2010. 06. 25.
Súlyosabb, mint egy vasmacska
Régóta érett már bennem a gondolat, hogy megemlékezzek a földkerekség egyik legdurvább s legjobb sludge metal brigádjáról, az angol Iron Monkey-ról. Habár igazi apropója nincsen ennek az írásnak (hacsak az nem, hogy az énekes Johnny Morrow-t nyolc évvel ezelőtt, június 22-én vitte el egy végzetes szívroham), mostanra hozta úgy időm s kedvem, hogy végigvegyem a rövidke pályafutást megélt zenekar nem túl terjedelmes, ám annál maradandóbb életművét.
.jpg)
A banda 1994-ben alakult Nottingham egyik marihuánától ködös szegletében. A srácok célja egyszerű volt: szimplán csak fel akarták bosszantani maguk körül a világot, amit igazán extrém muzsikájukkal próbáltak véghezvinni (hatásaik között a Sabbath-ot, az Eyehategodot és a Griefet találjuk). Jim Rushby és Steve Watson doom-os, mélyre hangolt, búgó-sípoló gitártémákat írt, amit Doug Dalziel dörgő basszusfutamai és Justin Greaves feszes dobalapja támogatott meg, Johnny Morrow pedig nemcsak szövegeivel, hanem brutális énekstílusával is zordabbá tette az összképet. Ha úgy vesszük, a kvartett próbálkozásai kudarcba fulladtak, mert bár zenéjük egy cseppet sem kommersz, egy szűk réteg ráérzett erre a különös zajmasszára, s így válhatott az Iron Monkey a sludge metal egyik alapítójává, hivatkozási, viszonyítási ponttá.
A csapat első a
lbuma (Iron Monkey) 1995-ben jelent meg először egy kis, független kiadónál (Union Mill), majd később lecsapott rá az akkoriban az extrém metal Mekkájának számító Earache Records, s 1997-ben újra megjelentette. Ez a hatszámos korong már mindent tartalmaz, amiért az ötösfogatot szeretni (vagy éppen utálni) lehet: erőteljes, Black Sabbath-alapú, zajos rifforgia (Watson helyett itt már Dean Berry-vel) kontra észvesztő rikácsolás. Morrow hangja talán a burzumos Varg Vikernes-ével van a legközelebbi rokonságban (valamint a necrophagia-s Killjoy-éval, és utóbbi esetben a zenei párhuzamok sem túl erőltetettek). Ezt az elmebeteg, torokmetszett vokalizálást nem könnyű elviselni. Természetesen a dalszövegek is méltóak mindehhez, legtöbbjük őrült, drogos víziókat fest elénk, ezért értelmezésük sem egyszerű (ebből a szempontból például az Isten Háta Mögött is rokona a briteknek, ám ezek jóval sötétebb hallucinációk, mint amiket Palika szokott „kiagyalni”). A lemezen szereplő hat tétel mindegyike remek, a nyitó Fink Dial „zsíros” középtempójától (amely még az Electric Wizardnak is jól állna), a meglehetősen gonosz hangulatot árasztó Web of Pissen, a jammelős Big Loaderen (a legjobb nóta!), a lendületesebb megindulások és masszív betonozások nagyszerű elegyét jelentő 666 Packen, a bólogatásra ingerlő, „tömörgyönyör” Black Aspirinen át egészen a noise-os ultradoom Shrimp Fistig.
A banda 1994-ben alakult Nottingham egyik marihuánától ködös szegletében. A srácok célja egyszerű volt: szimplán csak fel akarták bosszantani maguk körül a világot, amit igazán extrém muzsikájukkal próbáltak véghezvinni (hatásaik között a Sabbath-ot, az Eyehategodot és a Griefet találjuk). Jim Rushby és Steve Watson doom-os, mélyre hangolt, búgó-sípoló gitártémákat írt, amit Doug Dalziel dörgő basszusfutamai és Justin Greaves feszes dobalapja támogatott meg, Johnny Morrow pedig nemcsak szövegeivel, hanem brutális énekstílusával is zordabbá tette az összképet. Ha úgy vesszük, a kvartett próbálkozásai kudarcba fulladtak, mert bár zenéjük egy cseppet sem kommersz, egy szűk réteg ráérzett erre a különös zajmasszára, s így válhatott az Iron Monkey a sludge metal egyik alapítójává, hivatkozási, viszonyítási ponttá.A csapat első a
lbuma (Iron Monkey) 1995-ben jelent meg először egy kis, független kiadónál (Union Mill), majd később lecsapott rá az akkoriban az extrém metal Mekkájának számító Earache Records, s 1997-ben újra megjelentette. Ez a hatszámos korong már mindent tartalmaz, amiért az ötösfogatot szeretni (vagy éppen utálni) lehet: erőteljes, Black Sabbath-alapú, zajos rifforgia (Watson helyett itt már Dean Berry-vel) kontra észvesztő rikácsolás. Morrow hangja talán a burzumos Varg Vikernes-ével van a legközelebbi rokonságban (valamint a necrophagia-s Killjoy-éval, és utóbbi esetben a zenei párhuzamok sem túl erőltetettek). Ezt az elmebeteg, torokmetszett vokalizálást nem könnyű elviselni. Természetesen a dalszövegek is méltóak mindehhez, legtöbbjük őrült, drogos víziókat fest elénk, ezért értelmezésük sem egyszerű (ebből a szempontból például az Isten Háta Mögött is rokona a briteknek, ám ezek jóval sötétebb hallucinációk, mint amiket Palika szokott „kiagyalni”). A lemezen szereplő hat tétel mindegyike remek, a nyitó Fink Dial „zsíros” középtempójától (amely még az Electric Wizardnak is jól állna), a meglehetősen gonosz hangulatot árasztó Web of Pissen, a jammelős Big Loaderen (a legjobb nóta!), a lendületesebb megindulások és masszív betonozások nagyszerű elegyét jelentő 666 Packen, a bólogatásra ingerlő, „tömörgyönyör” Black Aspirinen át egészen a noise-os ultradoom Shrimp Fistig.Iron Monkey - Big Loader
.jpg)
A második istenkáromlás 1998-ban hagyta el a Vasmajom száját, s legalább tizenhat tonnát még rátettek arra a fundamentumra, amit a debüttel felállítottak. Az Our Problem egy máig kikezdhetetlen monolit, minden egyes momentuma örömünnep a „mélységi lassúzás” szerelmeseinek. A kezdés rögtön a stílus egyik alapkövét jelenti: a Bad Year hat perce maga a sludge esszenciája, egyszerű, zordon ám mégis roppant feelinges riffjeit (főleg a záró harmadban felbukkanó, stoneresen megfűszerezett részt) zeneiskolai tananyaggá kellene tenni. Az elmondható, hogy valamivel tempósabb számok születtek ezúttal, amit már a Bad Year is jelez, de ugyanez igaz a Supagorgonizerre, a Boss Keloidra vagy a 9 Joint Spiritual Whipre is. Mint ahogyan az is hallható, hogy némi stoneres, rockos felütés is megmutatkozik, amire a Boss Keloid, a House Anxiety és a 2 Golden Rules a legjobb példa. A 9 Joint Spiritual Whip húszperces szörnyetege pedig méltó befejezése a korongnak, amelynek a végén még arra is fény derül, a tagok milyen viszonyt ápolnak a kábítószerekkel. (Megjegyzés: a korongon, némi szünet után szerepel még a jelöletlen címadó dal, amely egy kíméletlen noise-drone agymenés.)Iron Monkey - Bad Year
A csapat ezt követően már csak kislemezeket jelentetett meg: készült egy split a japán Church of Misery-vel, amelyet aztán külön háromszámos EP-ként is kiadtak We’ve Learned Nothing címmel, rajta a doomos Sleep to Win, a pörgős Arsonaut és a rövidke, hardcore-os Kiss of Death. Emellett elkészítették a Cornucopia mindkét zenekarhoz méltó feldolgozását az Earache Master of Misery című Black Sabbath-tribute-jéhez, majd 1999-ben feloszlottak. Utána a tagok olyan bandákban bukkantak fel, mint az Electric Wizard, a Borknagar, a Capricorns, a Crippled Black Phoenix vagy a Teeth of Lions Rule the Divine. 2002-ben az énekes, Johnny Morrow a folyamatos veseproblémáit követően hirtelen szívroham áldozata lett. Még ugyanazon év szeptemberében megjelent egy élő és kiadatlan dalokat tartalmazó válogatás is (Ruined by Idiots – Live and Unleashed), de a színvonal és a hangzás miatt ez csak a fanatikusok számára bírhat jelentőséggel (bár azt sajnálhatjuk, hogy a Dukes of Nothing című tétel csak ebben a formában maradt fenn).
.jpg)
Csupán öt év jutott az Iron Monkey-nak arra, hogy elterjessze azt a „gennyes kórt”, amelyet próbaterme mélyén kikevert, de ez is éppen elég volt az „üdvösséghez”. Nélkülük valószínűleg más zenét játszottak volna vagy játszanának olyan bandák, mint a Superjoint Ritual, a Rebreather, a Bison B.C., a Space Bong vagy a magyar Torn From Earth.
Iron Monkey: Iron Monkey – Earache, 1997.
Iron Monkey: Our Problem – Earache, 1998.
Iron Monkey/Church of Misery: Split – Man’s Ruin, 1999.
Iron Monkey: We’ve Learned Nothing – Man’s Ruin, 1999.
Iron Monkey: Ruined by Idiots – Live and Unleashed – Maniac Beast Records, 2002.
www.myspace.com/survivaloftheshittest
downer