2010. 06. 22.
Megadeth a PeCsában - (szöveg)ütközések
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tudja a fene, mikor honnan fúj a szél, melyik az a zenekar, melyet hallgatói vagy a kevésbé sikerültnek ítélt lemezük, vagy a valamiért gyengébb koncertteljesítményük miatt pellengérre állítanak. Mindenesetre a Megadeth ezúttal mintha kizárólag baráti hátbaveregetéseket kapna idei budapesti teljesítménye okán. Alighanem okkal, ettől függetlenül továbbra is kezeljük óvatosan azokat a véleményeket, melyekben a „thrash” szó az első „h” nélkül íródik le, valamint amelyek kényszeresen erőltetik a Metallica-párhuzamot. Az alábbiakban némi diszkurzív huzavona olvasható a vasárnapi Megadeth-koncert kapcsán.

„A Megadeth igazi underdog zenekar. Az angolszász sajtóban gyakran használt kifejezés ez esetben teljes egészében lefedi a valóságot: az 1983-ban alapított trash metal kvartett a műfaj rajongóinak szemében kultikus jelentőséggel bír, de sosem tudott/akart mondjuk a rivális Metallica show-biz szintjére emelkedni. Ennek összes előnyét és hátrányát megtapasztalhattuk vasárnap esti budapesti »tábortüzes« fellépésükön.” – írja a nol.hu újságírója. Mármost a fentebb említett módon a „thrash” két „h”-val írandó, és körülbelül azt jelenti, „ütés”, „csapás”, „elpáhol”, „korbácsol”, míg a közismertebb „trash” szóval többnyire a szemetet, az alját, a hitványat jelölik. A Megadeth a műfaj rajongóinak szemében nem feltétlenül bír kultikus jelentőséggel, a jelenleg zajó Nagy Thrash Négyes fesztiválsorozat pedig bár roppant vonzó mint esemény, azonban mégis inkább kései, (metál)történelem-konstruáló marketingfogásnak tekinthető. Kultikus jelentősége valószínűsíthetően (például) a Panterának vagy a Nirvanának van/lesz, annak pedig, hogy a Megadeth sosem tudott vagy akart „a rivális Metallica show-biz szintjére emelkedni”, Dave Mustaine utóbbi húsz évben tett nyilatkozatai és próbálkozásai akár ellent is mondhatnak. Mindegy, nem lényeges kérdés.

„A Megadeth legutóbb 2001-ben járt erre és ez kábé annyit tesz, hogy majdnem felnőtt egy generáció, aki még nem láthatta a viccesen MegaDave-nek hívott Mustaine-t és csapatát. Persze sokkal jobb lett volna, ha a jelenleg zajló »Big Four« turné keretében, a Metallica, a Slayer és az Anthrax társaságában látogatnak meg minket, de legalább benéztek és nem okádtak szembe egy hasonlóan gyenge haknival, mint a nagytestvér Metallica.” – olvasható a Lángoló Gitárokon. Nem teljesen érthető, miért lett volna jobb a Megadeth-et a Big Four turné keretében látni, ha az ottani „headliner” Metallica alig egy hónapja olyan „gyenge haknival” okádta szembe a beszámoló íróját, hogy az ilyen határozott vélemény fogalmazására készteti. Az ízléseken fölösleges vitatkozni, azonban az a kissé vicces, ám valahol mégis szomorú lejárató kampány, amit egyesek a Metallicával szemben – „mítoszrombolás” gyanánt – folytatnak, alighanem túllő a cikkek diszkurzív határain. Nemcsak azért, mert a Puskán Stadionban hallott és látott buli nagyon is rendben volt, hanem mert arról a jó ideje ismét jó formában lévő csapatról, különösen annak dobosáról alkot erősen megkérdőjelezhető véleményt (és ne feledjük: sosem menekülhetünk pusztán „választásból” a „puszta véleményformálás” védőfala mögé), amely és aki nem véletlenül vált azzá, amivé. Nevetséges annak az egykor zseniális dobossá kikiáltott és közkedvelt zenésznek a túlzásba vitt szapulása, akitől a mai zsonglőrök is rengeteget tanultak, amint erősen elhibázottnak érzem a Metallica vs. Megadeth párhuzamot is, mellyel a véleményalkotó leginkább azt ismeri be, hogy kizárólag ebben a(z egyébként konstruált) összefüggésrendszerben tud gondolkodni.

„Egyértelmű, hogy a banda e két korong [Rust in Peace, Countdown to Extinction] idejében volt ereje teljében, sőt az utóbbival még a rádiók és a zenetévék főműsoridejébe is beküzdötték magukat. Akkoriban újdonság volt az eszelős tempójú speed metal Dave Mustaine progresszív riffjeivel, és a gyakran politikai mondanivalóval telepakolt Mega-recept. Mustaine, a Metallicát 1981-ben alapító, de két évvel később kirúgott gitáros, immár abszolút frontemberként vezette csapatát, és nagyon tudta, hogy mit akar. Meggyőződésből születtek a nótáik, ám – például a DevilDrivernél hiába keresett – líraiság itt vastagon átitatja a számokat. Lágy dallamokkal megpuhítanak, hogy aztán amikor hirtelen elementáris erővel rázendítenek, annak tényleg legyen tétje.” – írja a nol.hu-s szöveg szerzője. Ha a Megadeth igazi „underdog” zenekar, miként „küzdhették be” magukat a rádiók és a zenetévék főműsoridejébe? Mely rádiókról és televíziókról van szó? 1990-ben újdonság volt az „eszelős tempójú speed metal”? Néhány sorral föntebb még „trash metal kvartett”-ként aposztrofálódik Dave Mustaine folyamatosan változó felállású zenekara. Mindezt csak azért jegyzem meg, mert az egyik legnagyobb példányszámú napilap internetes kiadásának olvasótábora alkalmasint nem kizárólag metálosokból áll. Azt már nem is igen kérem számon, a szerző mit ért pontosan „líraisággal vastagon átitatott számokon”, ami a Megadeth-nél megvan, a DevilDrivernél azonban nincs. A megállapítást követő mondat alapján azt gondolhatjuk, a „líraság” a „lágy dallamokkal” egyenlő, ám mit kezdjünk akkor a következő megállapításokkal (ugyanebből a cikkből): „A kimerültség főleg a frontember énekteljesítményén jött át, vékonyka hangja olykor megbicsaklott, máskor pedig elképesztően hamis volt. Persze nem fair »MegaDave«-en köszörülni a nyelvünket, hiszen régóta tudjuk, hogy ő a világ egyik legrosszabb énekese és az egyik legjobb gitárosa egyben.” – A „lágy dallamok” tehát a gitárfutamokat jelölnék? Oké, ugorjunk.

„A Megadeth a csaknem harmincéves pályafutása során sok mindent túlélt. Például Mustaine drogproblémáit, a kilencvenes éveket, amikor bedumálták nekik, hogy popsztárok is lehetnek, és ezért ijesztően mainstream hangzású dalokat nyomattak, és a kétezres évek elejét, amikor úgy tűnt, hogy a frontember csuklósérülése miatt végleg feloszlik a zenekar. 2004-ben mégis feltámadtak egy egészen kitűnő koronggal (The System Has Failed), tavaly is kiadtak egy tisztességes albumot (Endgame). Visszatértek a saját alapjaikhoz, nem nagyon akarnak toplistákra kerülni – valójában ez a legnagyobb erősségük. Persze a My Waynek vannak következményei: ha kilenc év szünet után Budapestre elhozta őket valaki, akkor az legfeljebb egy tábortüzes Pecsa-koncertet ér.” – olvasható a nol.hu cikkének utolsó bekezdésében. Ismétlem magam: amennyiben a Megadeth igazi „underdog” banda, miként „dumálhatták be” tagjainak a kilencvenes években, hogy „popsztárok is lehetnek”, és mégis, kik dumálták be? Mit jelent az, hogy „ijesztően mainstream hangzású dalokat nyomtak”? Melyik lemezen? Tudtommal a Risket szokás kárhoztatni rádióbarát megszólalása miatt, erről az albumról azonban a koncerten egyetlen tételt sem hallottunk, a szóban forgó lemezt megelőző Cryptic Writingsról pedig anno számos elismerő kritika született, a mostani bulin elhangzott Trust pedig ugyanolyan értékű Megadeth-szerzemény, mint bármelyik korábbi darab. A szóba hozott visszatérő „kitűnő korongról” ez alkalommal szintén nem játszottak, amint a Systemnél nagyobb respektet kiváltó legutóbbi Endgame-ről (sajnos) csak a Headcrushert. Ha pedig „valójában az a legnagyobb erőssége” a Megadeth-nek, hogy „visszatértek a saját alapjaikhoz”, és „nem nagyon akarnak a toplistákra kerülni”, nem egészen értem, miért gond az, hogy ha „kilenc év szünet után Budapestre elhozta őket valaki” (sic!), „csupán” a Petőfi Csarnokot töltik meg. Különösen annak fényében furcsa ez a fölvetés, hogy a Metallica kapcsán sokan éppen a stadionból vágynának bensőségesebb helyre, ami viszont Jamesék zenekara esetében sajnos lehetetlen.

„Tudtam, és bizonnyal tudta mindenki, hogy ezt a zenekart jóval kimunkáltabb zenészek alkotják, mint a Metallicát, mégis megdöbbentő volt a különbség. Ha pedig elhagyjuk ezt a szándékos és erőltetett összehasonlítgatást Hetfieldékkel, akkor csak annyit mondok, hogy ez volt az utóbbi évek egyik legizmosabb koncertje.” – írja a Lángoló Gitárok publicistája. Nem sokkal később, a sound kapcsán a következőket olvashatjuk: „A hangzás pedig egyenesen szokatlan volt a Szigethez szokott füleimnek, az, hogy már az első perctől kezdve kiválóan szólt a cucc, minden kivehető és tiszta volt. Olyan volt, mint Megadeth-lemezt hallgatni egy kibaszott jó cuccon.” – Tekintsünk most el attól egy pillanatra, hogy a beszámoló írójának az összehasonlítási alapot csupán a Sziget koncertjeinek hangzása jelenti. A shockmagazin.hu-n a soundról a következőket állapítja meg Draveczki-Ury Ádám: „Érdekes módon a Megadeth határozottan rosszabbul szólt, mint az előzenekarok, a gitárok ugyanolyan tompán reszeltek, mint előző este, de ez a kissé furcsán kompresszált hangzás az utóbbi lemezek némelyikén is jellemző, így akár koncepció is lehet mögötte.” – Majd hozzáteszi: „Mindenesetre még simán az élvezhetőség határain belül mozgott a megszólalás, a hangulatra pedig egy másodpercre sem lehetett panasz, a kiéhezett magyar közönség ugyanis a lehető legjobb formáját nyújtotta, ami láthatóan a zenekarnak is tetszett.” A többféle értelmezési lehetőséget játékban tartó beszámoló ezen a ponton (is) inkább igyekszik a mindig behatárolt egyéni ízléseken fölülemelkedve, azonban az élmény (és a beszámoló) szubjektív vonásait nem kiiktatva szólni a koncertről, így mindezek fényében – és úgy általában is – a vasárnapi budapesti Megadeth-buliról a shockmagazin cikkét ajánlom azoknak, akik kíváncsiak, mi történhetett a Petőfi Csarnokban.


Kulcsszavak: Megadeth

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés