2010. 10. 31.
Keresztül-kasul a prérin (Across Tundras: Old World Wanderer)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Keresztül-kasul a prérin (Across Tundras: Old World Wanderer)
A műalkotások értékének mérlegeleséker legföljebb törekedhetünk arra, hogy reflektálttá tegyük önmagunk számára a saját ízlésítéletünk mögött rejtőző kulturális szocializációnknak, rögeszméinknek, jórészt esetleges tájékozottságunknak és tágan értett mentális alkatunknak azt a szövevényét, mellyel összjátékba lépve az éppen vizsgált esztétikai produktum valamilyennek mutatkozik – törekedhetünk rá, de teljesen soha nem láthatjuk át. A magam részéről nehezen tudnék például számot adni arról, hogy miért lelem jobban kedvem azokban a zeneművekben, amelyek igyekeznek a műfaji sémákból kilépni, mint azokban, melyek inkább megerősítik a már ismert stiláris kereteket. Miközben persze eszem ágában nincs vitatni, hogy mindkét irányból éppúgy vezetnek utak az esztétikai sikerültséghez és a kudarchoz.

A nashville-i Across Tundras sem találta fel természetesen a spanyol viaszt: önértelmezésükben világossá is teszik, hogy kiknek a köpönyegéből bújtak ők elő, s tiszteletteljes módon említik többek között a Black Sabbathot, Neil Youngot, Johnny Casht és a Neurosist. Aligha kell hangsúlyozni, hogy ezeknek a meglehetősen távoli zenei világoknak az összekapcsolásában bőven benne van egy fájdalmas pofára esés lehetősége, melyet az Across Tundras elsősorban azáltal tud elkerülni, hogy az említetett hatásokat nem másolni és elegyíteni igyekeznek, hanem kialakítani egy olyan egységes dallam-, ritmus-, hangzás- és szövegegyüttest, mely úgy emlékeztetheti a hallgatót ezekre az inspiratív forrásokra, hogy semmi nem tűnik kölcsönzöttnek. Ráadásul az idén ötödik nagylemezét megjelentető triónak sikerült a doom, a stoner, a pszichedelikus rock és a country stílusjegyeinek olyan ötvözetét kialakítani, melyhez hasonlót mástól nem hallani.


Abban a tekintetben megoszlanak a vélemények, hogy az első album óta (Dark Songs of the Prairie, 2006) miképp változott a banda zenei karaktere: van aki inkább az állandóságot érzi erősebbnek, míg mások a második és a harmadik lemezen a metaltól való eltávolodás jegyeit vélik fölfedezni. A két tábor egyben viszont egyet látszik érteni: az Old World Wanderer című legfrissebb albumot a pálya eddigi csúcsának tartják. A magam részéről jelentősebb stílusbéli változást nem hallok albumról albumra haladva, inkább a hangszeres tudás és a komponálási képesség finom fejlődését, melynek eredményeképpen a lassú, hosszú és repetitív darabok egyre inkább maguknál tudják tartani a hallgató figyelmét.


Az Old World Wanderer egyik titka is abban rejlik, hogy a jobbára egyszerű ritmikájú (melynek alapját a 4/4-ben hömpölygő, de mechanikussá nem váló nyolcadok adják) és szerkezetű (gyakori a kezdő téma zárlatbeli visszatérésére épülő, klasszikus három pillér), némelykor 8-10 percnyi hosszú dalok olyan megkapó atmoszférát képesek teremteni, mely révén nem válik unalmassá az Across Tundras zenei világa. Ennek a hangulatnak fontos összetevője a kissé visszhangos gitár és ének (Tanner Olson), Matt Shivelynek a legjobb doom bőgősök örökségéhez fölnövő játéka, valamint Nate Rose türelmes és finom dobkísérete. A lassú tempó és a ritmusszekció alapján a doom a kiinduló stílus, melynek tónusát a rendkívül sok akkordbontó témát és magas hangokból álló riffet használó gitárjáték teszi a műfajnál megszokottnál kevésbé sötét tónusúvá.

A Old World Wanderer dalai közül ezekhez az összetevőkhöz a stoner hullámzó töménységét társítja a Weary Traveler's Rest, melyet a rákövetkező Stone Crazy Horse szellős country témái és női vokállal megtámogatott melodikus éneke ellenpontoznak. A country örökség egyébként a lemez egészét tekintve kevésbé a hangszeres játékon fedezhető föl, inkább a dalszövegekben és a Life On the Grain Belt című szerzeményhez készített klip képvilágában érhető tetten. Az album leghosszabb kompozíciója, a több mint 10 perces Tectonic Shifts a 2009-es albumon is szerepelt, itt egy némileg módosított változatát hallani. Noha a zenekarnak nem tagja, de vendégzenészként Scottie Gilbertnek elévülhetetlen érdemei vannak az album atmoszférájának kialakításában: az általa megszólaltatott elektronikus szitár fölcsendül a Fallin' to the Nethers bevezető részében, majd a lemezt záró Rainmaker-Floodreaper című, remekbeszabott, 3/4-es lüktetésű dalban főszereplővé lép elő, egyszerre hozva keleti hangzást és jó adag pszichedelikus szabadságot a kompozícióba.
 

A banda a hivatalos blogján a teljes diszkográfiáját szabadon letölthetővé tette, de gyűjtőknek egy kicsiny maréknyi dollárért a zenekarvezető, Tanner Olson készségesen postázza a lemezeket egy ízléses póló kíséretében.
 
FODORPE

Kulcsszavak: Across Tundras

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés