2010. 09. 24.
Az emberek félnek belehallgatni… (Az Admiral Angry lemezei)
Furcsa lehet kaliforniai fiatalnak lenni. Azt már a nyolcvanas évek, Bret Easton Ellis írásai és a hardcore műfaj kialakulása óta tudhatjuk, hogy az USA legnépesebb államában az ifjúság különös és nyomasztó világban tengődik. Bár a jelenség nem egyedi, mégis elgondolkodtató, s a jelenben is él, amit jól prezentálnak azon tizen-huszonéves baráti körök által összehozott bandák, mint a Black Sheep Wall, a Benoit, a Fields vagy az Admiral Angry.
Habár az ottani ifjúság életvitelének vizsgálata megérne egy hosszabb lélegzetű tanulmányt, itt most csupán az Admiral Angry zenekar eddig megjelent két anyagának (Buster, 2009; A Fire To Burn Down The World EP, 2010) elemzésére vállalkozom, amelyek egyként adóznak a gitáros/fő dalszerző, Daniel Kraus emléke előtt, ki 22 évesen, cisztás fibrózistól szenvedve hunyt el a tavalyi év elején. Az alábbi idézet olvasható tőle a csapat Myspace-oldalán: "Sosem álltunk le, és soha nem is fogunk. A hang örökké él. Reméljük, miénk a legkellemetlenebb muzsika."A gárda a Black Sheep Wall ikerbandájának is tekinthető. Mindkét alakulat zenéjét (és a tagok hozzáállását is) a nihil, az irónia és a kiüresedés jellemzi, amit a srácok hangokba öntve, hihetetlenül brutális, nyugtalanító és kínzó művekben tártak a hallgatóság elé. Anno egy interjú erejéig volt szerencsém bepillantást nyerni a BSW-gitáros Scott lelkivilágába, s az egyes válaszok ("Az I Am God Songs dalai a mi értelmezésünkben mutatják be azt, hogy milyen hihetetlenül szar az élet", "amikor hazaérek a suliból, megcsinálom a házi feladatomat, füvezek, videojátékokkal játszom, utána meg pankrációt nézek, mert a valódi világ sokkal művibb, mint ez a szar") magukért beszélnek.
Az Admiral Angry esetében sincs ez másképp. A Buster hangzásra ugyanolyan tömény és falbontó, mint a BSW I am God Songs lemezéé. Főleg a ritmusszekció szól eszméletlenül agresszíven: a sok esetben torzított basszusgitár önmagában is gyilkos, de ez még agyszaggató dob-, és rideg gitársounddal is egyesül (némi Meshuggah ízt is hátrahagyva), ráadásul a páratlan, matekos dobjáték több helyen kap lehetőséget a szólózásra (Kill Yourself, Plastic Bath, Android, Bug Vomit).
Admiral Angry: Kill Yourself
A debütáló nagylemezen a közepesen hosszú (öt-hat perc körüli), komplex dalok dominálnak. A nyitó Sex With a Stranger doomos csapásokból – egy remek dobfelvezetővel – vált át brutális és zord középtempóba (ami a Converge-nek is jól állna), majd pedig pusztító breakdown rombol porig mindent. A breakdown-ok jelenléte igen hangsúlyos, de itt nem a ’core-muzsikák megszokott, számzáró gyalulásaira kell gondolnunk, hanem még azoknál is erőteljesebb durvulásokra, ami a hallgatótól megköveteli a derékból headbangelést (következmény: garantált gerinctörés).
.jpg)
A Circling the Brain sem lóg ki a sorból, a pincemélyre hangolt gitárokból kicsalt riffek itt is nagy műgonddal masszírozzák meg az agyvelőt, az énekes Chris idegesítő rikácsolása pedig tovább fokozhatja a vágyat, hogy mielőbb kikapcsoljuk a lejátszót, s előkeressük, mondjuk a The Beatles-összest. (Itt érdemes megemlíteni, hogy a korábban is készült egy-egy EP és lemez, ám előbbi esetén még inkább a grindcore jellemezte a csapatot, utóbbit pedig nem adták ki: a Plastic Bath és a Kill Yourself demó-jellegű eredetije még némi Korn-os beütést is mutat.)
Figyelmesebben hallgatva viszont rájöhetünk, hogy Kraus minimális, a végletekig lecsupaszított eszköztárból építkezve rakta össze e végítélet-válogatást: párhangos, groove-os, monoton riffek, semmi extrém technikázás, egyedül a dobos Chrisnek jut némi színező funkció. A Kill Yourself a kicsit black metal-hangulatú reszelés és a lezáró dobkiállás miatt válik emlékezetessé. Utóbbival kezdődik (s egy szétesett basszusfutamot is rejt) az album leghosszabb és legjobb tétele, a már említett Plastic Bath is, amely lassan gördülve temeti maga alá az embert, elmeroncsoló befejezése pedig külön is figyelemreméltó. A Blowdown az eddig megismert alapokon túl nem rejt külön érdekességeket, bár a nagyjából középtájon felbukkanó, s onnantól kezdve majdnem végig jelenlévő, darázsrajok zsongását idéző riff igen nyomasztólag hat. Az Android főképp a törzsi dobfutamok miatt nyújt élvezetet, a rövid Specimen on a totálisan meglepő blastbeates grindtémák miatt. A beállt ritmusból való kiszakadás után a berobbanó Bug Vomit így még barátságtalanabbnak érződik, mintha csak arra lennénk kárhoztatva, hogy rövidke életünket mindentől elzárva, egy koporsóban éljük le – érzésem szerint a banda tagjai a valódi életet sem érzékelik másképpen. Az utolsó sorscsapás, az Illusion of Strength sem éppen egy életigenlő aurával bíró tétel, lecsengésekor a többség alighanem hatalmas megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy vége az albumnak.
Admiral Angry: Bug Vomit
A gárda idén jelentette meg legfrissebb őrületét, az egyetlen, közel huszonöt perces dalt tartalmazó A Fire to Burn Down the World című EP-jét, amelyet még szintén a gitáros Kraus írt, s amit teljes egészében analóg módszerrel rögzítettek. Ennek hatására tényleg van némi old school hangulata a nótának, hasonlóan a szintén ezzel a technikával felvett legutóbbi Electric Wizard korongnak, a 2007-es Witchcult Today-nek, ám míg utóbbi zeneileg megőrzött valamit a hetvenes évek világából, addig előbbinél a korábban megismert, hamisítatlan AA-pusztítással találkozthatunk. Az erős drone-os behatások minden bizonnyal Kraus másik projektjével, a Fields-zel hozhatók összefüggésbe. Két minimál-szólón túl egyébként az első negyedórában szinte semmilyen kapaszkodó nincs, a lecsendesedéskor a zenehallgató még reménykedik, hogy most talán valami könnyedebb rész jön, de pár üveghangos vijjogáson túl a srácok csupa morcos, mély, fojtogató hangot csalnak elő zeneszerszámaikból, a lezáró gitárbúgás pedig akár a nullára szaladt EKG metaforája is lehetne.Kipihent, erős idegrendszer kell ahhoz, hogy bárki értékelni tudja az Admiral Angry eddigi munkásságát, amely – ha folytatódik – biztos nem fog soha popzenébe fordulni. Mindenesetre Bret Easton Ellis a jövőben simán szentelhetne egy regényt ezeknek a környékén élő fiataloknak, legalább annyira kiábrándító tanulságokkal szolgálhatna mindez, mint a Nullánál is kevesebb vagy A vonzás szabályai. A kezdőmondat szólhatna akár így is: Az emberek félnek belehallgatni a Los Angeles-i bandák zenei világába.
Admiral Angry: Buster (shelsmusic, 2009)
Admiral Angry: A Fire to Burn Down the World EP (shelsmusic, 2010)
downer