajon miért érdekelné, hogy adott hangtechnikus milyen mikrofont, milyen távolságra tett a stúdióban a lábdob elé. Persze, ha végigszemlézzük a mai zenei sajtó jelentékeny részét, akkor képet kaphatunk arról, hogy többnyire mivel untatnak bennünket felkészületlen, újságírónak alig nevezhető kérdezők interjúk címén: „Milyen producerrel dolgoztatok?” „Miért éppen vele?” „Melyik stúdióban vettétek fel a lemezt?” „Hogy érezted ott magad?” stb. Ez olyan, mintha egy írót arról faggatnának, hogy a könyv megírásának idején mit csinált? Mit csinált volna? Ült az íróasztalánál vagy a könyvtárban, előtte fehér lapok, számító- vagy írógép és írt, húzott, szerkesztett, hozzáolvasott – esetleg a lábát áztatta közben egy lavórban és sört kortyolgatott. A készülési fázisok elég rutinszerűek, de nem is ez számít, hanem a produktum. Na, ennek értékelő elemzésétől szoktak kétségbeesni az interjúvolók.

Brown az 1977-es Motörhead albumból a 2008-as Motörizerig bezárólag 17 fejezetben számol be a 19+1 lemez munkálatairól (a +1 a zenekar legendás koncertlemeze, a No Sleep ’til Hammersmith). Minden egyes fejezetnek ugyanaz a felépítése: Lemmy önéletrajzi kommentárjai mellé az adott produkció készítésében részt vevők nyilatkozatai szerepelnek, nem mindenhol (többnyire nem) jelölve, hogy az elhangzottak a felvételek jelenében vagy retrospktíve készültek. Minden egyes fejezetben részletes katalógust kapunk a stúdiók felszereléséről, és hogy ezekből mit kellett használniuk a Motörhead-lemez elkészítéséhez. Ahogy a fejezetek felvezetője, amely gyakorlatilag a lemezek borítójáról lett átmásolva (tagok, producer, hangmérnök, kiadás ideje, bélyegnyi FF-borítókép, számcímek, szerzők, brit listahely), úgy a fejezetek is sematikusak, a szerző alig 5-10 forrásból idéz (Billboard, Rolling Stone, www.motorhead.ru stb.), de a fő textus a Fehércsíkláz. Szóval, aki azt olvasta, most még egyszer megteheti. Nem véletlen, hogy Szöllősi Róbert neve ismét szerepel a fordítók között, ahogy az sem, hogy társszerzőként Lemmyé is a (magyar kiadáson) a belső oldalon.

Mondanom sem kell, hogy a Lemmy-nyilatkozatok a legérdekesebbek a könyvben. Egyébként meg haláli unalmas minden egyes fejezetben arról olvasni, hogy mennyire egyedi a zenekar stúdiózási munkamódszere, hogy Lemmy a feje fölé lógatott mikrofonba énekel, hogy külön dolgozik a zeneszerző kollégáival, valamint hogy a szövegeinek zömét a stúdióban, a határidő szorításában követi el többnyire. Ezeket az információkat körülbelül 15-ször olvashatjuk, hiszen minden újabb zenei rendező és hangmérnök elmeséli saját élményként – hiába, az olvasó most a Tudás Anyjával szembesül.

Persze, ha egy Motörhead-tribute zenekarban zenélő olvasó, vagy éppen egy zenei stúdió alkalmazottja lennék, még jól is jöhetnének az információk, ám azt hiszem, nem ők adják a közönség zömét.

A kiadvány utolsó oldalain pár színes fotó kapott helyett, elég véletlenszerűen válogatva. A szerző a köszönetrovatban kitér a „briliáns borítótervre”, amit persze a magyar olvasó nem ismerhet, valamint mondvacsinált ürüggyel próbálja alátámasztani könyvének aktualitását, miszerint a speed metal alapítója lenne a zenekar. Ezen állítást persze Lemmy elsőként cáfolja.

A könyv erényeként említhető (a hangtechnikai információkon túl), hogy a beidézett (produceri, zenekari tagok általi) nyilatkozatok nem egyszer ütik egymást, azaz mindenki máshogy emlékszik bizonyos szituációkra, eseményekre, így a polifónikusság győzedelmeskedik az Egy igazságán – ez mindenképp méltánylandó, ha nem is a „szerző”-nek köszönhetően.

Aki teheti, szerezze be a Fehércsíkláz című remekművet, ezt a „cut & paste” munkát meg ajánlja ellenségeinek!

RIP

Jake Brown w/Lemmy Kilmister, Motörhead
[Motörhead in the Studio, 2009]
Fordította: Szöllősi Róbert és Hraschek Dávid
Sorozatszerkesztő: Bajtai Barangó Zoltán
[„Legendák élve vagy halva XLVI.”]
Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2010.
213 oldal, 3000 Ft

www.cartaphilus.hu

www.imotorhead.com
www.myspace.com/motorhead

Kulcsszavak: Motörhead, Jake Brown

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés