2010. 08. 05.
In memoriam Isis
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
In memoriam Isis
Az Ízisz név egy ideje már nem csak egy egyiptomi istennőt takar: 1997-ben ugyanis a fáraók világától távoli Amerikában megszületett egy férfiak alkotta zenekar, amelynek szintén kijár az „isteni” jelző. Az énekes-gitáros Aaron Turner vezette Isis idén sajnos bejelentette feloszlását, ám az utókor így is bármikor hódolhat nekik olyan lemezek meghallgatásával, mint az Oceanic, a Panopticon, az In the Absence of Truth vagy a Wavering Radiant.   

DOWNER: A Bostonból induló csapat névválasztása az egész életmű ismeretében nem tűnik véletlennek: a szövegekért és a koncepcióért felelős Turner ugyanis egy interjúban megfogalmazta, hogy bár a metal világa abszolút férfiközpontú és tesztoszteron-vezérelt művészeti ág, érdemes figyelmet szentelni a lélek feminin oldalának is, ami gyakorta meg is jelenik az Isis zenei kinyilatkoztatásaiban.

Elég furcsa dolog szembesülni azzal a tendenciával, hogy a súlyosabb gitárzenék világában a valóban újító, valami igazán különleges zenei csemegét jelentő, komoly érzelmektől fűtött muzsikák nagy része a hardcore-ból eredeztethető. Persze a HC sem vádolható azzal, hogy nem emóciók hajtják, de ahogy a düh és agresszió mellé betüremkedik a fájdalom is, a hangszerek és a dalszerkezetek egészen más képet kezdenek el mutatni: míg a leginkább koncerten élő HC az egyszerűségre, a közérthetőségre, a rövidségre törekszik, a belőle kibontakozó új stílusokban már a komplexitás, a nem konvencionális dalszerkezetek és a hosszan kibontott számok jellemzőek. Ez a sludge-os, post-metal/post-hardcore/post-rock irányvonal főleg a sokat és sok helyen emlegetett Neurosis úttörő munkásságának köszönhető, akik lemezről lemezre jutottak el a belső szorongásoktól a világ teljes kiüresítéséig és elpusztításáig.
 

Hasonló tendencia figyelhető meg írásunk tárgyánál, az Isisnál is, akiknél azonban már a kezdeti próbálkozások esetén is érezhető volt valamiféle experimentális atmoszféra. Mind az 1998-as demójuk, mind pedig első három EP-jük (The Mosquito Control, 1998; The Red Sea, 1999; Sawblade, 2000) féktelen, noise-os brutalitás, ám már itt is felsejlik egyfajta merengős lebegés. Elég csak a demós Smiles and Handshakes és Lines Across Eyes vagy a kislemezes Poison Eggs, Red Sea vagy House of Low Culture című tételeket meghallgatni, hogy ne tűnjön ostobaságnak állításom: a horzsoló riffeken (ugyanez a nyers erő jellemzi egyébként a hasonló zenei utazásokat kedvelő Pelican korai munkáit is) és zabolátlan énektémákon túl kiforratlanul már mindegyikben ott pislákol a későbbi anyagok éteri szépsége.

A kisebb lélegzetű művek után 2000-ben érkezett meg az első nagylemez, a Celestial, amelyhez szorosan hozzákapcsolódik az SGNL>05 EP is (utóbbin helyett kapott a Celestial című dalnak a zenekarra nagy hatást gyakorló Godflesh főnöke, Justin Broadrick által újragondolt verziója). Itt már gyakorlatilag minden megtalálható, ami a csapat igazi védjegyét jelenti. A tagok ráébredtek, hogy nem feltétlenül kellenek állandóan torzított riffek ahhoz, hogy egy-egy témában megmaradjon a súlyos él. Előkerültek hát a post-… muzsikák által előszeretettel alkalmazott delay (és ki tudja még, miféle) effektpedálok, amelyek (főleg) az akusztikus részeket dobják meg finom, bizsergető visszhangokkal, és Aaron Turner is rátalált arra a visszafogott, fájdalommal telített üvöltési módra, amely tényleg képes érzelmek közvetítésére, s jól harmonizál a(z itt még ritkábban) felhangzó dallamos énekrészekkel.
 

A két kiadvány szövegei a világot(?) felügyelő fiktív irányítótornyok témakörét járják be: a női jellemzőkkel felruházott, központi „anya” torony (a zseniális, szaggatott és groove-os gitártémákat, valamint hangulatos háttérzajokat rejtő, második felére „lenyugvó” Celestial [The Tower]) felépülése (a méltóságteljes doom-folyam Constructing Towers), pusztulása (az instrumentálos noise-drone szörnyeteg Deconstructing Towers) és összeomlása (a klasszikus akusztikus gitárokat is rejtő, összetett Divine Mother [The Tower Crumbles]) adja a központi tematikát.

FODORPE: 2010. május 18-án az a zenekar jelentette be megszűnését, amelyet először hallva az az egyszerű, de számomra annál mélyebb hatású gondolat vett hatalmába, hogy ezek a nagyjából korombeli srácok olyan zenei világot hoztak létre, amelyet ebben a formájában előttük soha senki, mégis nagyon ismerős nekem, mivel olyan, amilyenre mindig is vágytam. Miközben sok tucatnyi bandát tartok sokra, s lelem kedvem lemezeikben és/vagy koncertjeikben, csupán néhány esetében érzem azt az elementáris összetartozás-élményt, mely az esztétikai tapasztalatban a műélvezet mellett valamely nehezen megfogalmazható többletként jelentkezik. Némi elnagyoltsággal talán hermeneutikainak lehetne mondani ezt a befogadói mozzanatot: a műalkotással való olyan találkozás, mely azért nem hagyja változatlanul a vele kapcsolatba lépőt, mert ahhoz járul hozzá, hogy a befogadó önmagát értse e találkozás után másként. (Tehát nem „változtasd meg élted!”, hanem szükségszerű, hogy megváltozik.) A művészet mással aligha helyettesíthető igazsága az, ami ilyenkor megtörténik.
 

A diszkográfiai hitelességhez hozzátartozik, hogy az Oceanic és a Panopticon című albumok jelentették számomra a belépőt az Isis világába, s a korábbi anyagaikkal csak később volt módom megismerkedni. Míg a zenekar 5 nagylemezének - főként magyar nyelvű – fogadtatásában gyakran felbukkan az az érvelés helyett inkább csak deklaratív nagyotmondás, mely az utolsó két LP-t egyértelmű hanyatlástörténetnek tekinti, s persze egy valódi sznob – ahogy az már lenni szokott – csakis az elsőt, vagyis a Celestial-t tekintheti a főműnek, addig a magam részéről lényegi fordulópontnak az Oceanic albumot tartom. Szerzőtársam fönti állítását kissé módosítva: az első albumon „gyakorlatilag minden megtalálható, ami a csapat igazi védjegyét jelenti”, ugyanakkor ennek a komplex zenei összhangzásnak az arányai ekkor még némileg mások voltak. A post-metal ritmikai ötletessége és melodikus finomságai helyett a sludge/post-hardcore elektronikus és ipari zajokkal dúsított, egyszerűbb és durvább repetitív szerkezetei domináltak, s ekkor még Turner vokális teljesítményében is az üvöltés játszotta a döntő szerepet. Amikor tavaly novemberben a Dieselben zárásképpen a Celestial (The Tower) című szerzeményt játszotta a zenekar, éles volt a kontraszt a kései albumok és e korai remeklés között – nem esztétikai értéküket, hanem zenei karakterüket tekintve.

DOWNER: A 2002-ben megjelenő Oceanic jelölte ki ténylegesen azt az irányvonalat a banda számára, amelyen aztán a rákövetkező nyolc évben nem is módosítottak, csupán finomhangolásokat végeztek el rajta. Ekkorra tűnt el szinte teljes mértékben a hardcore-os szellemiség, s adta át a helyét egy jóval letisztultabb, kísérletezős, minden percében izgalmakat rejtő, (post-)rockosabb megközelítésnek, amelybe némi ambientes elem is vegyült. Turner mindezt így fogalmazta meg egy interjúban: „Elég hamar megunjuk a dalainkat, emiatt igyekszünk fejlődni.” Az énekes-gitáros-főnök által „kvinteszenciálisnak” mondott lemez ihletforrásául az amerikai költő, Walt Whitman Fűszálak című verseskötete (is) szolgált. Az efféle, filozofikus inspirációk alapján találónak is tetszik az a meghatározás, amelyet az állandó besorolási kényszerrel küszködő újságíróknak adott a zenekarvezető zenéjük meghatározására: a gondolkodó ember metalja.

Ahogy már a lemezcím is jelzi, ezúttal a víz játssza a központi szerepet a szövegvilágban. A laza történet egy érzelmeit kimutatni képtelen férfiról szól, aki megtalálja az őt teljes mértékben kiegészítő nőt, ám amikor rájön, hogy a lány vérfertőző kapcsolatban él saját bátyjával, vízbe öli magát. Ennek megfelelően a zenében is megtalálható az a kettősség, amely egyszerre teszi azt felemelővé és taszít mélységesen mély letargiába. Az igen hosszú dalok roppant színesek (mind a nem túl technikás, ám igen hatásos riffek, mind Aaron Harris zseniális dobfutamai, mind szerkezeti megoldások terén): a The Beginning and the End, a The Other és a Weight (szerintem az egyik legjobb Isis-szerzemény) szolidan fodrozódó hangóceánjain át egészen a False Light és a záró Hym szilajabb hullámcsapásaiig.
 

FODORPE: Az Oceanic-kel a zenekar megalkotta a post-metal szcéna egyik legtöbbet hivatkozott, mára klasszikussá vált alapművét. A lassú tempó, az elementáris erejű, ismétlődő szerkezetekből való mesteri építkezés egy mindenféle sallang nélküli, a legapróbb noise-elem helyét is megtaláló alkotóközösség egyedítő jegyévé vált. Csakúgy, mint a dobnak és a basszusnak a hangképben való előtérbe állítása. Aaron Harris cuccának hangzását ekkortól kezdve jellemzi az organikusság és tisztaság, mely rendkívül közelivé és élővé teszi a dobhangzást, amelyhez a lábcin-játék kitüntettsége és az olykor lekapcsolt húrra következtetni engedő pergőhang is nagyban hozzájárul. A lemez három dalában a zenekarral szoros kapcsolatban lévő amerikai banda, a 27 két tagja vendégszerepel, főleg Maria Christopher énekhangja járul hozzá a zenei világ színesítéséhez.

DOWNER: „A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Az udvar közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablaka. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelő az összes fülkét átláthatja. … ő mindent lát, míg őt senki sem láthatja.” (Szigeti Péter: Norma és valóság – Válogatott tanulmányok a jogelmélet, az alkotmányjog és a politikaelmélet köréből. Széchenyi István Tudományegyetem MTA Politikai Tudományok Intézete, 2006., 22.) A brit filozófus, Jeremy Bentham börtönmodelljének (amelyet Foucault metaforikus értelmezése tett igazán ismertté) nevét választó 2004-es lemez (Panopticon) ismételten a toronytematikához tér vissza: a borítón és a bookletben szereplő, gyönyörű légifelvételek arra engednek következtetni (ezúttal nincs konkrét történet), hogy a panoptikum maga a Föld, a rajta „raboskodó” emberiség őre pedig olyasvalaki, aki „odafentről” mindent és mindenkit lát, míg őt magát senki.

A korongra préselt hét dal egyik „legszembeötlőbb” tulajdonsága, hogy ezúttal több szerep jutott a tiszta éneknek. Bár időnként felbukkan pár hörgés, a szellősebb, elszállósabb számokhoz ezúttal jobban illenek a dallamok. A levegős struktúra kedvezett Jeff Caxide-nek, aki a szokottnál is jobban kivehető, ötletes basszustémáival kiváló alapot teremtett az olyan tételeknek, mint a Backlit, a Syndic Calls, a Grinning Mouths vagy az Altered Course (bár ebben a toolos Justin Chancellor vendégpenget). A Wills Dissolve pedig arra remek példa, hogy a magyar Isten Háta Mögött is (hatásaik közt nem említve) sokat merített az amerikai kollégák korszakalkotó munkásságából.
 

FODORPE: Az Isis lemezeit történeti sorrendben (sokat) hallgatva ugyanaz a finom módosulásokkal dolgozó, rendkívül pontosan kimért építkezés válik az albumok egymáshoz való viszonyát tekintve érzékelhetővé, amely a banda dal- és lemezkompozícióit jellemzi. A zenekar életművének kritikai elismertségéhez többek között éppen az a konzisztencia járult hozzá, melyet bizonyos szakírók az enthuziasztikus alkotás- és előadásmód állandóságában fedeznek föl. Az Isis egyik titka valóban az önismétlés nélküli önazonosság lehet, ahogy ez a Panopticon hét dala által képzett monolit egységnél is megfigyelhető. E lemeznél sem beszélhetünk arról, hogy melyik szerzemény mennyire tekinthető sikerültnek: az album ugyanis egy egységként működik, mely a hallgató figyelmét egyetlen másodpercig sem engedi lankadni. A korábbiaknál kicsivel több tiszta gitár és ének került a sludge-os riffek és az üvöltő-hörgő vokális témák közé (pl. Wills Dissolve), a nyitó So Did We második egysége pedig arra is példát szolgáltat, hogy az Opeth zenei világának némely eleme sincs nagyon távol innen.

A címadással emlékezetünkbe idézett jogtudományi (Bentham) és társadalomtörténeti-bölcseleti (Foucault-tól a Felügyelet és büntetés) hagyomány a lemezborítón két olyan, friss citátummal egészül ki, amelyek a Panopticon modelljének isisi aktualizálását a föntebb olvashatónál kevésbé metafizikus irányban is értelmezhetővé teszik, amennyiben a kortárs digitális hálózati kommunikáció kontextusában vetik föl intimitás, személyes adat, interperszonális üzenetváltás és ellenőrizhetőség nagyon is időszerű problémakörét.

DOWNER: Néhány kislemez, válogatás és koncertanyag után 2006-ban érkezett a negyedik mestermű In the Absence of Truth címmel. Hazánkban sokan (nagyjából azok, akik a City of Echoes lemezzel lazább irányba forduló Pelicant is ócsárolták) ekkor kezdték el hangoztatni, hogy a banda önismétlővé vált, s ez a tendencia szerintük az utolsó album, a Wavering Radiant esetében sem változott. Pedig akárhogy is nézzük (hallgatjuk), mindkét anyag bivalyerős, cseppet sem tűnnek egy megfáradó társaság termékeinek.

Az viszont tény, hogy kereskedelmileg az In the Absence… lett a kvintett legsikeresebb kiadványa. A sikerrel pedig népszerűség is járt, s Aaron Turnert bosszantotta a személye iránt megnőtt érdeklődés. Az Isis-főnök amellett, hogy legalább hét-nyolc projekttel éli ki zenélési vágyát (Old Man Gloom, Lotus Eaters, House of Low Culture, Twilight stb.), a Hydra Head Records alapítója (amely olyan underground kultbandák gyűjtőhelye, mint a Boris, a Harvey Milk, a Jesu, a Lustmord, a Knut, a Merzbow, a Torche vagy a Zozobra), és borítótervezéssel is foglalkozik (pl. Pelican: Australasia, Rosetta: The Galilean Satellites, Converge: Petitioning the Empty Sky).

Az In the Absence… igazi értékét ismét a dobos, Aaron Harris szolgáltatja. Témái ezúttal valami különös, törzsi hangulatot árasztanak, amelyet megtámogat a picit a Metallica sokat kárhoztatott St. Anger-ös pergőhangzására hajazó sound is. Zeneileg megmaradtak a jól megszokott irányvonalnál, és ezúttal valamivel lendületesebbek a számok, köztük olyan gyöngyszemekkel, mint a fokozatosan építkező Wrists of Kings, a hetvenes évek space-es, progresszív világát idéző Not in Rivers, But in Drops és a hátborzongatóan ötletes klippel rendelkező, nyomasztó hangulattal bíró Holy Tears. A dalszövegek az utolsó két albumban már nem szerepelnek, és Turner konkrét fogódzókkal sem szolgált afelől, hogy a kilenc dalt milyen koncepció kapcsolja össze, csupán annyit árult el, hogy ezúttal Cervantes Don Quijote és Danielewski A levelek háza című regénye, Borges novellái, valamint a középkor híres iszlamista vezetőjének, Hassan-i-Sabbahnak írásai és élete szolgáltak ihletforrásul.
 

FODORPE: Az In the Absence of Truth keretes szerkezetű: a nyitó Wrist of Kings és a záró Garden of Light egyként Harris triolás, változó hangsúlyokat használó, izgalmas tom-tomjátékából indul ki. A dobhangzásnak a St. Angerhöz való hasonlítása annyiban helyt álló, amennyiben mindkét albumon naturálisan visszahangosak a dobok, a pergőket viszont én nagyon különbözőnek hallom: Lars fölkapcsolt húrral ér el éles, fémes hangzást, míg Aaron pergője újfent többször a lekapcsolt húr hatását kelti, ilyenkor keménységét nem a fémhúrok rezgése, hanem a felső bőr feszessége okozza, melyet a dobtest öble tesz zengővé. Kétségtelen, hogy a megelőző albumokhoz képest több kísérletezés jellemző az anyagra: az eddig még nem említett Firdous E Bareen című instrumentális szerzeményben például egy propellerszerű, monoton háttérhangra épülnek rá izgalmas, többségében gépi ritmusok, amelyre finoman úsznak rá a megszelídült Pink Floydot idéző, kitartott gitárhangok, illetve Jeff Caxide karakteres basszusszólama.

DOWNER: 2009-ben látott napvilágot az ötödik LP, amiről akkor még senki sem tudhatta (talán csak maga a gárda), hogy az utolsó lesz. A Wavering Radiant az előző album egyenes folytatásának tűnik, tempósabbak a dalok, ugyanakkor még többet merítenek a hetvenes évek pszichedelikus zenéiből, amelyet jól jeleznek az eddig is fontos hangulati többletet nyújtó, a harmadik számú gitáros, Bryant Clifford Meyer által kezelt szintetizátor gyakori hammondos hangszínei (pl: Hall of the Dead, 20 Minutes/40 Years).

A pszichiáter Carl Jung ihlette mondanivalót Turner ezúttal sem kínálta tálcán a hallgatóknak, egy újságírói kérdésre a feltárás útvonalának nevezte azt. Az említett billentyűs hangszer mellett a zene ismét igen artisztikus, bár Turner gyakrabban „nyúl” a nyers vokalizáláshoz. Az akár a Celestial (The Tower) párdarabjának is felfogható Hall of the Dead, a monumentális Hand of the Host, a „sírós” gitártémákkal letaglózó Stone to Wake a Serpent, illetve a felépítésével és a klipjével is a Toolt (ezúttal a gitáros Adam Jones vendégjátszik két számban) idéző 20 Minutes/40 Years mind odailleszthetőek az Isis gyöngyszemei közé.

FODORPE: Az In the Absence of Truth-hoz képest a Wavering Radiant kevesebb ambient elemet tartalmaz, ugyanakkor nincs híján a Pink Floyd hagyomány kreatív újraértelmezését mutató megoldásnak. A lemez második dala egyértelművé teszi, hogy ebből a zenei tradícióból szintén merítettek a komponálás során. A Ghost Key melodikus fölvezetőjébe berobbanó üvöltő vokalizálás hatásos (de nem hatásvadász) kontrasztot alkot a gitárok lágyságával, a Stone to Wake a Serpent keleties témái új színt jelentenek a banda zenei palettáján, a gitárszólamoknak a dalok többségében tetten érhető, a korábbiaktól bátrabb elválasztása a hangzás tágasságát növeli. A nyitó Hall of the Dead az Isis zenei alakulástörténetének egyfajta foglalatának is tekinthető: a kezdete tényleg fölidézi az első albumot, a Celestial (The Tower) egyszerűbb ritmikáját és dallamvilágát, majd Turner tiszta éneke, a szintetizátor hammondos szőnyege, a visszahangos basszustéma, az egymást váltó megtorpanások és nekilódulások, az énekdallamnak az egyik gitárszólamban történő továbbvitele olyan irányokba tágítja ki a kompozíciót, amelyeket a 21. század első évtizedében nyitott magának a zenekar.
 

DOWNER: Idén májusban aztán a srácok közzétették, hogy elmondtak mindent, amit akartak, nem akarják a kiégésig pörgetni az együttest, így inkább feloszlatják azt. A bejelentés váratlanul ért mindenkit, főleg a „búcsúajándékként” kiadott, Melvins-zel közös split anyagon hallható két szám, a Wavering Radiant japán kiadású bónuszaként már felbukkanó Way Through Woven Branches és a The Pliable Foe ismeretében, amelyekből egyáltalán nem érezhető ki az, hogy az ötösfogat már túljutott a csúcson.

Habár a tagok nem hagynak fel a zenéléssel, az a millió projekt, amiben részt vesznek (Old Man Gloom, House of Low Culture, Cast Iron Hike, Red Sparowes, Cable, Zozobra stb.), sajnos nem ér fel az Anyaistennő szintjére. Mint ahogyan más kortárs bandát sem tudnék mondani, amely be tudná tölteni ezt a hátrahagyott űrt.

Isis: Celestial (Espace Artist, 2000)
Isis: Oceanic (Ipecac Recordings, 2002)
Isis: Panopticon (Ipecac Recordings, 2004)
Isis: In the Absence of Truth (Ipecac Recordings, 2006)
Isis: Wavering Radiant (Ipecac Recordings, 2009)

www.myspace.com/isis
www.isistheband.com

DOWNER, FODORPE

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés