2010. 06. 23.
Megadeth a PeCsában - szupplementum
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Megadeth a PeCsában - szupplementum
Korábban csak egy alkalommal, 1993-ban volt módom élőben látni-hallani a Megadeth-t, amikor a The Cult mellett a Metallicának melegítettek az MTK-stadionban. Akkor sem tartottam elfogadható gesztusnak – miként a Puskásban egy hónappal ezelőtt sem –, hogy a legnépszerűbb metal banda „vendégei” jóformán hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani: a klasszikus felállású Megadeth-ből alig lehetett valamit hallani azon a régmúltba vesző nyári napon. Azóta, persze, sok minden történt Dave Mustaine csapata háza táján, többek között kiadták a Rude Awakening és a That One Night című koncert DVD-ket, amelyek ékesen bizonyítják: a zenekar nagy rutinnal, de nem fásultan teljesít élőben, vétek lett volna tehát kihagyni őket vasárnap este a Petőfi Csarnokban.

A magam részéről koncertre a legkevésbé sem azért járok, hogy aztán beszámolót készítsek róla, sőt némi módszertani feszültséget is sejteni vélek az árgus szemmel figyelő, setlistet jegyzetelő, fejében frazémákat forgató újságíró és az itt és most élményében az önfeledtség lehetőségét kereső magatartás között. (Ez utóbbiról a német bölcselő ezt állítja: „A magunkon-kívül-lét valójában az a pozitív lehetőség, hogy teljesen ott legyünk valaminél. Az ilyen nálalét olyan, mint az önfeledtség, s a néző lényege abban áll, hogy önfeledten átadja magát valamely látványnak. Az önfeledtség azonban itt egyáltalán nem fosztó állapot, mert a dolog felé fordulásból ered, mely a néző saját pozitív teljesítménye. Nyilvánvaló, hogy lényeges különbség van az olyan néző között, aki teljesen átadja magát a művészet játékának, s az olyan között, aki puszta kíváncsiságból leli örömét a nézelődésben. A kíváncsiságnak az is a sajátossága, hogy úgyszólván magával ragadja a látvány, teljesen belefeledkezik, s nem tud elszakadni tőle. A kíváncsiság tárgyát azonban az jellemzi, hogy alapjában véve nincs hozzá semmi közünk. A néző számára nincs értelme. Nincs benne semmi, amire valóban vissza tudna térni, és amiben koncentrálódhatna. [...] Ezzel szemben az, ami a művészet játékaként mutatkozik meg a nézőnek, nem merül ki a pillanat puszta elragadottságában, hanem a továbbtartás igényét és egy igény továbbtartását foglalja magában.” Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. 156. sk.) Mindezzel persze nem azt akarom állítani, hogy a koncertbeszámoló haszontalan vagy eleve megoldhatatlan műfaj lenne, mindig nagy kedvvel olvasok színvonalasan megírtakat. Csupán arra kívánok utalni, hogy nem tartom magamra nézvést kötelezőnek a műfaj szabályait. Ha újságíróként lettem volna jelen a vasárnapi koncerten, akkor előzetesen igyekeztem volna a két vendégbanda, a 3 Inches of Blood és a DevilDriver munkásságában elmélyülni – magánemberként viszont sem a retro-heavy, sem a groove-death-metalcore nem képezi különösebben érdeklődésem tárgyát, s kompetenciával sem bírok e stílusok tekintetében. Egy viszont biztos: a Megadeth technikusai minden segítséget megadtak a két zenekarnak ahhoz, hogy erőteljesen szóljanak, s mindkét csapat élt is a lehetőséggel.

Reprezentatív közvélemény-kutatás nélkül is kijelenthető, nem én voltam az egyedüli, aki nagy kedvvel tért vissza a Puskás-stadion multimediális Metallica-spektákuluma után a Petőfi Csarnok jól ismert, puritán, de megfelelően funkcionáló terébe. A PeCsa belső terme sokadjára bizonyult ideális méretűnek: teltház volt, de a hering-állapotot el lehetett kerülni, a terem bármely pontjáról (testmagasságtól függően) többé-kevésbé látható a színpad, s bár a Megadeth nem szólt különösebben jó minőségben (főleg a mélyek recsegése és a lábdobok halksága volt némileg zavaró), bőven élvezhető volt. A 20 éves születésnap és az életműben, illetve a metaltörténetben betöltött szerepe miatt várható és érthető volt a Rust in Peace kitüntetettsége – sodró energiával és pontosan szólaltak meg a klasszikus szerzemények (a Holy Wars-t, a Hangar 18-t és a Tornado Of Souls-t élőben hallani éppoly nagy élmény, mint máskor és máshol az Angel of Death-t vagy a Master of Puppets-ot). A setlist összeállítására egyébként sem lehetett panasz: a Countdown to Extinction legjobbjain kívül voltak korai remekek (pl. Peace Sells, In My Darkest Hour) és élőben is remekül működő rockdalok (Trust, A Tout Le Monde). A 80 percnyi játékidő a zenekar energikussága és az üresjáratok hiánya miatt nem hatott bántóan rövidnek, azt viszont valóban bánhatjuk, hogy a tavaly megjelent, kitűnő Endgame-ről csupán a klipesített Headcrusher hangzott el. Hallva a zenekar formáját, s látva, hogy milyen remekül mutatnak továbbra is a színpadon, bízhatunk benne, hogy a magyar közönség számára sem ez volt a végjáték.

Fodorpe

Kulcsszavak: Megadeth

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés