2010. 08. 15.
Paradise Lost, Blind Myself, Room of the Mad Robots – Sziget, 3. nap
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Paradise Lost, Blind Myself, Room of the Mad Robots – Sziget, 3. nap
A Sziget Headbangers Ball sátrában a pénteki kínálatban már délután találhatott csemegét a keményebb zenékért rajongó fesztiválozó. Három órakor a fiatal, eddig egyetlen lemezzel rendelkező, de igen tehetséges Room of the Mad Robots lépett föl, majd hazánk kiváló extrém hardcore/metál csapata, a Blind Myself, főműsoridőben pedig hazánk gyakori vendége, a Paradise Lost volt terítéken legutóbbi, Faith Divides Us – Death Unites Us című lemezük turnéjával.

Mechanical Sound Empire – így hangzik a Room of the Mad Robots debütáló albumának címe, s jófajta, perkával dúsított southern muzsikát tartalmaz kellő kísérletező kedvvel. A gyors énekescsere következtében a vokál a durva zenék egyik legjobb, legnagyobb ászának, a Panterának a Phil Anselmo-féle stílusát imitálja, nem véletlenül, hiszen a Robotshoz csatlakozó Mári Pétert korábban a Remembering the Steel nevű Pantera-tribute-ből lehetett ismerni. Tehetségesen utánozza Phil Anselmót, kitartott üvöltései, sőt helyenként a színpadi mozgása is a nagyszerű példaképre emlékeztet, kíváncsian várjuk tehát, stúdióban mit fog produkálni. A szigetes föllépés igen kellemes zenei élmény volt, meglepve tapasztaltuk, hogy a Headbangers Ball sátrában a hangerő tekintetében kissé visszafogott robotok hangzása a lemez southern-doomos, zajos, stílushoz illeszkedő soundját hozza.

Mári Péter ugyan szerényen arra kérte az internetes újságírókat, hogy bizonytalan, nagyon sok tréningre szoruló átkötőszövegei mellett a zenéről is ejtsenek szót (reményeink szerint föntebb teljesítettük a kérést, de ismételjük: a Room of the Mad Robots igazán érett, komoly produkció), muszáj azonban megjegyezni, pontosabban inkább tanácsolni, hogy amíg ilyen bizonytalan a közönség szórakoztatása tekintetében, szorítkozzon a dalok címének bemondására, esetleg üdvözlésre, buzdításra, mert így egyrészt egységesebb lesz a koncert (nem telik el túl sok idő a számok közt), másrészt az is egy előadói attitűd része, ha valaki nem, vagy csak keveset kommunikál. Mindazonáltal ez csak porszem a gépezetben, a zenekarral vélhetően sok dolgunk lesz még a jövőben.

Fél ötkor a Nagyszínpadon az amerikai nu metál egykori slágercsapata, a Papa Roach tette tiszteletét, kíváncsian vártuk, ez a fajta, valójában évekkel ezelőtt lejárt, slágeres, műanyag nu metál muzsika képes-e beindítani a közönséget. És bizony képes. A nyitó dal első taktusaira rengeteg söröspohár repült a levegőbe, az első sorok nem úszták meg szárazon. Az energikusan játszó csapat a rajongók számára szórakoztatónak bizonyult, mégis, a műsor valahogy (a) The Offspring hasonló haknijára emlékeztetett tavalyról.

Éles váltást jelentett a Blind Myself szereplése; Tóth Gergőék csapata alighanem az egyik leglendületesebb hazánkban. Bár idei Zöld Pardonos bulijuk ennél is pörgősebbnek tűnt, végre olyan zenekar is a Headbangers Ball színpadára léphetett, mely képes volt alaposan átmozgatni a keverőpulttól előrébb tartózkodókat. Koncertjük alapját a legutóbbi, Budapest, 7 fok, eső című lemezük képezte, azonban a setlistára került a korai csemege Horrified by the Sun, valamint az idei MTV Icon Nagy Feró-bulijára készült Hegyek között című Feró-slágernek a Machine Head Davidien-záróriffjével megtámogatott újragondolása. A buli meglepően rövid, mindössze bő ötven perces volt – minthogy negyven perc múlva lépett színpadra az őket követő Enter Shikari, alighanem belefért volna még néhány ritkábban játszott tétel is. (lvp)



Végre! Ha információim helyesek és az emlékezetem nem csal, a Paradise Lost 1993 novemberében lépett föl először Magyarországon, akkor a Sepultura előzenekaraként. Azóta jónéhány alkalommal megfordultak hazánkban (1996, 1997, 1999, 2005), legutóbb 2008 nyarán a budapesti Zöld Pardonban, 2009 szeptemberében pedig a székesfehérvári FEZEN-en láthattuk a zenekart. 1993-ban, megjelenésekor csalódva a Sepu Chaos A. D.-jében, s még nem lévén PL-rajongó, kihagytam a koncertet. Később, a Draconian Timesot követően pedig, mikor is a zenekar a Depeche Mode követésében látta megújulási lehetőségét, nemigen akartam követni őket ezen az úton. Bár időről időre belehallgattam aktuális albumaikban, egészen a tavalyi Faith Divides Us – Death Unites Us lemezig nem éreztem nagyobb lelkesedést élő fellépéseik látogatása iránt. (Rajongói szempontból ez a lemez lett volna a logikus lépés a DT után – szerintem –, persze alkotói oldalról bonyolultabb a képlet. Ugyanakkor nem valószínűtlen, hogy e fiktív megvalósulásban éppen az önismétlést láttam volna.) A koncertlátogatási hiátust talán a tavalyi alkalom tudta volna megtörni, de akkor egyéb okokból nem tudtam a színpadjuk elé keveredni. (A világhálón fellelhető, magyarországi fellépéseiket taglaló beszámolók nagyrészt mindig arról győztek meg, hogy nem volt ballépés kihagyni a koncertjeiket.) Idén viszont semmi nem gátolt, hogy élőben szemrevételezzem a brit formációt.
 

Nagyon szerettem volna jól érezni magam a koncerten, sajnos azonban nem sikerült – a No Celebration című dalt (Symbol of Life album) követő után távoztam, így egy órát töltöttünk a zenekarral egymás társaságában. Nem a csapat volt a hibás! Rengetegszer tapasztaltuk, s rengetegszer megírták már: egy fesztiválon – a Szigeten legalábbis – a hangosítás nem a legmegfelelőbb. Ebben nem a technika a ludas, hanem az, hogy 30 másik környező zaj-, illetve zeneforrást kell egy-egy színpadi produkciónak túlzengenie. Nos, a Lost-koncert baromi hangos volt, ha nem is zajmasszaként, de hangtömbként zuhant az emberre a hangosításból adódóan. Aki nem ismerte a számokat, aligha élvezhette a zenét. Ha erőteljesen odafüleltem, külön-külön mindegyik hangszert hallottam, különösen Greg MacIntosh gitárját, bár a dobok furcsán szóltak, de egyben egy hangorkánnak tűnt, pedig a keverőállás melletti pozíciót választottam – szokásosan – a műélvezetre.

Azért öröm járta át a szívem, amikor második tételként a Pity the Sadness (a Shades of Godról), majd negyedikként az As I Die (uo.) hangzott fel, ahogy az Enchantment intrója (Draconinan Times) alatt is megborzongtam. Ám a többi általam hallott dal e koncerten élvezhetetlenül zajgott (a legutóbbi lemezről az I Remain, a First Light és a Frailty is elhangzott). A közönség azért lelkes volt, bár a reakciókból úgy ítéltem meg, nem a zenét éltetik, hanem a zenekart.

A hangosítás negatív hatása mellett egy másik kevésbé előnyös momentum is kiemelhető: a bejátszott gépies szólamok számomra idegenül hangzottak, még ha az említett intróról is volt szó. A szintiről odapakolt részek lemezen remek kiegészítők, itt idegen anyagként egy német goth együttes produkcióját juttatták eszembe, néhol Rammstein-ízű, nyomokban Depeche Mode-ot idéző hatást keltettek, bizonyára az 1997-2005 közti időszak zenei ihletőit követve.

A banda – mely harmadszor lépett fel a Szigeten: először, ahogy Holmes is megemlítette, 1996-ban a Bon Jovi előtt, majd 1999-ben – nem szántotta föl a színpadot, de ezt nem is vártam tőlük: a gitárosok leszögezve bólogattak, csak Aaron Aedy nyomta derékból a riffeket. Holmes a szokott módján visszafogott volt, ugyanakkor nem lehet elmenni a hangja erőtlensége mellett. Metálosként általában nem aggódunk amiatt, ha egy frontember nem éppen egy Pavarotti, sőt, de ami a lemezeken megcsiszolva jól hangzik vagy elmegy, az bizony az élő fellépéseken kissé gyenge, rosszabb esetben kínos is lehet. Holmesnak soha nem volt jó hangja, de így szeretjük, az viszont föltűnő, hogy 20 év alatt nem igazán fejlődött, a szavalásra emlékeztető éneken a legtöbb esetben nem lépett túl.

Nincs hiányérzetem e fesztiválfellépés kapcsán, hogy hamarabb távoztam a koncertről, ám remélhetően a közeljövőben egy zárt terű klubba térnek majd vissza, s ott halláskárosodás nélkül, arányos megszólalásban valódi élmény lesz hallgatni őket. (RIP)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés