2010. 07. 08.
Sludge népünnepély – Crowbar-koncert a Wigwamban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Sludge népünnepély – Crowbar-koncert a Wigwamban
Öt éve nem járt Magyarországon a legendás New Orleans-i sludge zenekar, a Crowbar. Akkoriban éppen legfrissebb (és mindezidáig legutolsó) albumukat mutatták be a honi közönségnek, aztán az énekes-gitáros-főnök Kirk Windstein egyéb elfoglaltságai (Down, Kingdom of Sorrow) miatt csak takaréklángon izzott a banda, most azonban újra előkerült a szerszámosláda mélyéről a Feszítővas, s ennek mi is megérezhettük az erejét július 4-én a Wigwamban.
 

Manapság egyre jobb időket élnek meg a magyar doom-stoner-sludge rajongók, hiszen elég sűrűn látogatnak hazánkba a jobbnál-jobb csapatok: tavaly olyan gárdáknak tapsolhattunk, mint a Trouble, a Pentagram vagy a Down, idén pedig tiszteletét tette nálunk a Crowbar (a Weedeater sajnos nem), s novemberben láthatjuk a Shrinebuildert is.

A koncert előtt néhány kellemetlen dologgal szembesülhettünk: egyrészt felfoghatatlan, hogy a plakátokra kiírt elővételi jegyár (3500 Ft) miért nem érvényes abban az esetben, ha valaki pl. a Ticketportalon keresztül rendeli meg a belépőt (ugyanis akkor 4500 Ft-ba kerül és nem a postaköltség miatt), másrészt nem tűnt túl jó ötletnek hat előzenekart is leszervezni. Ennek ellenére más probléma nem akadt: mind a hangzás, mind a pontosság tekintetében jól vizsgáztak a szervezők, a városközponttól kissé távoli helyszín is igen hangulatos (most először jártam itt), egyedül a gyorsan megcsappanó sörmennyiség okozott némi felhördülést az igen szépszámú közönség körében.

A bemelegítő-maratont a Nadir kezdte meg, ám őket sikerült egy-az-egyben lekésni. A második Room of the MAD Robots is már javában zúzott, amikor beértünk, de így is elég sokat hallhattunk még belőlük. Meglepett a kristálytiszta sound, a saját dalok abszolút úgy dörrentek meg, mint a lemezen (a fifikás basszustémák ugyanolyan jól kivehetően szóltak, mint a szólók, az ének és a dob, csak a perkás részek „maszatolódtak” el néha). Ez volt egyébként a második alkalom, hogy a srácok az új énekessel, a Remembering the Steel nevű Pantera-tribute-ben is megfordult Mári Péterrel játszottak, aki abszolút meggyőző teljesítményt nyújtott, a dallamosabb és durvább részek is könnyedén mentek neki, ráadásul a számok közti konferálásai is tetszettek a közönségnek. Természetesen ütöttek az olyan tételek, mint a Hands Off, a Toxic Spiral Time, az Organic Brutal Shit vagy a What You Deserve, de a két feldolgozás (Sepultura és Pantera) is telitalálatnak bizonyult, amely bizonyította, hogy Mad Robot-éknak helyük van a Crowbar előtt.

Ezt követően sem a lazább, stoneres Stardrive, sem a hardcore-osabb német Redrum nem nyűgözött le túlzottan (illetve a pultnál sörre várva különös élményt jelentett a lenémított tévén futó The Chemical Brothers-klipeket az említett két csapat muzsikájával nézni), a Wall of Sleep viszont annál inkább. Persze engem is megrendített anno a hír, hogy a zenekar egyik motorja, a vokalista Holdampf Gábor kiszáll közülük, s hogy helyét a Stardrive-os Cselényi Csaba veszi át, de azért bíztam benne, hogy túlzottan lényegi változást ez nem hoz. Nos, annyi biztos, hogyha nem tudnám, kinek a helyére érkezett Csaba, abszolút bejött volna, amit látok (mert nagyon igyekezett), de az tény, hogy Holdampf-ot mindig öröm volt WOS-sal látni a színpadon, és ez hiányzott. A közel negyven percbe három új nóta is belefért, ezekből kettőt anno demó-verzióban le is lehetett tölteni a banda weblapjáról (még az eredeti „hanggal” a mikrofonnál), így azok nem okoztak külön meglepetést, a harmadik viszont igen, eszméletlenül súlyos alapriffjével mindent vitt aznap este (kíváncsi is leszek az új lemezre). Szintén megbizseregtették az egybegyűlteket a megszokott „slágerek” (Sun Faced Apostles, Buried 1000 Times, I Sleep), s öröm volt nézni a szellősen álló, ám annál átszellemültebben „hallgatózó” tömeget, ahol simán megfért egymás mellett fiatal és öreg, melós és bölcsész, újságíró és zenész.

Előzetesen nem értettem, hogy miért a Haw került közvetlenül a New Orleans-i mesterek elé (hiszen még lemezt sem adtak ki ez idáig), ám a hirtelen a színpad elé gyűlő nézősereg megcáfolni látszott azt az elgondolást, hogy (a tagok előéletétől függetlenül) ez a relatíve legismeretlenebb gárda mind közül. Nagy ováció fogadta ugyanis az ex-Stereochrist-torok Makó Dávid „délies” tánczenekarát: a tavaly megjelent demó dalai (élen az All Good All Fine-nal) mellett új számok is felcsendültek, valamint Iommi első szólólemezéről a Phil Anselmo-s Time is Mine is. Anno egy kis klubban igen energikus és élvezetes koncertet láttam tőlük, most azonban nem tudtak megfogni, bár a One More Man Gone még mindig nagyszerű nóta.

Nos, a Crowbarról már írnom sem kellene, maximum annyit, hogy jó volt, csúnya volt, zajos volt, nyomasztó volt, vicces volt, minden volt és kész. A kedvenc számaim közül nem sok hangzott el (de hogy még a Like Broken Glasst se vették elő, az meglepett), ám az előadásmód ezt feledtette. A hangzás terén (az első sorban, küzdve a hőséggel és a nyomuló tömeggel) az énekből hallatszott kevés, de összességében így is kettéfűrészeltek mindenkit a masszív riffek. Bár köztudott, de itt is bizonyítást nyert, hogy ez a zenekar Kirkről szól: a megjelentek nagy hányada szerintem el se tudta volna sorolni, kik is veszik most körül a szakállas főnököt, amit az is jelzett, hogy a basszer Patrick és a dobos Tommy a legnagyobb természetességgel mászkált a klubban, és senki rájuk se bagózott (még koncert után sem). A rövidke program meglepett, illetve az is, hogy új dalt nem játszottak, de a nyitó High Rate Extiction-től egészen a ráadásban felhangzó Thru the Ashes (I’m Watched You Burn)-ig igazi sludge népünnepélyen érezhettük magunkat, amelyet nagyszerűen vezényelt le az elemében levő Windstein, redrumos Heavy Fucking Metal feliratú atlétában, terepmintás rövidnadrágban és szakadt, motörheades papucscipőben. Egyszerű, néphergelő beszólásai („Már öreg és süket vagyok, úgyhogy hangosabban mondjátok, élvezitek-e a bulit!”), déli akcentussal elmormolt konferálásai, valamint közvetlensége (riffelés közben is le-lenyúlt a nézőkhöz, pajkosan kacsintott és integetett az első sorban kiszúrt hölgynek, fényképezőmet meglátva közelhajolt, hogy „lekaphassam”) kompenzálta a muzsika agresszíven fojtogató atmoszféráját. Az est emlékezetes pillanata volt, amikor a csatakos frontember a közelünkben majdhogynem letérdelt, s az arcáról összegyűlt izzadság az orrhegyén kezdett el táncolni (mintegy a zenére, hisz „gazdája” éppen arra rázta a fejét), míg le nem cseppent onnan. Ez a momentum örökre beleégett az emlékezetembe: egy ekkora tömegjelenetben ennél finomabb, ám sokatmondó apróságot talán még filmen se lehetne pazarabbul megrendezni.

Egy puritán és őszinte amerikai banda lélekmarcangolásának lehettünk tanúi július 4-én, a Függetlenség Napján. Semmi cécó, csak a zene, amely talán még most is ott ég a jelenlévők szívében.
 
downer


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés