2010. 10. 14.
Amorphis: Magic & Mayhem – Tales from Winter Wonderland (III)
Nem tudok teljesen elfogulatlan lenni – az Amorphis az egyik legkedvesebb zenekar a szívemnek. A finn metálosok egyik legcsodálatosabb albumukat készítették el és adták ki 2009-ben (Skyforger), az ezt nemrégiben követő DVD (Forging the Land of Thousand Lakes – melyről hamarost ugyancsak szólni fogunk) és a mostani, szóban forgó kiadvány, a Magic & Mayhem – Tales from the Early Years szerint a finn metálosok, hála az égnek, nem nagyon férnek a bőrükbe.
Pedig akár gyanakodhatnánk is: a korai éra lemezei, (a) The Karelian Isthmus, de különösen a Tales from the Thousand Lakes, vagy még inkább az Elegy olyan kultikus alkotásaivá váltak a csapatnak az évek során, melyeket a középső korszak pszichedelikus, progresszív hangvételű lemezei, vagy a jelenlegi, kiegyensúlyozott melodikus(-folk) irány csak még jobban kiemel. Azaz fölmerülhet a kérdés, vajon miért van szükség e régi klasszikusok újrafelvételére, vajon rászorulnak-e a frissítésre, újragondolásra, van-e mit leporolni róluk? Vajon e tisztelet és szeretet övezte korai darabok sikerének felélesztése csupán a cél, vagy művészibb a szándék: az újonnan csatlakozott, de az első évek történéseiben kevésbé járatos hallgatók „kollektív emlékezetben” részesítése? Esetleg valamiféle önidentifikáció a csapat részéről; a már nem egészen most csatlakozott, ezért „újnak” sem éppen nevezhető énekes, Tomi Joutsen rituális Amorphis-történelembe írása, miszerint ha évek óta a zenekar tagja, s hosszú ideje koncerteken is énekli a régi dalokat, rögzüljön a hangjával, mai körülmények közt néhány fontos régi darab? Reményeim szerint ez utóbbi elgondolás állhat közel a valósághoz (aztán majd pontosabban elmagyarázzák valamely interjúban), így talán nem is az a legfontosabb kérdés, mennyire határsértő, kultuszromboló, vagy éppen azt továbbépítő gesztus a Magic & Mayhem felvétele, publikációja, hanem annak a stílusnak, annak az érának a mai továbbvitele és a kortárs Amorphisba-olvasztása, melyhez e kiadvány tanúsága szerint van hídja a zenekarnak, azaz gond nélkül el tudnak jutni oda, elérnek odáig, ahol egyébként is otthon vannak, ami elidegeníthetetlenül a sajátjuk. Nem arról volna tehát szó, hogy egyfajta időgépet építve nosztalgiáznánk a régi dolgok felett, sokkal inkább arról, hogy mit tud kezdeni mai nyelvünk azzal a régi, de nem elfeledett vagy elveszített nyelvvel.
Pedig akár gyanakodhatnánk is: a korai éra lemezei, (a) The Karelian Isthmus, de különösen a Tales from the Thousand Lakes, vagy még inkább az Elegy olyan kultikus alkotásaivá váltak a csapatnak az évek során, melyeket a középső korszak pszichedelikus, progresszív hangvételű lemezei, vagy a jelenlegi, kiegyensúlyozott melodikus(-folk) irány csak még jobban kiemel. Azaz fölmerülhet a kérdés, vajon miért van szükség e régi klasszikusok újrafelvételére, vajon rászorulnak-e a frissítésre, újragondolásra, van-e mit leporolni róluk? Vajon e tisztelet és szeretet övezte korai darabok sikerének felélesztése csupán a cél, vagy művészibb a szándék: az újonnan csatlakozott, de az első évek történéseiben kevésbé járatos hallgatók „kollektív emlékezetben” részesítése? Esetleg valamiféle önidentifikáció a csapat részéről; a már nem egészen most csatlakozott, ezért „újnak” sem éppen nevezhető énekes, Tomi Joutsen rituális Amorphis-történelembe írása, miszerint ha évek óta a zenekar tagja, s hosszú ideje koncerteken is énekli a régi dalokat, rögzüljön a hangjával, mai körülmények közt néhány fontos régi darab? Reményeim szerint ez utóbbi elgondolás állhat közel a valósághoz (aztán majd pontosabban elmagyarázzák valamely interjúban), így talán nem is az a legfontosabb kérdés, mennyire határsértő, kultuszromboló, vagy éppen azt továbbépítő gesztus a Magic & Mayhem felvétele, publikációja, hanem annak a stílusnak, annak az érának a mai továbbvitele és a kortárs Amorphisba-olvasztása, melyhez e kiadvány tanúsága szerint van hídja a zenekarnak, azaz gond nélkül el tudnak jutni oda, elérnek odáig, ahol egyébként is otthon vannak, ami elidegeníthetetlenül a sajátjuk. Nem arról volna tehát szó, hogy egyfajta időgépet építve nosztalgiáznánk a régi dolgok felett, sokkal inkább arról, hogy mit tud kezdeni mai nyelvünk azzal a régi, de nem elfeledett vagy elveszített nyelvvel.
Mindez annak fényében nyerhet jelentőséget, hogy a Magic & Mayhemre került 12 tétel (a bónusz 13.-at, a Doors-feldolgozást nem számolom, szerintem nem is igazán illik az Amorphis világához) nem esett át jelentős változásokon, sőt az alapstruktúrája valamennyinek megmaradt. Nem kerültek jelentékeny új elemek a dalokba, nem írtak át dallamokat, harmóniákat, nem változtattak a milyenségen. A Magic & Mayhem titka nem ebben keresendő. Ami új, az természetesen a megszólalás – a mai Amorphis soundjáról van szó –, de még csak ezt sem tekinteném különösebb átíró, felülíró, módosító tényezőnek (jóllehet kétségtelen: az egyébként remek Karelian-, valamint Tales-album hangzása hagy kívánnivalót maga után). Rendben, hogy mai köntösbe csomagolták a dalokat, jó hallani a telt gitárokat, a színesítő elemeket, a dobok korszerűbb megszólalását. Mégis inkább abban az egyszerű kérdésben látnám e nem hagyományos értelemben vett feldolgozáslemez egyetlen igazi dilemmáját, vajon az eredeti kontextusukból kiszakított s Tomi Joutsennel újra fölvett olyan tételek, mint az Into Hiding, a Black Winter Day, a Drowned Maid, az On Rich and Poor, az Against Widows vagy a My Kantele miként működnek e „másodlagos” kontextusban. Mert eleinte már elgondolni is rémisztő volt a magamfajta zenehallgató számára – aki egész albumokban gondolkodik, és igen nagyra tartja mind a Tales from the Thousand Lakes-et, mind az Elegy-t, nem utolsó sorban azok rendkívül homogén, kompakt jellege miatt –, mi történik akkor, ha e különös, egységes, zárt világokból kiragadnak komponenseket.
A következő történik: e darabok egy idő után elkezdenek élni az új környezetben, belesimulnak abba, sőt: maguk alakítják ki az új környezetet maguknak. Ez a Magic & Mayhem világa, ez lesz e feldolgozáslemez világa maga: nem Tales-darabok, nem is Elegy-darabok, hanem egy új lemez darabjai. Olyan új lemezé, melyben folyamatosan ott munkál az Amorphis emlékezete, ám Tomi Joutsen hangja – ami itt is fülbemászó – rendre a mai Amorphist is bevonja ebbe az emlékezetbe. Történtek persze apróbb módosítások: amint említettem, kisebb színesítések gazdagítják az eredeti dalokat, a My Kantelét pedig összegyúrták az Elegy-n hallható két verzióból: az első nagy szakasz a metálos változat, a második, úgyszólván levezető rész pedig az akusztikus változat hasonló szakaszát idézi, nem kis elszállással.
Ami a lényeg azonban, hogy a maguknak új környezetet teremtő dalok nemcsak azt tanúsítják, mennyire jól megállják a helyüket ma, de azt is, hogy képesek úgy élni, hogy egyúttal termékennyé válnak. Alighanem tehát ez adja a Magic & Mayhem valódi varázsát. Mindennek ellenére ugyanolyan kedvvel fogom hallgatni a régi albumokat is, és nem felejtem el, hogy ezek a darabok eredetileg onnan nőttek ki, ott van a gyökerük, oda kötődnek, azt a világot alkotják.
LVP
Amorphis: Magic & Mayhem. Tales from the Early Years.
Nuclear Blast, 2010.
Kulcsszavak:
Amorphis