2010. 09. 06.
Új szelek fújnak (Iron Maiden: The Final Frontier)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Új szelek fújnak (Iron Maiden: The Final Frontier)

A Sziget fesztiválon való fellépésük után két nappal jelent meg a Vasszűz 15. soralbuma, a The Final Frontier. A 10 tételt tartalmazó 76 perc játékidejű album már a 4. a sorban, mióta Bruce Dickinson és Adrian Smith ismételt csatlakozásával kezdetét vette a zenekar – 21. századi – legújabb kori története. RIP lelkesedése, ha nem is határtalan, de határozott volt a lemez hallatán, mivel a komplex zenemű számos értelmezési lehetőséget felkínál.  

A Maiden több mint 30 éves folyamatos fennállása olyan történeti ballasztot – hadd ne mondjam: koloncot – hordoz magával, mely minden egyes lemezének megjelenésekor, annak értelmezésénél jelentős befolyásoló tényezője lehet az értelemadásnak. Viszont minden hosszas történeti áttekintés el is fedheti az éppen elemzett album (meg)értő olvasatát. A zenekar 15. lemeze ugyanakkor utalásai révén viszonylag széles spektrumán érinti az életmű korábbi szakaszait – ezek ismerete nélkül, kevésbé válik érthetővé a The Final Frontier körül már most kialakult lelkesedés a világ metálos színterein, valamint az a tudatos strukturáltság, ami alapján a mű zeneszerzőit és a produkció megalkotóit komoly dicséret illeti.

A Brave New World cím 2000-ben nemcsak a Huxley műre való rájátszásban nyer értelmet, de a Maiden újbóli diadalmenetét is előrejelzi: a 90-es évek második felének lejtmenete (az isteni BB a mikrofonnál és a metál identitásproblémáinak korszaka) után a rendkívül sikeres szólópályát magáénak tudható Dickinson és Smith újraigazolása a Harris-csapatba, valamint a revideált brand-gépezet minden korábbi kétkedőnek (no és persze a hű rajongóknak is) megmutatta, hogy igenis vitális még az Eddie-vel fém(!)jelezett diskurzus alapító banda.

Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a Dance of Death (2003) és A Matter of Live and Death (2006) albumok mellett sokkal életerősebb kiadványok születtek DVD-n az adott időszakban: a Rock In Rio (2002), valamint a Flight 666: The Original Soundtrack (2009). Mindez persze nem ingatta meg pozíciójában a brit metálszörnyet, sőt! A Rock In Rio bátran odahelyezhető a Live After Death mellé. Azonban kicsi teáskanna legyek, ha az utóbb említett két sorlemezről, különösen az AMOLAD-ról fel tudok idézni bármilyen motívumot, riffet, dallamot (na jó: a No More Lies az egyedüli kivétel a 2003-as albumról – „Kicsi teáskanna vagyok…”). El nem tudom képzelni, hogy a mozgalmasabb koncertekhez szokott heavy-rajongók, mit csináltak az AMOLAD egészét bemutató turnén… Annyi bizonyos, a rövidebb, velősebb, gyorsabb, riff- és refréncentrikus Maiden-nóták háttérbe szorultak az utóbbi etapon, s a hosszú, epikus, lassan építkező struktúrák kerültek előtérbe. Nyilván ennek függvényében a koncerteken a zenehallgatási szokások is megváltoznak, vagy a közönség cserélődik ki…

A The Final Frontier (a DOD lemezen már szerepelt egy „határátlépő szám”: New Frontier címmel) igazából nem meglepő alkotás, a (rá)csodálkozást inkább az generálja, hogy mennyi olyan apróság van a lemezen, amit nem megszokottnak, progressziónak érzékelünk, még akkor is, amikor a korábbi lemezekre való utalásként azonosítjuk be ezeket. Ugyanakkor meglepő az a hatása is, hogy „előveteti” az emberrel a megelőző albumokat, s bizonyos értelemben újradefiniálja őket: egy út, egy folyamat részeként kezdünk el rájuk tekinteni, melynek aktuális csúcspontjaként a „Végső határ” tűnik fel. Persze ne feledjük az értelmezés palimpszeszt-mivoltát: mindez újraíródik a következő koronggal. Nem kevés szerepe van annak a változónak is a hatásban, amellyel fogadjuk az FF-t. (Lelki állapotomnál fogva most pl. kifejezetten nyitott voltam rá, pedig még a koncertre sem mentem el, ami biztosan kellő felhajtóerővel bírt volna – most erre sem volt szükség.)

Érdekes eredményeket szülne, ha rászánnánk magukat egy részletes komparatív vizsgálatra: a brit heavy metal zászlóshajói közül – de szélesíthetjük a kört a 80-as évek európai csapataira is – jelenleg hányan aktívak, s milyen szinten művelik a zenélést, valamint milyen közönségbázissal rendelkeznek. Nos, amennyiben Lemmyéket is idesoroljuk, akkor a Maidenen kívül csak a Judas Priest, a Saxon és a Motörhead igazán aktív, lemezekben az utóbbi a legerősebb, de bármennyire is népszerű a rock and roll trió, a Vasszűz mindent visz, produkcióban, rajongók számában egyaránt. Az európai színtéren újra feltűnt, s ismét harcra késznek mutatkozó teuton Accept az új lemez (Blood of the Nations) szögletes, de erőteljes ritmusaival sem szállhat ringbe a Maidennel. A turnézáró körútját rovó Scorpions sem panaszkodhat rajongói elmaradására, ráadásul idei lemeze (Sting in the Tail) ugyancsak erős, de a Judas Priesthez hasonlóan ők egy előző zenei generáció képviselői.

A The Final Frontier artworkjének koncepciója ismét sci-fi, aminek a címadóhoz készült videoklip is messzemenőkig része. Egy igazi B-film, ahol megannyi sci-fi klasszikus idéződik meg. Eddie ráadásul afféle Predator külsőt kapott, némi Alien-behatással.

Az album az eposzi dalstruktúrát részesíti előnyben, s ehhez megfelelő ívet talált magának: a lemez első fele a rövidebb (értsd 7 perc alatti) számokat, a második része a monumentálisabb tételeket rejti. Összességében a remek szólók, Dickinson dallamai és a progresszív elemek emelik meg az albumot – a filterként működő Steve Harris nem a hirtelen s nagyobb ugrások híve; arra ott van a Roy Z által zseniálisan megalkotott dickinsoni szólókarrier – ami, bárcsak folytatódna!

A Maidentől teljesen szokatlanul indít a lemez, egy instrumentális főleg dobra épülő résszel, mely egyszerre intrója az albumnak és a címadó számnak. A Satellite 15… nyilvánvaló utalás a sorlemezek számára. Akár törzsinek is nevezhető dobolás, progos gitárfutamok, kiemelt basszus, hangminták: hatásosan csigázza föl az ember érdeklődését. A harmadik percben Bruce hangja is feltűnik, aztán pár perc múlva belevágnak a The Final Frontierbe, ami kiváló szólókat rejt, ugyanakkor a refrénje ötlettelen (ismételgeti a címet), a végén pedig egyértelmű utalás történik a Somewhere In Time-ra.

Az első kislemezes El Dorado kicsit hosszú, ahhoz képest, hogy nincs benne annyi ötlet, ami ezt indokolná. Az elején rögtön bejön galopp-téma, de nem emlékezetes, nem válik egyénivé, kivételessé, tipikus Maiden-nótának mondhatnánk. Koncerten sem lehetne beindulni rá, kissé langyi, a lezárás alapján ismét a ’87 körüli időszakra asszociálhatunk.

A Mother of Mercyvel kezdődően végre megmutatkozhat Dickinson énektudása, noha Smith/Harris szerzeményről van szó. Számomra főleg tőle, a hangjától, dallamaitól jó ez a lemez: ő a lemez hőse (ha már eposzokban gondolkodunk), bárcsak hagyták volna jobban kibontakozni. A szólók itt is kiválóak, de miközben egyre inkább epizálódik, úgy laposodik el a szám, ezzel egyetemben lanyhul a hallgatói figyelem is. Érdekes odahallgatni, hogyan köszönnek vissza itt a Satellite 15 intstruja alatti megoldások. Több is kihozható lett volna ebből a tételből.

Mintha a Tyranny of Souls című legutóbbi Dickinson-csúcslemezről maradt volna, le, vagy éppen egy következőre íródott volna a Coming Home. Itt éreztem először, hogy teljes értékű számot kapok. Méltó párja a Navigate the Seas of the Sunnak.

A The Alchemist zárja a lemez képzeletbeli A oldalát, klasszikus Maiden-szám, gyors, talán az album egyetlen intenzívebb tétele. A Powerslave-es időket juttatja eszünkbe, erre aztán a koncerteken végre megmozdulhat a hallgatóság, a refrének és a riffek is hatásosak.

Az Isle of Avalonnal veszi kezdetét az album hosszabbik fele: minden szám akusztikusan, líraian, „balladai homály”-ból kinövően indul. Dickinson amolyan énekmondóként, rapszódoszként először elszavalja, felvezeti a számot. Néhol keltás, folkos ez a rész (The Talisman, When The Wild Wind Blows), máshol nem, de nálam mindenképp altató hatásúak egyenként. A Starblind például, amit pedig több recenzens csúcspontként emelt ki, egyáltalán nem talált (még) utat hozzám, minden alkalommal elmegy mellettem, képtelen vagyok odafigyelni rá.

A The Talismannál is a keményedő, gyorsabb résznél ébredek föl, s ha leszámítom a ritmusozás, a basszus-galopp automatizmusát, unalmasságát, akkor szerethető, progos betétek által színesített, ezáltal érdekes számról számolhatok be. Koncerten a refrén is süti lesz majd.

Felajánlhatná már valaki Steve Harrisnek, hogy készülő történelmi filmjéhez írjon zenét, s akkor talán az egyfolytában Walter Scott műveit zenével képesítő tételek kikerülnek a Maiden repertoárjából. A dalszövegek kapcsán régebben sem értettem, hogy miért vázlatolja, írja vissza kvázi-forgatókönyvvé Harris a film- és olvasmányélményeit (Quest For Fire, To Tame A Land, The Loneliness of the Long Distance Runner stb.). Most egy Raymond Briggs mű gyakorolt rá ellenállhatatlan hatást, amit a szélzúgással keretezett When The Wild Wind Blows „képében” hallunk viszont. Na, koncerten – a The Man Who Would Be Kinggel karöltve – kíváncsi vagyok, milyen reakciókat vált ki – ekkor lehet kimenni sörözni? A rengeteg téma és váltás egyelőre kissé átláthatatlan számomra a hosszabb tételeknél, ami majd nyilván leküzdhető külön-külön való meghallgatásukkal, ugyanakkor a sűrűből egyetlen egy rész sem támadott le fogósságával, legalábbis nem kezdtem el fütyülni egyiket sem a fürdőszobában. Mindez még változhat, a lemez csábereje továbbra is hat…

Szerethető alkotás, számos felfedeznivalóval, némi elementaritással, nagyívű koncepcióval, hallható kreativitással, biztos folytathatósággal… sokunkat meg tud szólítani, sokféleképpen.

RIP

Iron Maiden: The Final Frontier (EMI, 2010) 76 min.

www.ironmaiden.com
www.myspace.com/ironmaiden


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés