2010. 09. 12.
Emóciós sokk és metál – Stone Sour: Audio Secrecy
A Stone Sour 2007-es lemeze, a Come What(ever) May legteljesebb mértékben meggyőzött: több ez a produkció, mint projekt. Ugyan vita tárgyát képezheti, vajon a szellősebb, helyenként slágeresebb új lemez sikeresebb Stone Sourt eredményez(ett)-e, azonban olyan tehetséges dalszerzők műve az Audio Secrecy, akik amellett, hogy alkalmasint tisztában vannak céljaikkal, meglehetősen szerethető újabb albummal ajándékozták meg az AS képében az erre fogékonyakat.
Bevallom, csak nemrég ismerkedtem meg Corey Taylor és James Root projektjével, a Stone Sourral, ám 2007-ben publikált második lemezük, a Come What(ever) May a legteljesebb mértékben meggyőzött: több ez a produkció, mint projekt. A szóban forgó lemez egy igazán kerek, sallangmentes, dallamos, ugyanakkor hangsúlyosan metálos szerzemények gyűjteménye, mely amellett, hogy egyetlen fölösleges momentumot nem tartalmaz, egyértelműen mutatja a tagok dalszerzői zsenialitását. Nem jártam utána tüzetesen, milyen recepciója volt a Come What(ever) Maynek, magam viszont csodálkozom magamon, hogy három évvel később, a küszöbön álló újabb album előtt vettem csak a fáradságot a barátkozásra.
A visszamenőleges ismerkedés és a viszonylag rövid rendelkezésre álló idő ellenére is úgy érzem, a CWM oly közel került hozzám, s oly nagy élvezettel hallgatom újra és újra, hogy az Audio Secrecy ehhez képest nem nagy eltéréseket mutató darabjait, enyhén poposabb hangvételét kevésbé érzem átütőnek. Hangsúlyozom: annak ellenére válik számomra kézzelfoghatóvá, pontosabban hallhatóvá az időbeliségnek (hovatovább hagyománynak) ez a tapasztalata, hogy a CWM sem a megjelenése idején, hanem alig pár hete került csak közel hozzám, így a két lemez közt eltelt három év részemről nem a várakozással telt, sőt különösebb elföltevéseim, elvárásaim sem rögzülhettek – és mégis. Mindezek figyelembe vételével sem állíthatom persze, hogy az AS helyenként valóban poposabb hangvétele, az előzőnél is slágeresebb megközelítése radikális változást mutatna a zenekar háza táján, hiszen a vastag, modern hangzás ugyanúgy a csapat sajátja, mint az előző album idején, a lendületes szerzemények, a magabiztos tempók, a lekerekített, csöppnyi fölösleges másodpercet sem tartalmazó dalok, az alapvetően metálos megközelítés továbbra is jellemzője a Stone Sournak. Ugyanakkor több a lírai tétel, ezek pedig egyértelműbbek – míg a CWM voltaképp szorosabban az egyetlen Through Glass-szel (mely egyébként szintén remek darab) kalandozik tipikusan rádiós vizekre, addig az AS legalább három-négy tétele ebbe az irányba mutat, még ha mind a hangszeres megoldások, mind Corey érett, slágerekre érzékeny, mégsem kifejezetten nyálas dallamai meg is óvják a szerzeményeket a tipikusan amerikai rágógumihoz történő értelemszerű besorolástól.
Már a rövid billentyűs intro – mely egyúttal a címadó – nyomasztó hangjai sejtetik, itt a slágeresség is bár komolyan veendő, némi fenntartásokkal kezelendő; majd az első valódi tétel, a Mission Statement hatalmas Slayer-hommage-a – egyben a lemez rögtön egyik leghatalmasabb tétele – egyfajta zenei ars poeticája lehet a Stone Sournak. Az azonnal ragadó, de dögös refrén tökéletes összhangban van az egyértelműen slayeres verzékkel és alaptémákkal, a szóló, illetve az az alatt hallható középtempós thrash döngölés pedig rutinos főhajtás a keményebb muzsikák előtt.
Bevallom, csak nemrég ismerkedtem meg Corey Taylor és James Root projektjével, a Stone Sourral, ám 2007-ben publikált második lemezük, a Come What(ever) May a legteljesebb mértékben meggyőzött: több ez a produkció, mint projekt. A szóban forgó lemez egy igazán kerek, sallangmentes, dallamos, ugyanakkor hangsúlyosan metálos szerzemények gyűjteménye, mely amellett, hogy egyetlen fölösleges momentumot nem tartalmaz, egyértelműen mutatja a tagok dalszerzői zsenialitását. Nem jártam utána tüzetesen, milyen recepciója volt a Come What(ever) Maynek, magam viszont csodálkozom magamon, hogy három évvel később, a küszöbön álló újabb album előtt vettem csak a fáradságot a barátkozásra.
A visszamenőleges ismerkedés és a viszonylag rövid rendelkezésre álló idő ellenére is úgy érzem, a CWM oly közel került hozzám, s oly nagy élvezettel hallgatom újra és újra, hogy az Audio Secrecy ehhez képest nem nagy eltéréseket mutató darabjait, enyhén poposabb hangvételét kevésbé érzem átütőnek. Hangsúlyozom: annak ellenére válik számomra kézzelfoghatóvá, pontosabban hallhatóvá az időbeliségnek (hovatovább hagyománynak) ez a tapasztalata, hogy a CWM sem a megjelenése idején, hanem alig pár hete került csak közel hozzám, így a két lemez közt eltelt három év részemről nem a várakozással telt, sőt különösebb elföltevéseim, elvárásaim sem rögzülhettek – és mégis. Mindezek figyelembe vételével sem állíthatom persze, hogy az AS helyenként valóban poposabb hangvétele, az előzőnél is slágeresebb megközelítése radikális változást mutatna a zenekar háza táján, hiszen a vastag, modern hangzás ugyanúgy a csapat sajátja, mint az előző album idején, a lendületes szerzemények, a magabiztos tempók, a lekerekített, csöppnyi fölösleges másodpercet sem tartalmazó dalok, az alapvetően metálos megközelítés továbbra is jellemzője a Stone Sournak. Ugyanakkor több a lírai tétel, ezek pedig egyértelműbbek – míg a CWM voltaképp szorosabban az egyetlen Through Glass-szel (mely egyébként szintén remek darab) kalandozik tipikusan rádiós vizekre, addig az AS legalább három-négy tétele ebbe az irányba mutat, még ha mind a hangszeres megoldások, mind Corey érett, slágerekre érzékeny, mégsem kifejezetten nyálas dallamai meg is óvják a szerzeményeket a tipikusan amerikai rágógumihoz történő értelemszerű besorolástól.
Már a rövid billentyűs intro – mely egyúttal a címadó – nyomasztó hangjai sejtetik, itt a slágeresség is bár komolyan veendő, némi fenntartásokkal kezelendő; majd az első valódi tétel, a Mission Statement hatalmas Slayer-hommage-a – egyben a lemez rögtön egyik leghatalmasabb tétele – egyfajta zenei ars poeticája lehet a Stone Sournak. Az azonnal ragadó, de dögös refrén tökéletes összhangban van az egyértelműen slayeres verzékkel és alaptémákkal, a szóló, illetve az az alatt hallható középtempós thrash döngölés pedig rutinos főhajtás a keményebb muzsikák előtt.
A másodikként (harmadik trackként) érkező Digital (Did You Tell) a Supercharger-korszakos Machine Headet idézi groove-os húzásával, váltakozóan gyors és lassú döngöléseivel, ugyancsak ragadósan dallamos refrénjével. Az első klipes nóta, a Say You’ll Haunt Me egy nu metálba oltott Nirvanát idéz, már a grunge-os verzék is azonnal ülnek, a refrén azonban garantáltan minden slágerre érzékeny hallgatót azonnal megvesz magának – keményebb metálosok gyomra viszont valószínűleg nehezebben veszi majd be. Corey ugyan itt is kiváló, a dal maga azonban hallhatóan roppant precízen, pillanatról pillanatra kiszámított, kidekázott, ily módon kiszámítható is.
Az ezt követő Dying mintha b-oldalas Avril Lavigne-dal lenne, és bár furcsán hangozhat, de még annál is dallamosabb, lágyabb. Újabb tökéletesen rádiókompatibilis szerzemény, ám itt már érzi a hallgató, hogy váltásnak kell történnie, s így is lesz: a Let’s Be Honest újfent metálos vizekre evez, még ha nem is a durvábbakra: ezúttal a Megadeth Cryptic Writingsáról lemaradt tételt halljuk. A végig dallamos, de nem azonnal ható ének alatt kellemes és változatos gitárjáték hallható, középtájt és a végén egy jól kivitelezett, pofás zúzással. Majd az Unfinished képében ismét modern metált kapunk, riffelése súlyos és groove-os, az ének azonban ezúttal is oldja a szigorúságot.
Nyolcadik trackként érkezik a Hesitate, Avril Lavigne újabb eddig nem publikált, ezúttal lassú slágere. Az ének hajlításai, kihagyásai, dallamvezetése is többek közt a kanadai leányzóra jellemző, fogalmam sincs, Corey pontosan honnan merített, mindenesetre a kellem érzéséhez ezúttal némi feszélyezettség társul bennem. Zúzósabb tételre számítok folytatásként, s ez alkalommal sem tévedek: a Nylon 6/6 nyitása mintha a Meshuggah fölforgatott világát idézné, majd a dal fokozatosan afféle Nevermore-ból és Dream Theaterből gyúrt tétellé kerekedik. A Miracles újabb nyugodt, szépen éneklős darab, azonban a Hesitate-hez vagy a Dyinghoz képest kevésbé egyértelmű, s ez egyúttal azt is jelzi, hogy nem is oly lassan az album utolsó negyedébe érünk. Ekkor érkezik tizedikként a kiváló Pieces: a kitartott, zajos gitárra Corey jól komponált verzét és refrént hoz, az utazós, kalandozós dal viszont korántsem a verze/refrén-szerkezetű darabokhoz hasonlít (még ha nagy vonalakban úgy is építkezik), vagyis egyáltalán nem modern felfogású sláger, sokkal inkább rockosabb, talán kicsit grunge-os hangulata van (alighanem itt érhető tetten először a jó értelemben vett Alice in Chains-hatás), az énekes pedig hallhatóan élvezi az eddig be nem járt területeket.
Három nagyszerű tétel maradt még a Stone Sour tarsolyában, s akárcsak az előző albumnál, a záró hármas itt is kitűnőnek mondható. Elsőre talán nem ütnek akkorát, többedszeri hallgatásra azonban visszahordják kincseiket: (a) The Bitter End zakatolós, de modern elemeket is fölvonultató, kemény zúzdája helyenként ismét a Dream Theater komorabb zúzásait juttatja eszembe, míg az elejétől a végéig akusztikus Imperfect merengős, könnyfakasztó ballada végig kiváló énekteljesítménnyel. Egyszerre slágeres és ugyanakkor a slágerektől távolságot tartó szerzemény, leültet, megpihentet, ám hangulattól függően föl is kavar. Vélhetően nem hordoz akkora drámát, mint a Slipknotban elővezetett (abszolút kiváló) akusztikus-merengős tételek, ám a Stone Sourt nem is szükséges a Slipknothoz mérni, semmilyen tekintetben. (Talán furcsa, de Slipknot-hatás soha, sehol nem bukkan föl sem az előző, sem ezen a lemezen.) A záró Threadbare talán az AS magát legnehezebben megadó darabja: a csaknem hatperces szerzemény fokozásra rájátszó szerkezete magába foglal rockos-dallamos részeket, mely később dramaturgiailag tökéletesen kivitelezett módon hozza vissza a lemez eleji slayeres hangulatot a maga fojtott, súlyosan kibontakozó, nyugtalanító riffjével, hogy végül mélyre hangolt, kései sepulturás, soulfly-os döngölésbe váltson, lecsillapodjon, végül ugyancsak nyugtalanító módon a középütt elővezetett slayeres hangulattal zárja a lemezt.
Ugyan vita tárgyát képezheti, vajon a szellősebb, helyenként slágeresebb lemez sikeresebb Stone Sourt eredményez(ett)-e, azonban kétségtelenül olyan tehetséges dalszerzők műve az Audio Secrecy, akik amellett, hogy alkalmasint tisztában vannak céljaikkal, meglehetősen szerethető újabb lemezzel ajándékozták meg az AS képében az erre fogékonyakat.
Stone Sour: Audio Secrecy
Roadrunner Records, 2010
www.stonesour.com
www.myspace.com/stonesour
Kulcsszavak:
Stone Sour