2010. 09. 10.
Világ sírköve alatt mégy! (Apocalyptica: 7th Symphony)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Világ sírköve alatt mégy! (Apocalyptica: 7th Symphony)

Az önálló, különleges zenekarrá érett finn csellóbrigád a 2007-es World Collide című lemezével leginkább a rádióállomásokat célozta meg, s általuk a slágerlistákat. Ezzel amennyi új lemezvásárlót szereztek, legalább annyit veszítettek is az őket sikerre segítő metálosok köréből. JA-t idézve: „A hetedik te magad légy!” Itt volt az ideje, hogy újra nagyszerű szerzeményeket írjanak a klasszikus- és a metálzene határán.   

Mifelénk, azaz „Rest of the World” a csellisták legutóbbi nagylemeze egy napon jelent meg a Dream Theater Systematic Chaosával – akkor meg is lepődtem a Media Markt precizitásán, tényleg kint volt az áru aznap. Eltelt három év, s a finn húrnyűvők elérkezettnek látták – rengeteg koncert után – az újbóli album-megjelentetést. Augusztus utolsó hetében a boltok polcaira is került a banda 7. lemeze – stílusosan, avagy ötlettelenül: 7th Symphony címmel.

Ahogy mostanában többnyire szokás, nem a produkció az elsődleges, hanem annak áru-jellege, így a marketing vezérli a megjelenést. Ezért is van az, hogy gyakorlatilag még a jobban tájékozott zenebarát/vásárló sem kapja meg a pénzéért a „teljes” lemezt, hanem verziókat vásárolhat, ekként szedegetve össze jó pénzért az így már tulajdonképpen nem egy szerkezettel bíró „albumot”. A 7thS.-nek is van egy 10 tételt rejtő standard verziója, van egy 12 számos deluxe kiadása, itt az 5. (Through Paris in a Sportscar) és a 12. track (The Shadow of Venus) a bónusz, van egy német kiadásos bónusz (Return Game), és van egy 13 számos iTunes kiadás is, ahol a csatolt szám a Black Sabbath Spiral Architectjének interpretálást rejti. Ez egyébként a brit Metal Hammer legutóbbi megjelenésének Black Sabbath Tribute mellékletére is fölkerült. Ja, és a telhetetlenek DVD-kiegészítést is bevásárolhatnak: A Sibelius Akadémián előadott akusztikus koncert felvételiből 6 számot kísérhetnek figyelemmel a befektetők. Három számban a legendás Leningrad Cowboys énekese, Tipe Johnson is vendégszerepel.

Az előző lemez ellenére kíváncsi voltam, merre fordulnak zeneileg a finnek, de ismét csak azt tapasztalhattam, hogy inkább a karrierjüket folytatják. A Worlds Collide egy poplemez volt, olyan útra tért a zenekar, ahol az eladhatóság fölülírja a zenei invenciót, a művészi kiteljesedés háttérbe szorul. Nem hiába szerepelt számos gondosan megválogatott vendégmuzsikus a lemezen: minden földrészen, minden zenei réteg felé nyitni akartak. Dave Lombardo jelenléte a keményebb zenék iránt lelkesedőket, a thrashereket vonzhatta, Till Lindemann a germán látványshow-k világával szimpatizálókat, Cristina Scabbia a gót epigonok kedvelőinek kedvezett, Adam Gontier (vagy ki a halál) meghívása az amerikai tiniket vette célba, Tomoyasu Hotei japán gitárguru meg a sznobokat. Eleve elzárkóznék az Apocalyptica számok énekes változataitól, szerintem éppen a cselló-metál esszenciája veszik el általuk, nagyon ritkán sikerül valóban kiteljesíteni a számot. Pozitív példa erre a Nina Hagennel előadott Seemann a Reflextions albumról

A hetedik szimfónia nyitánya, a 7(!) perces At the Gates of Manala nagy reményekre jogosít, fokozza a várakozást. (Manala a finn mitológiában a halál – földalatti (maan-ala) – birodalma. Tuonelának, Pohjolának is hívják.) Igazi kamarazenekari klasszikus. De aztán a dantei felirat igazsága igazolódik: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” S lőn.

Megkapjuk a borzalmas popnótát, az End of Me-t Gavin Rossdale (Bush) hangján, majd a Death Magnetic-es James orgánumán szólal meg a Shinedown énekese, Brent Smith a Not Strong Enough szintén rádióbarát undokságában.

Na de, és érdemes új bekezdést nyitni: a Slayer Live Intrusion újrakiadását taglaló szösszenetemben ígértem, hogy ezen alkalommal méltatom Dave Lombardo teljesítményét. S itt valódi teljesítményről számolhatok be, mind a dobos, mind a csellisták részéről, valamint a szerzők is voltak elég merészek. A 2010 – ekként elég enigmatikus – címet viselő szerzemény 4 és fél percében olyan különféle témák sorakoznak, amikről elsőre nem is hinnénk, hogy egy tétel részei lehetnek. Még a korai 2-5 lemez korabeli önmaguk is megidéződik a fémes, rozsdamarta húrvonyítások közepette. Persze tudtam, hogy Lombardo ismét közreműködik az albumon, de nem tudtam melyik számban. Mikor elértem első alkalommal ide, rögtön felismertem a dobkezelését – habár egyáltalán nem vagyok ütőhangszeres-központú hallgató –, no azért csak megveregettem a saját vállam…

Ha ilyen kísérletező, progresszív, de jól megkomponált izgalmas számok sorakoznának végig az albumon, akkor megbocsátanám a 2007-es botlást… sajnos nem.

A Through Paris in a Sportscar a 2010 következménye, párdarabja, szintén a régi Apocalyptica invenciózus korszakát eleveníti fel. Ehhez képest a Beautiful csupán kis levezetés, ami szépnek szép, de semmi gyönyörűség, szösszenet.

Következik a Broken Pieces, ami Lacey Mosley, a Flyleaf nevű amerikai rockzenekar női énekhangján szólal meg. A hang hasonlít az Evanescence Amy Lee-jére, de kevesebb érzelmi töltettel bír, kevésbé telt. Kellett erre a lemezre is egy alt.

Érdekes, hogy sokszor nehezen hihető el, hogy nem gitáron nyomják a zenészek, a mai technika, effektek és egyéb kütyük persze lehetővé teszik az instrumentumok közti átmenetiséget, ámbár én azt szeretem, ha csellóként hallok egy csellót…

Nagyívű kezdéssel operál, majd space rockos elszálltságot idéz az On the Rooftop with Quasimodo című tétel, de aztán nem teljesíti a szintet, nem emelkedik túl az átlagon.

Nem úgy a Bring Them to Light, amiben a mostanság oly népszerű Gojira frontembere ereszti ki hangját. Joe Duplantier death-esen rekeszt, a húrosok meg hol metálosan, hol thrash-esen gyorsulnak, reszelnek. Kórusok teszik néha himnikussá, üdítővé ezt a szerzeményt, amely azonban a végére kicsit megfárad. Nálam a zenei paródia feltételezése is belefér ennek a számnak az értésébe, értelmezésébe.

A Sacra bennem azt az érzést kelti, hogy hegedűn jobban szólna. Igaz a mélygordonka teltebb hangzású… Borongás ide, pilickázás oda, borzongásom nem lesz a számtól, de az egyszerűségében rejlik némi nagyszerűség. Intrónak kezelem az igazán nagyszabású 12 perces, elvileg zárókő Rage of Poseidonhöz. Ez a monumentum, mely slayeres és/vagy sepulturás riffelést, pörgetést hasznosít, igencsak jól sikeredett. A zene – kinek hullámhabokon, kinek szárnyakon – száguldásra késztet a képzelet birodalmában – nagyon hatásosan. Belső tételek szabdalják a mesterművet, mintha egy történet újabb és újabb fejezeteihez érkeznénk… Önálló betét-alkotás ez a lemez szerkezetén belül, mely akár egy külön maxit is megért volna, ebből érdemes lenne nagyzenekari alkotást hangszerelni, de semmi filmzeneszerűt!

Ha itt kellene összegezni, azt mondhatnám, hogy a 10 számból 3 rádióbarát pop, 2-3 kisujjból kirázott (Beautiful, On the Roooftop…, Bring Them…), 1 csúcsközeli (Sacra), a maradék 3 pedig csúcs (Manala, 2010 és a záró tengeristeni düh). Az eddigi életműben továbbra is a Reflections és a 2005-ös definitív Apocalyptica az etalon.

Jöjjenek a bónuszok: az antikvitás vonalán továbbmozdulva, a The Shadow of Venus valóban csak vetülete az igazi szépségnek, de nem is baj, hiszen istennőt megpillantani a maga teljességében általában életveszélyes. Korrekt, lírai tétel, nagyon szép futamokkal, viszont a Rage of… után hallgatva kissé fárasztó. Másrészt, ha a cím adta többértelműséget kijátsszuk: a szerelem árnya, sötét oldala révén az irracionalitás negatív következményeit rejtheti, amit a tétel szomorúságot generáló érzületével kapcsolhatunk össze.

A Spiral Architect pedig valóban nem az album része, egy érdekes (modernizált) felgyorsított adaptáció, amitől egyből kedvet kaptam meghallgatni az 1973-ban megjelent eredetit a Sabbath Bloody Sabbath korongról.

Egyelőre vegyes érzelmeket táplálok a hangzóanyaggal szemben: egy felhizlalt EP-vé alakítanám át a kiadást, ahol a 4 énekes számból 3-at kiiktatnék, a The Shadow of…-t eltenném későbbre, mondjuk egy „görög” kiadásra. Összességében viszont az előzőnél mindenképpen jobban tetszik, köszönhetően a pilléreknek (Manala, 2010, Rage of Poseidon).

RIP

Apocalyptica: 7th Symphony
(Mercury Records/Sony Music, 2010)
46:17 (standard), 57:42 (deluxe)





www.apocalyptica.com

www.myspace.com/apocalyptica


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés