2010. 07. 25.
God Hates Us All - A szenvedés esztétikái (IV.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
God Hates Us All - A szenvedés esztétikái (IV.)
A 2001. szeptember 11-én publikált, máig talán legsúlyosabb, felforgató hatású Slayer-lemezt, a God Hates Us Allt az akkori Wanted magazinban Uj Péter recenziója magával az aznapi valósággal tette egyenlővé; a laudáció és a teátrális félelem retorikai gesztusaiból építkező írás zenei produkció és befogadójának feldolgozhatatlan kapcsolatáról beszél a „sokkoló valóság” összefüggésében. - Az alábbiakban részlet olvasható egy frissen megjelent, metálzenét tárgyaló tanulmányból.

(...)

A valóság „beírása”?

A 2009 novemberében napvilágot látott legutóbbi Slayer-lemez, a World Painted Blood megjelenése előtt az első, hivatalosan is (a MySpace-en) publikált dalhoz, a Psychopathy Redhez a YouTube-on egy felhasználó képet töltött föl, melyen a 700 WLW rádióadót reklámozó óriás reklámtábla látható összefirkálva. Az eredeti reklámfelirat – „GOD LISTENS”, csupa nagybetűvel, alatta kisebb méretben a 700 WLW logója – a „TO SLAYER!” szavakkal egészül ki, ez utóbbiakat a fekete táblára fehér festékszóróval fújták föl.
 

Az „Isten Slayert hallgat!”-ra (illetve: „Isten a Slayerre hallgat”-ra) módosult közlés azzal a blaszfém szituációval hozható összefüggésbe, melyben a Slayer pályafutása kezdete óta találja magát, s amelybe a (keresztény) vallás sorozatos támadásával került a zenekar. Az említett fotó érdekessége, sőt mulatságos pikantériája egyébként, hogy az út menti hatalmas hirdetés előtt egy jóval szerényebb méretű reklám az „Any time” szavakat hirdeti, míg a középpontban lévő nagy tábla tetején, a jobb sarokban egy fekete madár szemlélődik békésen. Aki emlékszik Stephen King Végítélet (The Stand) című opusára (vagy annak négyrészes filmváltozatára), annak ismerős lehet az útmenti épületek, villanypóznák, hirdetmények mellett föl-fülbukkanó varjú, melynek alakjában maga a Gonosz érkezik az emberi világba.

Mindez nemcsak azért fontos vagy érdekes, mert megerősíti az abbéli tapasztalatot, hogy a világ dolgai eleve esztétizált formában kerülnek elénk, de azért is, mert mindez vélelmezhetően valamifajta átjárást látszik biztosítani zene, ideológia és valóság között. A 2001. szeptember 11-én (!) publikált, máig talán legsúlyosabb, felforgató hatású Slayer-lemezt, a God Hates Us Allt például az akkori Wanted magazinban Uj Péter recenziója magával az aznapi valósággal tette egyenlővé; a laudáció és a teátrális félelem retorikai gesztusaiból építkező írás zenei produkció és befogadójának feldolgozhatatlan kapcsolatáról beszél a „sokkoló valóság” összefüggésében. A recenzió beszélője az aznap este tett autóút nehézségeit ecseteli; mint írja, zaklatottságában a második tracknél le kellett állítania a CD-lejátszót, olyannyira megviselték a hallottak, különösen a (közép-európai idő szerint) délutáni események függvényében. Az írás végén hatásosan hozzáteszi: voltaképp mindegy, hogy előkerülnek-e majd a terrortámadásra fölhasznált repülőgépek fekete dobozai, hiszen tudjuk, mi van rajtuk – utal a reggel a boltokba került God Hates Us Allra.
 

Szeptember 11-e óta egyébként az Egyesült Államokban ezen a dátumon nem jelenik meg produkció; a Metallica és kiadója az utóbbi, 2008-as albumával, a Death Magnetic-kel is kénytelen volt várni szeptember 12-ig. A véletlenül éppen a terrorcselekmények napján publikált Slayer-lemez legendáriumához ráadásul az is hozzátartozik, hogy a zenekar (vagy kiadója) legalább háromszor tolta el a megjelenést, míg megállapodott a nevezetes dátumban. A provokatív címhez ugyancsak provokatív art work készült: az eredeti borító (melyet a forgalomba kerüléskor puritán, fehér védőlapnak kellett fednie) szögekkel televert Bibliát ábrázolt, rajta a „Slayer” felirattal. A zenekar neve („ölő”, „gyilkos”) nem először, és nem is utoljára került kettős fénytörésbe; az említett coveren a felirat amellett, hogy magát a csapatot jelöli, ugyanolyan nyomatékkal utal a negatív összefüggések közt értelmezett Bibliára. A szövegkönyv e kettőséget tovább játszatja, hiszen a Szentírás kiadásaira hasonlító dizájn az egyes dalok szövegét is az onnan másolt textusok közé ékeli úgy, hogy a bibliai idézetek betűtípusa és tipográfiája szinte egy az egyben valamely eredeti kiadásét imitálja. Ez utóbbiak bizonyos szakaszai azonban a Slayer-szövegkönyvben át vannak húzva, satírozva, helyenként pedig olyan „reflexiókkal” kiegészítve, mint „chaos”, „lies!” és így tovább. Innen nézve a God Hates Us All abba a különös státusba helyezi magát, ahonnan az „igazság” megszólalhat, vagy még inkább, ahol az „igazmondás” performatívuma végbemehet. (Érdekes módon – és talán tudatosan – egészíti ki mindezt az ennek a lemeznek a turnéjáról, pontosabban az annak egyik állomásáról készült DVD-anyag, a War at the Warfield háttérjelenete, melyben egy rajongó a Slayer jelentőségéről szólva a zenekart a „szólás szabadságának”, valamint az „állam és egyház szétválasztásának” reprezentánsakánt nevezi meg.)

Mindezen provokációkat természetesen illik a helyén kezelni, noha az Egyesült Államokban a Slayer enyhén szólva sem minden fórumon lel értő fülekre. Ami a szöveg, zene és vizuális megjelenés valóságeffektusait illeti, a God Hates Us All bevezetőjéhez (Darkness of Christ) és az azzal egybekötött nyitó dalhoz (Disciple) ugyancsak egy YouTube-felhasználó készített „tanulságos” klipet. Jellegzetes fotókat, képeket helyezett egymás mellé, s a képernyő alján, illetve a képnek megfelelően oldalt vagy fölül futtatva a dalszöveget (soronként, továbbá az ének ritmusa szerint) váltogatja a – többnyire a szöveg és zene összefüggésében sokkolóvá váló – vizuális elemeket. A keresztény mitológia sötét oldalától a fasiszta ideológián át a jelenkori terrorizmus nevezetes fotóiig és rajzaiig számos, híradásokból, közvetítésekből és archív anyagokból, könyvekből ismert momentum illusztrálja a szöveget (és egyúttal a zenét), voltaképp vizualizálva vagy föltöltve, fenomenologizálva a szöveg világát. Ily módon olyan érdekes képzettársítások is evidenssé tudnak válni e koncepcióban, mint az „I’ve got my own philosophy” sorhoz rendelt Kim Dzsongil-fotó, vagy a „Pessimist, Terrorist targeting the next mark / Global chaos feeding on hysteria” sorokhoz társított szeptember 11-i felvételek mint jelentés.
 

Mindez legalább két következménnyel vagy tanulsággal jár: egyrészt, a Slayer mint a „szólás szabadságának” képviselője az igazmondás vagy az igazság közvetítésében érdekelt; másrészt pedig, a dalszöveg és a zene erőszakossága a valóság „rögzített” erőszakosságával válik egyenlővé. Az elsőt illetően a szöveg beszédpozícióinak váltásai szintén jelentőségre tehetnek szert: míg a Darkness of Christ általános kijelentéseket soroló beszélője a „halandó” perspektíváját veszi föl („Only in the darkness of Christ have I realizied / God hates us all”), addig a Disciple első nagy blokkját alkotó szöveg már maga az igazság beszédeként hallható („I’ll instigate I’ll free your mind / I’ll show you what I’ve known all this time”), a szöveget záró két sor pedig – hangsúlyos zenei, tehát tematikus váltást követően is – az „isteni” perspektívába ágyazódik, a zenei téma nyomatékos váltása után úgyszólván maga Isten szólal meg („I reject this fuckin’ race / I despise this fuckin’ place”). A klip természetesnek veszi, hogy a szöveg „föltölthető” jelentései a valóság egy-egy darabjával lesznek azonosak, melyeket fotók vagy rajzok jelölnek, miközben persze nem minden kép a valóság egy-egy momentumának közvetítője. Sőt bizonyára a híradásokból és archívumokból, valamint az internetről származó fotók is inkább az el nem rendezett, mindig csak közvetítésben valóságos világ önkényes, az olvasás vagy befogadás jelentésképzésének asszociatív, ezért mindig fölülírható vagy átalakítható rendjét alkotják meg. Vélhetően ez a rend annyiban mégis „tud” önmagáról, amennyiben egyes pontjain a zenekar fotói szintén fölbukkannak (például az énekes-basszusgitáros Tom Arayára pimaszul rámutató „old” szóval), jóllehet ez azt is nyomatékosíthatja, hogy az „igazság” kiáramlási helye ugyanúgy részét képezi a szekvenciának, ugyanúgy beépül abba, mint bármely komponens, melyhez jelentés társítható. A szenvedés elképzelt jelöltjei e helyütt azért mindenki számára ismerős (kép)sorozatból valók, mert kollektív „tüneteket” lehet asszociálni hozzájuk, amint a szöveg és annak mitológiai-bibliai utalásai megint csak a kollektív emlékezet és a mindenkire kiterjedő beszéd instanciáival rendelkeznek.

(...)


A teljes tanulmány elolvasható A Vörös Postakocsi folyóirat 2010/nyári számában, illetve a következő helyen: http://avorospostakocsi.comlu.com/2010/07/12/a-szenvedes-esztetikai/


 

Kulcsszavak: slayer

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés