2010. 10. 07.
Mellékes megemlékezés (Metal Hammer’s Black Sabbath Tribute)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mellékes megemlékezés (Metal Hammer’s Black Sabbath Tribute)

A brit Metal Hammer korábban olyan személyiségnek, mint Dimebag, valamint olyan bandáknak, mint az AC/DC és Judas Priest áldozott tribute-összeállítást Metal Hammer Forge cím alatt lapja mellékleteként. Augusztusban megjelent számukhoz kiadott CD-válogatáson a Black Sabbath muzsikáját gondolta újra pár zenekar – neves előadók, kevésbé nevesek. RIP úgy találta: kielégítő, ha nem is eget rengető a vállalkozás, a bonustrackeknél mindenképp jobb. 

Mindmáig a Nativity In Black – A Tribute To Black Sabbath (Columbia, 1994) kompiláció viszi a prímet a BS tribute kiadványok sorában. Olyan zenekarok nyúltak hozzá termékenyen az Ozzy fémjelezte korai albumok tételeihez, mint a Biohazard, a White Zombie, a Megadeth, a C.O.C., a Sepultura, a Halford vezette Bullring Brumies, a Dickinsonnal stúdiózó Godspeed, a Faith No More, a Type O Negative, vagy a Cathedral. A 2000-ben megjelenő folytatás sem tartalmazott kisebb neveket: a Machine Head, a Slayer, a System Of A Down, a Pantera, a Primus, a Soulfly hozta a szintet, de az első album varázsa, szerkesztettsége felülmúlta azt.

Említésre méltó még e kiadványok sorából az Earache kiadó 1992/1997-es válogatásanyaga (Masters of Misery – Black Sabbath: the Earache Tribute), melyen a szereplő csapatok, akik a kiadóhoz tartoztak, nem csak az ozzys életművet vették elő, hanem a későbbi lemezeket is, s főleg death/doom, helyenként indusztriál irányból közelítettek feléjük. Pár név a listáról: Sleep, Confessor, Fudge Tunnel, Brutal Truth, Scorn, s persze a Cathedral, akik kettő tétellel is szerepelnek itt.

Ha olvastátok az új Apocalyptica lemezéről írt recenziómat, abban már említést tettem a vonós „négyes” féle feldolgozásról, mely ott bonusként érhető el, itt viszont a koncepció része. A Spiral Architectről van szó.

A kiadvány a brit Hammer augusztus 25-én megjelent lapszámának mellékleteként érhető el, s a 9 BS-klasszikus nóta-átirat mellett további 6 tételt tartalmaz különféle brit feltörekvő csapatoktól (Mourning Tide, Spirytus, What The Night Brings, Demagogue, The Bendal Interlude, Ravenface). Velük nem kívánok foglalkozni, annyi elmondható mindegyik csapat zenéjéről, hogy professzionális hangszerkezelők hozták létre, ismerik az adott műfajok csínját-bínját, némi kísérletező kedv is szorult beléjük, de az a bizonyos isteni szikra ezért vagy azért (még) hiányzik belőlük.

A megemlékezést a finn folk Turisas lálálálájlázásával veszi kezdetét, akik a Supernautba vágnak ekként bele. Van itt kórus, szinti-harmonika, össznépi dajdajozás, mindez hangulatosan. No persze egy szám erejéig vevő is vagyok rá, tényleg a saját világukba olvasztották a BS alapművet, úgy, hogy annak dinamikája egyáltalán nem szenvedett csorbát. Szerkesztésileg mindenképp okos döntés volt felvezető számként hasznosítani.

Másodiknak a botrányos nevű Absolute Power következik, de mielőtt csepülni kezdenénk, érdemes utánanézni, mert a formáció nem más, mint a csúcsproducer Simon Efemy bandája, közte olyan nagyságokkal, mint Shane Embury és Mitch Harris a Napalm Death-ből, de alkalmi vendégeik között van Ripper, vagy a diamond heades Brian Tatler is. Céljuk a brit acél rozsdamentesítése, s elég jól is nyomják a számukra nem olyan megerőltető Hole In The Skyt. Semmi kiugró, de semmi gyalázat.

A Cavalera Consipracy az Electric Funeralba vágott bele. Ismét nem mondanám, hogy megerőltető lett volna számukra, hozzák egy az egyben, semmi fondorlat vagy cifraság, csupán némi begyorsulás középtájtól – korrekt, s ez nálam nem dicséret.

Az első igazán nagyobb durranás az Amon Amarth Children of the Grave-je: nem lacafacáztak, a saját képükre, stílusukra formálták, mivel van saját stílusuk. Ezt egyre kiválóbb lemezeik is bizonyítják, bár engem koncerten a zenéjükkel nem, csak a frontemberük tehetségével győztek meg. Svéd középtempós epizáló death metal, érzéssel előadva.

Utánuk következik az Apocalyptica a Spiral Architecttel, teljesen rendben, már maga a hangszer-eltérés meghatározza a különlegességét a tételnek. Ismét saját stílussal rendelkező tehetséges zenekar átültetésének lehetünk fültanúi.

Az „album” csúcsát az idén visszatért és baromi jó lemezt kiadó Karma To Burn által előadott Never Say Die! jelenti. A kaliforniai Year Long Disaster frontemberével, Daniel Davies-szel a mikrofonnál előadott tétel nagyon hangulatos. Davies hangja pont annyira képzetlen és vékony, mint a pehelytollas Ozzyé volt anno, mégis, éppen ezért tarol. A többiek meg tolják alá a vastag riffeket. Mindenkinek ajánlom figyelmébe a koncerten is megörökített kooperációt, tessék meglesni a legnagyobb videomegosztó portálon.

Egy másik kedvencem következik: a londoni Orange Goblin, akik a Symptom of the Universe-t vezetik elő. Szerintem anno a Sepulturának ez jobban sikerült (NIB, 1994). Ez a nagyon tehetséges doom/stoner/sludge banda most nem kapta el a fonalat valamiért – legalábbis nálam.

Zárásként két feltörekvő, nemzetközileg kevésbé ismert formáció tolja az ősriffeket: a szerencsétlen nevű bristoli kéttagú Turbowolf a The Wizardot nyomja le valószínűleg dobgéppel, elég fülsértő módon, ezt leszámítva, már ha el lehet vonatkoztatni tőle, okés a dolog. Azért belenyomtak kvázi-kísérletként effekteket, zajokat, le is rövidítették a számot, de igazából az énekes hangja értékelhető pozitívan.

A londoni Ted Maul death/HC/drum & bass brigád a Killing Yourself To Live-nak ment neki, stílus-egyvelegük elég jól jellemzi az előadott tételt is, van benne minden: elektronika, hörgés, ugrabugra HC, death-es vastagítás. Nem hagy maradandó nyomot.

Vegyes értékű összeállítás, inkább érdekesség, mint különlegesség, kutatni talán nem is érdemes utána.
 

RIP

www.metalhammer.co.uk


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés