2010. 11. 23.
Amorphis a Dieselben – Tales from Winter Wonderland (IV.)
Bár az Amorphis nemrég ön-cover-lemezzel jelentkezett (Magic & Mayhem – Tales from the Early Years), és a színpad két oldalán elhelyezett hangfalakat ennek az albumnak a borítója leplezte, a koncert gerincét továbbra is a tavalyi remek Skyforger dalai adták. Az északi zenekar ezen a novemberi estén, ahogy az kellett, tökéletesen teljesített: a tavalyi, szintén dieseles ováció megismétlődött, a finnek hazánkban elkényeztetve érezhetik magukat.
Kapunyitásra értem a Diesel Klubba, ahol épp elkezdődött a beengedés. Az egyelőre némi tanácstalansággal működő büfében – ahol az U alakú pult mögött mindössze két kiszolgálót lehetett fixírozni italra várva – rendeltem, miközben a teremben a beengedést követő percekben el is kezdődött a Ghost Brigad. A jyväskylä-i (finn) csapat komor, lehangolóan borult zenét játszik magas fokon, legközelebbi rokona a Neurosis téliköpönyege alatt az ugyancsak északi Swallow The Sun. A lassan, megfontoltan építkező, epikus, de nem témahalmozásra, hanem hosszan kitartott hangulati elemekre épülő, lebegős-pszichedelikus, de súlyos egységeket egyaránt tartalmazó zene érdemes a figyelemre. A Diesel közönsége ezt százszázalékosan megadta ennek a típusú zenének; az olykor kitartott, befordulós, nyomasztó hangulatú pengetéseket feszült csöndben követte a publikum, majd megérdemelt tapssal jutalmazta.
Kapunyitásra értem a Diesel Klubba, ahol épp elkezdődött a beengedés. Az egyelőre némi tanácstalansággal működő büfében – ahol az U alakú pult mögött mindössze két kiszolgálót lehetett fixírozni italra várva – rendeltem, miközben a teremben a beengedést követő percekben el is kezdődött a Ghost Brigad. A jyväskylä-i (finn) csapat komor, lehangolóan borult zenét játszik magas fokon, legközelebbi rokona a Neurosis téliköpönyege alatt az ugyancsak északi Swallow The Sun. A lassan, megfontoltan építkező, epikus, de nem témahalmozásra, hanem hosszan kitartott hangulati elemekre épülő, lebegős-pszichedelikus, de súlyos egységeket egyaránt tartalmazó zene érdemes a figyelemre. A Diesel közönsége ezt százszázalékosan megadta ennek a típusú zenének; az olykor kitartott, befordulós, nyomasztó hangulatú pengetéseket feszült csöndben követte a publikum, majd megérdemelt tapssal jutalmazta.
Az Orphaned Land színpadképét az énekes Kobi Farhi öltözéke határozta meg. Az énekes arcberendezése nagyjából a Jézusról alkotott képünknek felel meg, s ruházatával, megjelenésével erre a képre rá is játszott (lásd még a banda weboldalának nyitó fotóját, illetve számos koncertfényképet). Nem mondom, meglehetősen hatásos volt a produkció: az izraeli progresszív folk csapat technikás, nem a gyors sikerre hajtó, mégis első hallgatásra is emlékezetes muzsikája lenyűgözte a közönséget, s megvallom, az élőzenei élménynek, valamint a sugárzott fikciónak köszönhetően életemben először el tudtam – el akartam – képzelni, milyen hatásos lehetett kétezer évvel ezelőtt Krisztus színrelépése. Játékból azt is elgondoltam magamban, milyen lenne, ha a színpadon nem egy jó énekest, hanem magát Jézust látnám munka közben, s volt ebben valami mulatságosan mámorító: kezdtem megérteni, miért hittek, hihettek anno és miért hisznek most is oly sokan. Ezt a kis játékot maga Kobi Farhi törte meg egy poénnal, amikor két dal közt az ásványvízből kortyolva bejelentette, ő nem Krisztus, mert nem szűz. Hehe, jó volt; azért a mutató- és a középső ujj figyelmezőn a fej mellé került, s ment tovább a show, nagyszerű zenekar, lelkes közönség.
Bevallom, kicsit féltettem a produkciót attól az általánosan primitív gondolkodást sejtető hozzáállástól, melynek már a kapunyitáskor fültanúja voltam (egy kopasz csávó Amorphis pólóban – nem is értem, az effélék miként képesek ilyen kifinomult zene befogadására – elmés megjegyzést tett ismerőseinek, miszerint ez „valami zsidó banda, horogkeresztes pólóban kellett volna jönni”), ám a közönség szerencsére rácáfolt erre a gondolkodásra, és nem túlzok, ha azt mondom, imádta a csapatot, amely meg is érdemelte a lelkesedést. A zenekar még egy izraeli zászlót is átnyújtott a közönségnek, a publikum pedig barátsággal elfogadta.
Bár az Amorphis nemrég ön-cover-lemezzel jelentkezett (Magic & Mayhem, melyről itt írtunk), s a színpad két oldalán elhelyezett hangfalakat ennek borítója leplezte, a koncert gerincét továbbra is a tavalyi remek Skyforger dalai adták. Rögvest a nyitó nóta e lemez címadója volt, majd azt további kettő követte ugyanerről (From the Heaven of My Heart, Sky is Mine), később pedig elhangzott a koncertsláger Silver Bride, valamint a mélabús-pityergős My Sun. A Magic & Mayhem album (s így a korai munkák) ugyancsak megidéződött: az új sounddal hallhattuk a Song of the Troubled One-t (Elegy), illetve a visszahívás utáni záró darabot, a zúzós és akusztikus verziót egybeolvasztó My Kantele-verziót. A Tales from the Thousand Lakes-ről a kihagyhatatlannak bizonyuló Black Winter Day, továbbá a nagyszerű Into Hiding csendült föl, egyebekben viszont kötelező, és túlnyomórészt tavaly is hallott szerzeményeket kaptunk (Alone, Silent Waters, The Smoke, House of Sleep), egyedül talán a Better Unborn lehetett meglepetés. A Tuoneláról továbbra sem hangzott el semmi, amint a Far from the Sunról sem, és úgy tűnik, a bejáratott koncertdalokkal ezúttal nem (sem) szakított az Amorphis. Minthogy a szívemhez legközelebb álló zenekarról van szó, bármikor bármilyen setlisttel örömmel meghallgatom-végignézem őket, ám nagy vágyam volna egy olyan egészestés klubbuli, amelyen kevésbé játszott darabok kerülnek elő. Nem elképzelhetetlen, hogy Finnországba kell utaznom ahhoz, hogy egyszer a From Earth I Rose-t, a Brother Moont, a Day of Your Beliefst, (a) The Wayt, a Morning Start vagy a Rusty Moont élőben – netán az eredeti hangszerekkel kiegészítve – halljam, s remélem, egyszer lesz is rá módom és lehetőségem.
.jpg)
Mindazonáltal az Amorphis ezen a novemberi estén, ahogy az kellett, tökéletesen teljesített. Tomi Joutsen a maga visszafogott stílusában vezényelte le a koncertet, hatalmas old school mikrofonja végig a kezében volt, keveset kommunikált a közönséggel, ám vélhetően ő alkatilag ilyen. A Diesel megszólalása és akusztikája szerencsére egész jó, így az élő soundban nem érzékeltem problémát, s bár a tiszta megszólalás az Amorphisnál fontos lehet, újkori hangzásképükben is van valami zajos, ily módon egy koncert természetes masszája még alá is segíthet ennek fokozásában. A közönséget pedig dicsértem föntebb, dicsérem ezúttal is: a tavalyi szintén dieseles ováció megismétlődött, a finnek hazánkban elkényeztetve érezhetik magukat. Varázslatos zenei utazásuk önfeledt részvevői vagyunk, én pedig izgatottan várom a következő alkalmat. Remélem, mielőbb jönnek ismét.
LVP