2010. 08. 17.
A Fear Factory darált a Szigeten
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Fear Factory darált a Szigeten
A Sziget utolsó napján a gépi sound és a kíméletlen, halálpontos riffek kilencvenes évekbeli ásza, a Fear Factory aprított, koncertjük erőteljes és magabiztos volt, bár a hangosítás itt is hagyott kívánnivalót maga után.  

A Fear Factory újjáalakulásának, a régi-új tagok cseréjének körülményei sokaknak szúrja a szemét, Dino Cazares gitáros visszatérése mögött üzleti nyerészkedés lehetősége rémlik föl, mely a legtöbb fórumon ellenszenvet váltott ki a csapat munkásságát figyelemmel követők felől is, legjobban esetben is röhejes eseménynek titulálva Burton C. Bell énekes és Dino egymásra borulását. Az ügynek ezzel az aspektusával most nem kívánok foglalkozni; a dagi gitáros időközben kiadott két lemezt Divine Heresy nevű csapatával, melyek közül a debütáló Bleed the Fifth pontosabban idézte a korai Fear Factory-érát, mint a FF utolsó két munkája (az Archetype, illetve a Transgression), jóllehet a második dobás már korántsem volt akkora, hogy érdemi eszmecserét váltott volna ki a műfaj követői közt. Végül elérkezett a pillanat, amikor médiaháború és jogi csatározások közepette ismét Dino vette birtokba a Fear Factory territóriumát, Raymond Herrera dobos azon nyomban kikerült a Gyárból, helyét az egyébként nagyszerű Gene Hoglan foglalta el. Nagyszerű társaság, és ha eltekintünk a háttérben zajló, valóban nem éppen baráti körülményektől, örömteli, hogy az idei vadonatúj Fear Factory-lemez (a Mechanize) a kezdeteket idéző, azokat új köntösben újragondoló, kíméletlenül brutális, definitív alkotás lett, melynek dalaiból a zenekar szigetes koncertjén is elhangzott három.
 

A föntebbi történetet azért éreztem szükségesnek elismételni, mert a koncertet tekintve ugyancsak fontos volt, milyen csapat benyomását kelti élőben a FF. Leszögezhetem: meggyőző, rutinos, erőteljes csapatét. A profizmus elvitathatatlan; a Headbangers Ball kis színpadát alaposan bemozogta Dino Cazares, a jobb- és a balszélen egyaránt fölállított mikrofonokat sűrűn váltogatta, s láthatóan örömmel, nagy erőbedobással zenélt. (Szépen meg is izzadt a duci gitáros, hangszerét gyakran a feje fölé emelve préselte ki a darabos, precíz riffeket.) Gene Hoglan ugyancsak kellemes látvány, a medveszerű, szimpatikus dobos elképesztően lazán hozza a sűrű kétlábgépes témákat, pörgetéseket, amennyire követni tudtam a koncert eksztázisában, nem hibázott, sőt arra is volt ideje, hogy az ütőket időről időre földobva, megpörgetve mutatványokkal szórakoztassa a rá figyelőket. Byron Stroud látványa pedig Hoglanéhoz hasonlóan tipikus metál, és szerencsésnek mondható, hogy basszusgitárja megfelelő mértékben föl lett tekerve, a Fear Factory megszólalása így kellő mélységet kapott. A gitár mindenképp lehetett volna hangosabb, sőt általában a hangerőt nyugodtan emelni lehetett volna, ugyanis csupán meglehetősen elöl, a színpad közelében lehetett igazán élvezni az előadást. Ugyanakkor előrejutni korántsem okozott problémát: furcsa mód a FF bő félházat tudott csak produkálni (míg az előttük föllépő Monster Magnet majdnem teltházat), az új lemez és a csapatnak a botrányaitól eltekintve is fontos szerepe miatt, továbbá mert tulajdonképpen ez volt a Sziget egyetlen valóban súlyos koncertje, nem igazán értem, hová tűntek az emberek. Öröm az ürömben, hogy legalább kényelmesen mozoghattunk elől.



Ami pediglen a bő egyórás programot illeti, aligha emelhető kifogás a(z emlékezetem szerint) tizennégy dallal szemben. Fesztiválhoz illeszkedően slágerprogrammal készült a zenekar, valamennyi Dinós korszakukat megidézték, az Archetype-ot és a Transgressiont hanyagolták. A korai klasszikus Soul of a New Machine nagyszerű nyitó tételétől (Martyr) a Demanufacture első három darabján, valamint a (koncertet záró) Replicán és az Obsolate ugyancsak zseniális húzótételein (Shock, Edgecrusher, Smasher/Devourer) át a Digimortal két darabjáig (Acres of Skin, Linchpin) egytől egyig kiváló számokat választottak Burtonék, illetve – minthogy ez elvileg mégiscsak a Mechanize bemutatója – az új lemezről három remek dalt is elővezettek, nyitásként rögvest a címadót, majd később a Fear Campaign-t és a Powershiftert.

Örömmel hallgattam volna tovább is őket, s őszintén remélem, hogy a közeljövőben valamely klubba visszatér a Fear Factory, hogy teljes programmal, méltó hangosítással tekinthessük meg. A Sziget-koncert alapján alighanem mindenki tehet egy próbát vele, az is, aki az utóbbi években eltávolodott a zenekartól.
Kulcsszavak: Sziget, Fear Factory

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés