2010. 11. 06.
Millió évig thrash – Forbidden: Omega Wave
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Millió évig thrash – Forbidden: Omega Wave
Az újjáalakulások és friss megjelenések közül talán nem is annyira a Big Four esete az érdekes, hanem az, hogy olyan, a négyessel többé-kevésbé egy időben debütáló, de a stílus kialakulására jelentékeny hatással bíró csapatok is meggyőző alkotásokkal tudtak jelentkezni, mint a Testament az utóbbi két anyagával (igaz, ezek relatíve tág időintervallumban helyezhetők el), a Death Angel remek új albumával (Relentless Retribution), valamint a Forbidden. 

Bár az ezredforduló utáni metálzene egyik legvirágzóbb stílusaként említhető thrash, mely alapjaiban határozza meg a modern fémzene arculatát, rétegzettnek mondható történeti beágyazottságát tekintve is (elég lehet a nyolcvanas évek „klasszikusnak” mondott, illete a kilencvenes évek második felétől „neothrash”-nek is nevezett stílusokra gondolni, a kettő nem egészen ugyanaz – olyannyira nem, hogy ma már az újabb vagy fiatalabb bandák sem automatikusan „neo”-ként értelmeződnek, hiszen sokuk „klasszikus” vagy old school thrash-t játszik), talán nem teljesen véletlen, hogy ma az egykorinak és újkorinak mondható stílusok egyaránt népszerűségnek örvendenek. Nem mellékes az sem, hogy a stílus alapjait lefektető ősök közül többen is aktivizálták magukat az utóbbi időben (vagy éppenséggel sosem volt átmeneti időszakuk), amint az sem, hogy a régiek közül az ügyesebbek a kornak megfelelően tudták frissíteni saját örökségüket.

Az újjáalakulások és friss megjelenések közül talán nem is annyira a Big Four esete az érdekes – a klasszikus négyes koncertsorozata nyilván nemcsak könnyes nosztalgia vagy bombasztikus esemény, hanem remek üzleti vállalkozás –, hanem az, hogy olyan, a négyessel többé-kevésbé egy időben (pár év differenciával) debütáló, de a stílus kialakulására jelentékeny hatással bíró csapatok ugyancsak meggyőző alkotásokkal tudtak jelentkezni, mint a Testament az utóbbi két anyagával (igaz, ezek relatíve tág időintervallumban helyezhetők el), a Death Angel remek új albumával (melyről itt írtunk), valamint a Forbidden. Az említetteket más mellett az kötheti össze, hogy mind hangzásképüket, mind zenéjüket úgy modernizálták, hogy klasszikus alapjaikat megtartották, különlegességük pedig abban állhat, hogy számos fiatalabb, esetenként a thrash-t szélsőségesebben művelő versenyzőtől eltérően képesek komplex, de emlékezetes, egész lemeznyi izgalmas dalokat, hovatovább albumot komponálni.
 

A Forbidden tagcserékkel és nehézségekkel tarkított történetét itt nem rekonstruálom, az új lemez apropóján megtette ezt már a kronosmortus, valamint a shock recenziója egyaránt. A tizenhárom évet követően megjelent Omega Wave mindenesetre a Testamenthez vagy a Death Angelhöz hasonlóan rendkívül életerős zenekart mutat, amely amellett, hogy első osztályú thrash-t szállít, korántsem sugallja azt, hogy kompromisszumokra vagy prekoncepciókra szorult volna új lemezének publikálása kapcsán. Mert ugyan a sűrűn említett thrash reneszánsz valódi tapasztalatnak tűnik, a lelkesedés itt távolról sem csap át kapkodásba vagy meggondolatlanságba – miközben az album egyáltalán nem tűnik kigondoltnak vagy „csináltnak”, a tekintetben, hogy nem viseli magán a konstruáltság jegyeit.

A Forbidden ráadásul hallhatólag azok közé az általános értelemben vett progresszív csapatok közé tartozik, amelyek a bevett sémák kereteit tágítják, a stílus eszközkészletét kreatívan variálják, egyébként roppant fogós és elementáris témáikat nem rendelik alá az ismerősségből fakadó élményszerűség „könnyű kezének”. Miközben – paradox módon – első hallásra is maximálisan adrenalinnövelő, erőtől duzzadó, jól körvonalazható, megragadható témákat fűznek egymásba. A Forbiddenben kétségtelenül megvan az az egzakt módon nem megragadható plusz, mely – bár jóindulatúan fogalmaztunk értékelőnkben –, egyre inkább úgy tűnik, a sebességre és agresszívitásra építő, egyébként tehetséges fiatalabb követőkben, mint a Dew-Scentedben, hosszú távon nincs meg. Az Omega Wave azonban meglehetősen koncentráltan mutatja meg, mi a különbség dal és témahalmozás közt, miközben tételei egytől egyig duzzadnak az ötletesen egymásba épített, változatos és igen tetszetős témáktól. Az anyag dramaturgiája, dinamikája is nagyon eltalált, mind a makrostruktúrát, mind a mikroszerkezeteket illetően: a gyors és lassabb szerzemények úgy váltják egymást (persze nem csupán követőleges alapon), amint egyes dalok felépítése a dramaturgiailag legmegfelelőbb – mégsem teljesen kiszámítható – módon variálják a többféle tempót, riffelést, így az egyes tételek tulajdonképpen tükrözik magát a lemezanyagot.
 

Az Omega Wave ornamentikájára talán szót sem érdemes pazarolni (kitűnő szólómunka, zseniális dob, basszus), ugyanakkor annyit érdemes lehet megjegyezni, hogy másokkal (mint pl. a legutóbbi Metallicával) ellentétben a díszítések – hangsúlyosan a gitárszólók – szervesen épülnek bele a dalokba, pontosabban szerves részét képezik azoknak, s így éppen arra válnak alkalmassá, hogy ne (kizárólag) díszítésként vagy tekerésként gondoljuk el őket. Dalokat, címeket ezúttal nem emelnék ki, a lemez egységes és végig igen magas színvonalú, megmutatja, a stílus – mégoly háttérbe szorult – alapcsapatait miért tekintjük alapcsapatoknak. A thrash valóban él és virul, lüktet, s egyelőre – az Omega Wave és társai tanúsítják – nem harap saját farkába. Izgalmas, progresszíven elgondolható, továbbra is friss és energikus stílus, millió évig hallgatnám.


Forbidden: Omega Wave
Nuclear Blast, 2010.


http://www.myspace.com/forbiddenofficial

 

Kulcsszavak: Forbidden

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés