2010. 11. 16.
Tripla H (Széljegyzetek a Summa Thrashológiához)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tripla H (Széljegyzetek a Summa Thrashológiához)

Ha „egy há”-val olvasod a thrash metal kifejezést, ott hazudnak, kontárok, nem értenek hozzá, ahogy a helyesíráshoz sem. Nincs olyan hogy „trash metal”! A „thrash” létező angol szó, jelentése a szótárban megtalálható: üt, csépel, ver. Számos zenekart jelölnek ezzel, számos zenekar jelöli magát ezzel. RIP szerint a Nagy Négyes tagjai azért lehetnek a csúcson, mert figyelembe sem vették a mások által felállított műfaj-meghatározó korlátokat.

• Ha bárhol „egy há”-val olvasod a thrash metal kifejezést, már tudhatod, ott hazudnak, kontárok, nem értenek hozzá, ahogy a helyesíráshoz sem. Nincs olyan hogy „trash metal”! Illetve nem tudunk róla, hogy lenne „szemét metál”. A „thrash”, „két há”-val létező angol szó, jelentése a szótárban megtalálható: üt, csépel, ver. Metal utótag előtt egy zenei műfajra utal. Számos zenekart jelölnek ezzel, számos zenekar jelöli magát ezzel. A konszenzus a thrash metal legelismertebb képviselőinek 4 zenekart tart – legalábbis a 80-as években ezt valamelyik újságíró kitalálta, a többi meg jól átvette, aztán a közönség is, talán a zenekarok is – a 90-es évektől pedig már „marketing fogalom”. (Aki e cikkben hibás „thrash metal” kifejezésre lel, írja meg nekünk, a beküldők értékes ajándékokat sorsolnak ki egymás között!)

• Jómagam a fénykorában lévő Anthraxet inkább moshnak, a Megadeth-t speednek, a Slayert és a Metallicát minden kategória felettinek tartottam – szubjektíve. Ahogy egy tripla H, azaz halmozottan hátrányos helyzetű rajongó elképzeli. Értsd Kelet-Európában, a Vasfüggönyön túl, Magyarországon, annak is egyik legprovinciálisabb megyéjének kisvárosában, jó pár éves aszinkronban az eseményekkel, lengyel piaci kazettákat hallgatva. Thrashnek a saját bejáratú osztályzásom szerint a Slayer-követőket tartom, a Slayert magát nem, még ha a későbbiekben ők maguk is felhasználtak thrash-elemeket az imázsuk erősítése érdekében – olyan zenei komponenseket, amelyek tőlük eredeztethetőek.

• Baromi nehéz amúgy egy műfajt definiálni, ebbe az irodalomtörténészek bicskája is rendre beletörik a saját tudományterületükön, hát hogy még zenei műfajok estében! A Wikipedián található összefoglalót kiegészítve azért érdemes elmondani, hogy történetileg a thrash születése az észak-amerikai kontinensre tehető a 80-as évek legelejére (noha pl. a Slayer első két lemeze minden volt csak nem thrash, az első egy kőkemény heavy metal album, a Hell Awaits pedig egy sajátos proto-death metal), kialakulására nagymértékben hatással volt a brit heavy metal, ugyanakkor a Venom és a Motörhead zenéje is. De a San Franciscó-i, a Los Angeles-i szcéna robbanása, s az őket követő keleti parti, New York-i kibontakozás aztán egymást erősítve, egymással versenyezve, egyéb kölcsönhatások révén is alakította e metálzenei műfaj hol jobban, hol kevésbé jobban körvonalazható jellemzőit. Persze ki erre, ki arra oddsol, amikor az első thrash szerzeményt kell megnevezni, én ebbe nem mennék bele… Az azonban biztos, hogy egy-egy stílus nemcsak zenei paraméterekkel (metaforákkal: jellegzetesen szikár, erőteljes, gyors) jellemezhető, hanem megvan a sajátos fenotípusa is. A thrash-nél pl. a szövegek társadalomkritikus mivolta a kezdeteknél, a csövi farmer, a hosszú loboncos haj, minden, ami opponálható a cicanadrágos, tupírfrizurás stadion metál stílussal. (Joel McIver Metallica és Slayer biográfiái is számos értelmezést kínálnak a thrash létrejöttéhez, műfajának körvonalazásához. Persze állításaival, következtetéseivel nem kell egyetérteni minden esetben, éppen az interjúkban megszólalók erősítik meg az utólagosság, retrospektivitás pluralizmusának tapasztalatát.)

• Lényeg, hogy a 80-as évek végére kikristályosodó, a korábbi metálágazatokat elsöprő, újradefiniálásra kényszerítő, a zenei nyelvet újraszituáló és külpolitikájában trendteremtő thrash erős hierarchiát létesített saját műfajára nézve és az egész metálra is. Addig létezett: hard rock, heavy metal, power metal, speed metal, némi black metal (Venom), némi white metal (igazán csak az érdekesség kedvéért), slussz! Erre jön ez az extrémnek számító vágta-műfaj, utat tör, és helyet csinál a death-nek és a grindnak, majd a black második hullámának, aztán sorolhatnánk.

• Volt a friscói (Bay Area) frontvonal: Metallica, Megadeth, a Los Angeles-i: Slayer, (Dark Angel), a New York-i: Anthrax. Szerintem! A másodvonalban: Exodus, Testament (Bay Area), Over Kill (NY). A harmadvonal: Dark Angel (LA), Evildead (LA), Whiplash (New Jersey), Flotsam & Jetsam (Phoenix), Forbidden (CA), Nuclear Assault (NY), Sacred Reich (Phoenix), Exhorder (New Orleans), Hirax (CA), Vio-lence (Bay Area) Heathen (Bay Area), Possessed (Bay Area).*

* Sokan megköveznének ezért az kategorizáló felsorolásért a mai undergroundból. A történeti szemlélet hiánya, a kultusz miatt azonban elvész a realitásra való nyitottság – értve ezalatt, hogy a 90-es évek második feléről, az évezred első évtizedéből egészen máshogy értékelődnek bizonyos zenekarok, főleg, ha köréjük kultuszkörök kapcsolódnak, amely fő ideológiája, hogy a népszerű, azaz nevet szerzett zenekarokat negligálják, a pontszerű ködlovagokat pedig felmagasztalják. Pl. Dark Angel vs. Slayer; Exodus, Testament vs. Metallica. Biztos vagyok benne, hogy ezek az értelmezések olyan félreértett elitizmusból származnak, amelyek önáltató prekoncepciókból építkeznek, s a kultusz – a rákérdezést elhagyó – szemléletéből táplálkoznak (imádom a 33 példányban kiadott(!) próbatermi „kult” felvételek piacának szereplőit! ).

S akkor még nem is szóltam a kanadai különállóságokról, amelyek mind thrash-ihletettséggel bírnak: VoiVod, Annihilator, Infernäl Mäjesty. Az S. O. D. thrash-mosh, az M. O. D. thrash-es. S ők még mindig az első hullámhoz tartoznak, a Watchtower progresszív power-thrash muzsikája, a Sepultura brazil undergroundból is táplálkozó deathrash-elése, a Sadus korabeli extremitása, majd deathjazz-be hajlása, vagy a Prong experimentális kalandjai már mind tovább, vagy elléptek a thrash klasszikusnak nevezhető vonulatától. A Death Angel is jócskán saját nyelvet alakított ki a Kill As One demóhoz, vagy a The Ultra-Violence debüthöz képest…

Európában a Kreator–Destruction–Sodom triumvirátus állt a népszerűség csúcsán, de a svájci progresszív techno-thrash-elő Coroner és Mekong Delta sem volt közönség nélkül, ahogy a poweresebb-heavysebb dán Artillerynek is sikerült közismerté tennie magát, Még a 80-as éveknél és a németeknél maradva: olyan zenekarok, mint a Living Death, az Exumer, vagy az Assassins muzsikáltak a másodvonalban, akárcsak a nevesebb sörmetál Tankard, vagy a női torokkal színpadra álló Holy Moses. De az undergroundban ott szorgoskodott a Metallica-kópia Paradox, a Vendetta, az Iron Angel, vagy az Accuser. Utóbbiakról ki hallott akkor? S most? Tripla H-sok, no?

A briteknél a Xentrix és az Onslaught indult el a thrash-elődök nyomdokain, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az utóbbi lemezei pl. kortünetként hordozták magukon a pofátlan Metallica-másolást. Ausztrál földön a Mortal Sin tudott nemzetközileg nevet szerezni a műfajban.

• Hatásukat tekintve a Négyek, ahová az Over Kill, a Testament és az Exodus folyamodott állandóan (sikertelenül) tagságbővítésért, érdemesek a vizsgálatra. Az Anthrax első albuma tisztán vett, elég gyenge heavy metal volt, sajátos hangjukat a Spreading The Disease lemezzel találták meg, de az 1987-es Among The Living tette föl a koronát minderre, a State of Euphoriával még igen, de a Persistence The Time-mal már nem tudtak úgy megújulni, hogy a közönség is kövesse őket. A párhuzamosan hol működő, hol nem S. O. D., majd a M. O. D. zenéjén hatásuk igencsak rajtaragadt, ahogy a mai trendlovagok közül a Municipal Waste gyakorlatilag ennek a vonalnak ismétlésével arat meg nem érdemelt sikereket. Az underground berkein belül talán a német Tankard tanult még tőlük sokat. Érdekes, hogy Scott Ian ritmusozása és Charlie Benante dobremeklései a mai napig kiemeltebben kezelendők, semmint az Anthrax együttes zenei öröksége!

A Megadeth csapongásai zenei téren nem tettek jót a banda megítélésének, utóbbi lemezeik közül egyedül az Endgame kapott nagyobb elismerést, lényegében azért, mert elhagyta a kísérletezést, s visszatért a Peace Sells/RIP vonalhoz, ami máig a legelismertebb és legsikeresebb lemezei a zenekarnak. Mustaine elismert gitáros, hatásuk leginkább a Triviumnál jelentkezik, de pl. a popmetál Bullet For My Valentine-nál is felismerhető.

A Slayer hatására hangszert fogó zenészek száma végtelen, legalábbis felsorolhatatlan. Az underground vonalon néha megtagadják őket a Seasons lemez utáni lemezeikért, legyen ez az ő bajuk, s a Dark Angelt, vagy a Hiraxot istenítik, még inkább nekik legyen mondva… Az biztos, hogy pl. a 90-es évek metálját egyfelől meghatározó (groove metal?) Pantera (és Machine Head) a Metallica felől érkezve a Slayer hatásait is meggyőzően mutatta be az idő múlásával. Széles körben a Reign In Blood zenei megoldásai örökítődött át az utókorra, anélkül, hogy a követők igazából képesek lennének reprodukálni esszenciálisan…

A Metallica a világ legnagyobb hatású metál zenekara pont

Azonban kizárólag az első 4 lemezük bizonyult hatását tekintve továbbörökíthetőnek. Legalábbis bevallottan. Legalábbis a jelen pillanatából tekintve. Ki tudja, 10 év múlva a St. Angerre hivatkozik majd valamelyik befutott zenekar…

• A 90-es években a 4-ek mindegyike igyekezett eltávolodni akkor már évtizedes munkásságuk addigi (sikeres) vonalaitól, új utakra tértek, vagy bővíteni igyekeztek addigi köreiken. A thrash-t a death metal felfutása követte, részben a black második hulláma vált a közérdeklődés centrumául, a thrash hagyományőrzésére leginkább az underground közege vállalkozott.

A 90-es évek közepére azonban újra a felszínre került egy dinamikában és energiában megújult válfaja, amit neothrashként igyekezett a sajtó kategorizálni: The Haunted, Soulfly, Dew-Scented, Carnal Forge, Hatesphere, God Forbid, Lamb of God, Strapping Young Lad, később: Kayser, Soilwork, vagy thrashcore-ként aposztrofált formációk: Cataract, Hatebreed.

A 2000-es évekre „megérett” a helyzet a korábban feloszlott, működésüket utólag átmenetinek minősítő zenekarok reaktívizálódására. Ez a hullám magával hozta az underground kitermelte hagyományőrző csapatok „az újszülötteknek minden vicc új”-típusú népszerűségét (Evile, Warbringer, Bonded By Blood, Fueled By Fire és társaik).

A mában az Anthrax gyakorlatilag nem létező, új produktum nélküli zenekar, a Megadeth a kockáztatástól lassanként (United Abominations, Endgame) visszatért a speed-thrash-hez, s a Metallica is, afféle tékozló fiúként, fölélve saját hatásait, örökségét újra metálkodik a rockzenei fősodor kitérő után. A Slayer mindig csak egy kakaslépéssel, de araszol a saját, senkivel nem párhuzamba állítható útján, hol remekműveket alkotva (God Hates Us All), hol szinten tartva (Christ Illusion), hol ismét példát statuálva (World Painted Blood).


 

Exkurzus
(Death Angel: Relentless Retribution; Forbidden:
Omega Wave)

A Death Angel új lemezének, a Relentless Retributionnak értelmezésekor, értékelésekor nehéz eltekinteni a zenekar alakulástörténetétől. A Kirk Hammett producelte Kill As One demo és a The Ultra-Violence debüt egy vérségi kötelékkel összekapcsolt, származásuk által egzotikus, hihetetlenül fiatal thrash quintettet ismertetett meg a világ metálos részével. Ugyan a Frolic Through The Park abszolút hozta a szintet, de összességében nem eredményezett kitüntetett fontosságú lemezt. Nem úgy az 1990-ben megjelenő Act III, ami, azt gondolom, a mai napig etalon a DA-rajongók körében. Egy előremutató, különleges, dallamokban, műfaji áthallásokban bővelkedő, mégis betonkemény thrashlemez. Valahogy ennek „ismétlésére”, megfejelésére várt mindenki. Ám a The Organization 2 albuma meg sem közelítette ezt a szemléletet, nemhogy a zenéjük. A Swarm már pedzegette 2 EP-jén a varázs megközelíthetőségét, mígnem a 2003-as újjáalakulás sokakat töltött el új reménnyel (engem speciel megijesztett, nem szeretem, ha szeretett zenekarjaim saját nimbuszukat döntögetik…)

A DA első magyarországi fellépése, még a technikai nehézségek ellenére, a kölcsönhangszerekkel együtt is fantasztikusan sikerült, minden érzést fölülmúlt a szépemlékű Mega Pubban. Az ember valahogy így képzelte el, hogy a 80-as évek elején-közepén milyen hangulat uralkodott a nyugati part klubjaiban. Szédületes koncert volt.

Azonban bármennyire szeretném is szeretni a The Art of Dying és a Killing Season lemezeket, ha DA-zenére van kedvem mégiscsak az Act III-t és a demót veszem elő. Mind a kettő újkori lemez kiváló, nem a saját örökségét játssza újra, éli fel, azonban Mark Osegueda hangjával újabban már nehezen tudok kibékülni, s a rockzenei intermezzó is nagymértékben rajtahagyta a lassan lemorzsolódó eredeti tagságú csapaton a hatását. (Azért Cavestany akusztikus szólóalbumát csípem! – ennek beszivárgását lásd a 11. számnál, Volcanic, az új lemezről.)

Azóta persze jó néhányszor jártak hazánkban, én a legutóbbi kettő fellépésüket (Hegyalja tavaly, Metalfest Open Air idén) kihagytam, de a Sonic German Beatdown DVD-vel kárpótoltam magam. Az idén megjelenő album azonban meglepett. A nyitó Relentless Revolution régisulis DA-s thrashes energiabomba mindjárt magához vonzotta a figyelmemet. Ennél már csak a következő Claws In So Deep tételen döbbentem meg jobban. Egyrészt mintha a Trivium szólna egy az egyben, másrészt a szám vége a Rodrigo y Gabriella akusztikus gitárduó flamencós magánszáma, ami szerintem szervetlenül kapcsolódik a megelőzőekhez, hacsak nem a szövegben található e kulturális világra utalás. (Vendégként szólózik még Jason Suecof is a 3., Truce című számban, aki a Richard Christy-féle Charred Walls of the Damnedből lehet ismerős.) De igazából ez kivétel. A lemez egészét a régi, a thrashesebb megszólalás felé való elmozdulás uralja, még ha nyomokban az újkori előző 2 lemez egyes elemei is fellelhetőek. De a záró tételben, a Where They Lay-ben egész konkrétan a Megadeth-hatás ölt hangalakot.

Igazából nagyon vegyes érzésekkel hallgatom a lemezt. Nincs az a mindent elsöprő lelkesedésem, ugyanakkor jóval felvillanyozóbb, mint az előző kettő „agyasabb” album, amelyeket azért becsülök, mert hangsúlyosan a zenei megújhodás, kísérletezés szándékával jöttek létre. Az RR esetében érezni egyfajta felszabadultságot, ugyanakkor ez valamiféle visszakanyarodásként, -lépésként is értékelhető. Már persze annak, aki történetileg áttekintheti az életművet. Úgy érzem a tizenvalahány meghallgatás még mindig kevés volt az album és a vele kapcsolatos érzelmeim, gondolataim kiismerésére. Annyi bizonyos: a srácoknak még ma sem kell a szomszédba mennie dinamikáért, ahogy erről remélhetően a jövő márciusi koncerten immár újra megbizonyosodhatok majd.

A Forbidden szerintem ma már nem thrash-t játszik. Talán sohasem játszotta azt vegytiszta kivitelben. Inkább amerikai powerrel átitatott rockzenét, thrash-es elemekkel. Az undergroundban első két albumuk örvend kiemelt tiszteletnek, míg a Distortion és a Green albumok jobbára a feledés homályába vesztek. Most, tizenx év kihagyás után újra aktívak lemezkészítés terén, s az Omega Wave megítélése, fogadtatása esetükben sohasem látottan pozitív.

Jómagam mindig is a „futottak még” kategóriába soroltam őket, középszerű metaljuk nem vívta ki tiszteletemet, inkább csak a történeti érdeklődésem miatt hallgattam lemezeiket. Valahová az Agent Steel, vagy az Armored Saint halmazába illesztettem be őket: nagyjából jó, amit csinálnak, de közel sem annyira tehetségesek, hogy igazán kiemelkedőt alkossanak. Albumaiknak vannak remek pillanatai, ötletes megoldásai, összességében mégsem átütő a produktum.

Így vagyok a kétségen kívül a legjobban producelt munkájukkal is, az idei lemezzel. Már a nyitó Alpha Centuryt tévedésnek érzem, ami felpörgetés helyett lehűt, ellaposít. S sajnos a továbbiak is középtempós kalandozások, azt ne mondjam tévelygések, túl sok mindent, túl hosszan próbálnak meg prezentálni a számokban, akár egy kiutat kereső Thészeusz a krétai labirintusban, csakhogy a Forbidden nem kifelé, hanem egyre beljebb keveredik, s Ariadné fonala nincs a kezükben… Minotaurusz nem marad éhkoppon.

Az albumfelező 6. tétel, a Chatter egyenesen érthetetlen számomra: mi szükség volt egy dumálós intermezzóra az amúgy sem túlfeszített tempó még további fékezésére? Az Omega Wave tipikusan az az album, ami zeneileg nagyon nyitott, sokirányba elköteleződő, de ennek összefogására, termékeny egységberendezéséhez kevés volt az alkotók tehetsége. Egy kvázi-redukált variációban (dalszerzési fázisban értendő) akár valami nagyszabású is kikerekedhetett volna belőle.

RIP

Kulcsszavak: thrash metal

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés