2010. 07. 18.
Déli Nihilizmus Front – Az Eyehategod története
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Déli Nihilizmus Front – Az Eyehategod története
Kevés „suttyóbb” zenekart hord hátán a Föld az Eyehategodnál. A New Orleans-i ötösfogat füstös, zajos, koszos, vonszolós zúzdahalmaza tényleg csak kevesek szívét képes megmelengetni, ha képes egyáltalán. A sludge műfaj alapjainak lerakásában vitathatatlan érdemeket szerző csapat kisebb-nagyobb megszakításokkal immáron huszonkét éve igyekszik támadást indítani a zenerajongók hallójáratai ellen, igencsak szép sikerrel.   


 
420. A megjelölés mögött igen fontos jelentések húzódnak az Eyehategod (EHG) szempontjából (is): egyrészt a 420 a hetvenes évek Amerikájában használt rendőrségi kód a marihuána szívására, másrészt 1971 óta ez a hivatalos dátuma A fű napjának (április 20.), harmadrészt 1988-ban a gitáros Jimmy Bower (minő véletlen) éppen A fű napján döntött a banda megalapítása mellett (ha jók az információim, akkor még Snuffleupagus on Acid néven). A megfelelő tettestársak, Mike Williams (ének), Joe LaCaze (dob) és Marc Schultz (gitár) is rövid időn belül előmásztak a környékbeli mocsarakból. Schultzot 1993-ban váltotta Brian Patton, s ez a felállás azóta is szinte töretlen, egyedül a basszusgitárosi poszton fordultak meg többen is az évek során.

[Egy pillanatra érdemes megállni a névnél, amely remekül kihasználja az angol nyelv kiejtésbeli furcsaságait. Az eye (szem) ugyanúgy hangzik, mint az I (én), tehát úgy fordíthatnánk az elnevezést, hogy „Gyűlölömistent”, viszont a szem-motívum is gyakori jelölője Istennek – gondoljunk csak az amerikai egydollároson is szereplő, a szabadkőművesek által is gyakran használt jelképre, a Mindent Látó Szemre.]

Két demó, a Garden Dwarf Woman Driver és a beat-költő, író Charles Bukowski versének címét kölcsönvevő Lack of Almost Everything után a srácok 1992-ben jelentették meg első nagylemezüket a két korábbi anyag összegyúrásából In the Name of Suffering címmel (a 2006-os újrakiadáshoz a Century Media utóbbi kiadványt hozzá is csapta bónuszként). Bár a megszólalás nem a legacélosabb („Az In the Name…-et a Festival stúdióban vettük fel (…) ezer dollárból. (…) Kétszáz dollár ment el sörre és fűre, nyolcszázat kapott a hangmérnök (…) A franc se tudta, mit kell csinálni egy ’valódi’ stúdióban, úgyhogy az ösztöneinkre hallgattunk. A lemez hangzása nyers és kompromisszummentes…” – olvashatjuk Mike tollából az újrakiadás bookletjében), de a hangulati többlet már itt is megmutatkozik: a doomos, jammelős dalokba jól illeszkednek a Black Flaget idéző hardcore punkos megindulások, mégis a közép- vagy még lassabb tempók dominálnak. Egyébként a multihangszeres Bower gitárkezelése igencsak hasonlít a multihangszeres cimbora, Phil Anselmo stílusára, mindketten mesterien csalják ki hangszereikből a vijjogós, kissé szétesett, kvinttologatós, Sabbath-ihlette riffeket, elég csak összehasonlítani az EHG-t olyan együttesekkel, mint az Anselmo-érás Necrophagia és a Superjoint Ritual, de még a Down-nál is megfigyelhető ez a tendencia. Philip mester emellett a vokálok terén is beleillene a képbe, mivel Mike Williams szintén a brutális hörgés-károgás kombinációban erős. A kérdés csak az, hogy vajon ki hatott kire, bár valószínűleg egymástól lesték el a jobb megoldásokat, és igazából az sem meglepő, hogy Anselmo több alkalommal fel is lépett a gárdával.
 

A Szenvedés Nevében tíz tételt hallgathatunk végig alig több mint fél órában. A nyitó Depress címéhez méltó, nyomasztó nyugtalanságot áraszt, főleg a vontatott, doomos négynegyedek uralják. Említésre méltó, hogy gyakran bukkannak fel basszuskiállások (a négyhúros végig méltóságteljesen dörmög a háttérben), ami például a végére felpörgő Man is Too Ignorant to Existben is hallható. Egyébként igen masszív, egységes tömbről beszélhetünk az album kapcsán, de érdemes kiemelni a noise-os intróval felvértezett, végig málházós Shinobit, az ének helyett (talán) filmekből vett idézetekkel megtámogatott Godsongot, és a totál szétcsúszott szólófoszlánnyal záró, punkos Left to Starve-ot. Szövegek terén kicsit nehéz dolga van az embernek, ugyanis azok hiába szerepelnek a bookletben, annyira kuszán lett megszerkesztve az egész (még címmegjelölés nincs), hogy nem lehet érdemben követni Williams kevéssé érthető acsarkodását, ráadásul a net sem szolgál igazi segítséggel e téren. (A dalszövegek átláthatatlansága egyébként a későbbi kiadványoknál is megmaradt). De azért a címekből levonható a következtetés, hogy szorongással, kiábrándultsággal teli sorok illeszkednek a muzsikára.

A folytatás nem váratott magára sokat, 1993-ban érkezett a Take As Needed For Pain. Mike Williams a lemezfelvételkor szinte hajléktalanként élt, s egy elhagyatott koszfészekben lakott egy sztriptízbár fölött (e csúfság a Katrina hurrikán 2005-ös tombolásakor is majdnem megesett az énekessel, amikor is lakásából csupán a vas lépcsősor maradt épen, ám „szerencsére” három hónapig börtönben ült kábítószer-birtoklás miatt). Küllem alapján persze nem illik ítélkezni, de ezek a csapzott, zsíros hajú, szakállas, ködös tekintetű srácok főleg a korai években készült fotókon valóban csöves, munkanélküli drogosoknak néznek ki. (a későbbiekben ez maximum annyiban módosult, hogy több pénzt szereztek a zenekarosdival).

Az énekes utólagos visszaemlékezéseiben arról ír, hogy ez volt az az album, amellyel igazán összeállt az Eyehategod, s a hangzás terén is megtalálták azt a verziót, ami a fejükben is szólt. Nem mellesleg olyan remek dalok születtek ezúttal, mint a Sisterfucker lendületesebb első és visszafogottan súlyos második része, a címével is figyelemfelkeltő, húzós White Nigger és a southernös Kill Your Boss. De a nyitó, hétperces opusz, a Blank is kiemelendő, főleg masszívan örlő második fele miatt. A 2006-os újrakiadáson szerepel még plusz hat szám, amelyek ilyen-olyan split anyagokról és kislemezekről származnak, s közülük talán a színtisztán Black Sabbath-os Story of the Eye és a másnaposság hangulatát idéző Southern Discomfort említhető meg.
 

Mike Williams a Take As Needed For Paint, a szakma egy része az eleddig utolsó, Confederacy of Ruined Lives-et tartja a csapat legjobb/legfontosabb anyagának, nekem mégis az 1996-ban kiadott Dopesick az egyik kedvencem. Már a cím is jelzi, hogy nem a rend uralkodott a lemezfelvételek során az általuk Kokainnak nevezett Side One stúdióban, ahol a COC-s Pepper Keenan is segédkezett a munkában. Williams szerint „az egész meló kaotikus volt, és felért egy halálközeli élménnyel.”

Lassan gördül be a nyitó My Name Is God (I Hate You), hogy aztán középtájt teret engedjen egy kis old school hácé-moshnak, és a végén még egy valóban ritkaságszámba menő szóló is felbukkanjon. Ezúttal jó pár rövidke, agresszív kirohanás is található a tizenkét szerzemény között: a Dogs Holy Life, a Non Conductive Negative Reasoning, a Methamphetamine és a Peace Thru War (Thru Peace and War) tételek egyenként még a kétperces játékidőt sem érik el. Azt hihetnénk, hogy ezek a számok valamiféle gyors darálások lehetnek, holott ugyanaz a délies, bluesos atmoszféra lengi őket körbe, mint a Dixie Whiskey-t, a Zero Nowhere-t vagy az Anxiety Hangovert. Az ínyencek az újrakiadással ismét érdekes ritkaságokkal gazdagodhatnak, amelyek közül a Dopesick Jam elnevezésű, tizenhat perces gigász emelkedik ki.
 

Az amúgy kellemes hangszínnel pufogó dob terén vannak érdekes, tördelt, széthulló megoldások, elég csak személyes kedvencemet, a Dixie Whiskey-t meghallgatni: Joey LaCaze lepörgetések, breakek tömkelegét vezeti elő három perc alatt (amire persze Jimmy Bowerék se a legpontosabban húzzák rá pazar riffszőnyegüket).

2000-ben jelent meg a legutolsó EHG album, az ismét beszédes című Confederacy of Ruined Lives. Előtte még napvilágot látott egy válogatás (Southern Discomfort) is – ennek lényegi részéről már nagyjából említést is tettem a bónusznóták kapcsán –, valamint egy, a grindcore-legenda Anal Cunttal közös, Black Sabbath-feldolgozásokat rejtő split (In These Black Days: Vol. 1). Utóbbinál a két banda olyan BS-dalokat gyúrt egy-egy dallá, mint a Cornucopia, a Hand of Doom, Behind the Wall of Sleep és a Killing Yourself to Live, az It's Allright, a Sabbra Cadabra, illetve a Blow on a Jug. (Az Anal Cunt énekese, Seth Putnam egy alkalommal koncerten is kisegítette Jimmy Boweréket, amikor is Mike Williams említett börtönbüntetését töltötte.)
 

Elsőre is hallható, hogy ez a 2000-es korong rendelkezik a legletisztultabb sounddal, amelyet a korábban az Ugly Kid Joe-ban gitározó producernek, Dave Fortamnak (is) köszönhet a gárda. Persze a dalok most is ugyanolyan morcosak és pokróc-durvaságúak, mint korábban, bár valamivel kerekebbnek tűnnek, ugyanakkor helyenként egymásba is olvadnak: a The Concussion Machine Process lezárásából „keveredik fel” az Inferior and Full of Anxiety, amely aztán átfolyik a .001% gitárgerjesztős noise-áradatába. Elgondolkodtató egyébként, hogyha Mike Williams megpróbálkozna az énekléssel, akkor néhány szám szélesebb körben is befogadható lenne. Ilyen például a Jack Ass in the Will of God, a Self Medication Blues vagy a 99 Miles of Bad Road is – talán még Tony Iommi is fogja a fejét, hogy miért nem neki jutottak eszébe ezek a gitártémák.
 
http://chronicyouth.com/wp-content/uploads/2009/11/eyehategod7_europabk102609_web.jpg

Annak viszont örülhetünk, hogy valakinek eszébe jutottak e kifacsart riffek. 2000 óta a zenekar kicsit a háttérbe szorult a tagok egyéb elfoglaltságai (Down, Superjoint Ritual, Outlaw Order, Arson Anthem, Soilent Green) miatt, de pár kislemezre és válogatásra így is futotta az erejükből. Közülük a 2005-ben megjelent Preaching the End-Time Message nevezhető fontosabbnak, amely nagyjából összefoglalja a közte és a Confederacy… közti időszakot (élen a nagyszerű Age of Bootcamp és I am the Gestapo kettőssel). Három új számot is rejt a kiadvány, amelyek bár megszólalás és ötlet tekintetében nem szakítják le a fejünket, de azért biztosítanak mindenkit arról, hogy a talán még idén megjelenő új album se lesz az óvodai szieszták első számú altatóanyaga.

www.myspace.com/eyehategod

Eyehategod – In the Name of Suffering (Intellectual Convulsion, 1992)
Eyehategod – Take As Needed For Pain (Century Media, 1993)
Eyehategod – Dopesick (Century Media, 1996)
Eyehategod – Confederacy of Ruined Lives (Century Media, 2000)

downer
Kulcsszavak: sludge, eyehategod

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés