2010. 06. 17.
A kortárs thrash magasiskolája - Dew-Scented: Invocation
Nem mai banda a kortárs thrashben utazó német Dew-Scented; múlt hónapban megjelent lemeze, az Invocation már a nyolcadik a sorban. Igaz, hangsúlyosabb nemzetközi figyelem 2002-es energiabombája, az Inwards óta irányul rá, azóta pedig tagcserék bonyolították a zenekar életét, voltaképp nincs könnyű helyzetben, aki az említett anyag utáni érát helyesen akarja megítélni. A jórészt új felállás által készített Invocation számvetésre szintén alkalmas.
Az Inwards-ot annak idején a Who the fuck is Slayer?-szlogennel vezették föl, némiképp viccesen, ám amikor az ember a lejátszóba tette a szóban forgó cédét, bizony elég hamar leesett az álla. Ilyen brutálisan szóló, ennyire pontosan kivitelezett, kíméletlen és baromi erős slayeriánus thrash-bombát nem nagyon lehetett mástól hallani, még attól (a) The Hauntedtől sem, amelynek első albuma a Slayer-iskolán nevelkedett (neo)thrash kiemelkedő darabjaként lett aposztrofálva, olyanként, amely azonban önállóan is megállja a helyét. (A) The Hauntednek aztán szépen ívelődött a karrierje, a csapat okosan szélesítette azt a zenei hagyományt, melyből táplálkozott, az ezredfordulón túl pedig már olyan egyedi, a korai albumok thrash-hatását háttérbe szorító, ám e tradíciót korántsem megtagadó lemezeket készített, melyek a zenekar (zenei) megújulásához nagyban hozzájárultak.
A Dew-Scented ehhez képest többé-kevésbé maradt ott, ahol az Inwardsszal megvetette a lábát. Igaz ugyan, hogy mind az Issue VI.-en, mind a legutóbbi Incinerate-en kísérletezett néhány apró változtatással – hol jobban odafigyelt a lassabb vagy középtempós témákra, hol grindba hajlította a gyors thrash-riffeket –, gyökeresen nem mozdult el mániákusan szeretett stílusától, a Slayer-hatás pedig továbbra is zenéjéből kiirthatatlannak bizonyult, noha nem állítható, hogy kifejezetten szolgaian másolta volna bármikor is mesterét. Az Invocation akár fejtörtést is jelenthetne a zenekar pályafutását követőknek, hiszen Michael Borchers és Martin Walczak személyében új gitárosok, Marc Andree-Dieken személyében pedig új dobos alkotja a csapat instrumentális gerincét, voltaképp az a kérdés is fölmerülhet, vajon Dew-Scentedről beszélhetünk-e egyáltalán eztán (vö. Sepultura-dilemma).
Az Inwards-ot annak idején a Who the fuck is Slayer?-szlogennel vezették föl, némiképp viccesen, ám amikor az ember a lejátszóba tette a szóban forgó cédét, bizony elég hamar leesett az álla. Ilyen brutálisan szóló, ennyire pontosan kivitelezett, kíméletlen és baromi erős slayeriánus thrash-bombát nem nagyon lehetett mástól hallani, még attól (a) The Hauntedtől sem, amelynek első albuma a Slayer-iskolán nevelkedett (neo)thrash kiemelkedő darabjaként lett aposztrofálva, olyanként, amely azonban önállóan is megállja a helyét. (A) The Hauntednek aztán szépen ívelődött a karrierje, a csapat okosan szélesítette azt a zenei hagyományt, melyből táplálkozott, az ezredfordulón túl pedig már olyan egyedi, a korai albumok thrash-hatását háttérbe szorító, ám e tradíciót korántsem megtagadó lemezeket készített, melyek a zenekar (zenei) megújulásához nagyban hozzájárultak.
A Dew-Scented ehhez képest többé-kevésbé maradt ott, ahol az Inwardsszal megvetette a lábát. Igaz ugyan, hogy mind az Issue VI.-en, mind a legutóbbi Incinerate-en kísérletezett néhány apró változtatással – hol jobban odafigyelt a lassabb vagy középtempós témákra, hol grindba hajlította a gyors thrash-riffeket –, gyökeresen nem mozdult el mániákusan szeretett stílusától, a Slayer-hatás pedig továbbra is zenéjéből kiirthatatlannak bizonyult, noha nem állítható, hogy kifejezetten szolgaian másolta volna bármikor is mesterét. Az Invocation akár fejtörtést is jelenthetne a zenekar pályafutását követőknek, hiszen Michael Borchers és Martin Walczak személyében új gitárosok, Marc Andree-Dieken személyében pedig új dobos alkotja a csapat instrumentális gerincét, voltaképp az a kérdés is fölmerülhet, vajon Dew-Scentedről beszélhetünk-e egyáltalán eztán (vö. Sepultura-dilemma).
Az Invocation kínál valamiféle választ: a lemez szinte semmiben nem tér el a megszokott zenei világtól. A rövid intrót követően hamisítatlan thrash darálással robbanó Arise from Decay, majd a címadó a legszebb Inwards- és Impact-megoldásokat idézik. A lemez egészéről is elmondható, hogy bár a fentebb említett módon a DS világában nagy eltérések, módosulások sosem következtek be, az Invocation azonban hangzásában és felfogásában, de riffjeiben is inkább az említett két album dalaihoz húz. Az új gitárosok igyekeztek mindenütt változatos, emlékezetes témákat hozni, ez többnyire sikerült is: a lemez egységesen magas színvonalú, homogén, erőteljes anyag, az olyan dalok, mint a már szóba hozott címadó, a Have No Mercy on Us, az Artificial Life vagy a progresszívnek is mondható, kiválóan eltalált és precízen kivitelezett, hatalmas-brutális levezető riffel görgő záró darab, a Slaves of Consent kétségtelenül a kortárs thrash magasiskolája – kevesen tudják ilyen pontosan és brutálisan, mégis könnyedén elővezetni ezt a fajta muzsikát. Ugyanakkor ami az előnye, egyben a hátránya is lehet az albumnak: az Invocation nem egyszerű hallgatnivaló. A bónusznótákkal csaknem 53 percesre duzzasztott játékidő meglehetősen hosszúnak bizonyul ahhoz, hogy végig lekösse a figyelmet, és ebben nagy szerepe van az egyébként igen rokonszenves Leif Jensen rutinos, profi, ám mégis egysíkú, monoton üvöltözésének.
Nem klip, de kis ízelítő az új lemezről: a címadó dal
Fanatikusok számára a felállásban történt gyökeres változások ellenére is a zenei múltjához hű csapat bizonyosan nem okoz majd csalódást, alkalmasint annak sem, aki a brutális, professzionális kortárs thrash-ért őrül. Mégis: a Dew-Scented alighanem élőben nyújt igazán felhőtlen szórakozást, amikor a figyelem az élő élmény folytán nem lankad.
Dew-Scented: Invocation
Metal Blade/Prosthetic, 2010.
www.myspace.com/dewscented
Kulcsszavak:
Dew-Scented