2011. 01. 06.
Thrash szüret – óborok és murcik (Sodom, The Crown, Legion of the Damned)
Az elmúlt hónapokban három jelentős – megengedő módon legalábbis: figyelemre érdemes –, inspirációit elsősorban a (neo)klasszikus thrashből nyerő csapat jelentkezett új stúdiólemezzel, melyek bár más és más módon közelítenek táplálékul szolgáló zenei tradíciójukhoz, hozzávetőleg ugyanannak a hallgatótábornak muzsikálnak. A Sodom, a The Crown és a Legion of the Damned anyagai alkotják az alábbi írás német-svéd-holland háromszögét.
Bár a cikk címében megbúvó laza ellentét (vagy épp ellentmondásosság) óvatosságra, megfontolásra inthet, talán nem járunk messze az igazságtól, ha az említett három formációt a másodvonalhoz soroljuk, akkor is, ha műfajukat magas szinten képviselik, elhivatottságuk pedig vitathatatlan. Kétségtelennek tűnik persze, hogy a mai napig is tartó, zajló thrash-láz ugyancsak fűtheti a magukat (legalábbis az európai színtéren) klasszikusnak tartó és az „alkalmi”, valamint a folyamatosan dolgozó fiatalabb bandákat egyaránt; a Sodom szépreménye aligha véletlen. Különös, hogy hármuk közül éppen az ő új alkotásuk emelkedik ki; a nem ritkán kultikusként vagy meghatározóként hivatkozott Agent Orange az én meglátásom szerint nem volt több, mint egy fölfújt Slayer-kópia, ellenben az In War and Pieces a maga szűkösnek tetsző keretein belül is meglepően színes, jól kidolgozott, magabiztos, izgalmakat tartogató, elegáns anyag, melyen a Slayer professzionális dühének, de a finomabb eleganciának a hatása ugyanúgy megmutatkozik. A Sodom lemeze talán nem annyira összetett vagy fifikás, mint a legutóbbi Forbidden (az Omega Wave), és a veterán thrasher számára az első hallgatásokkor nem is mutatja meg bájait, azonban idővel beérik. Tudom, mert magam az elején meglehetősen kétkedve fogadtam az In War and Piecest, legyintve az újrahasznosított riffekre, a megszokott tempókra és témákra, azonban a zenészek dalszerzői tehetségét mutatja, hogy többedszeri nekifutásra a dalok észrevétlenül közel kerültek hozzám, s immár hangulatukkal, megragadó atmoszférájukkal hatottak, bizonyítván, hogy relatíve egyszerű, hozott anyagból is lehet érdekeset, fogósat alkotni.
.jpg)
A The Crown érdekes csapat; lemezeiket hallgatva az a benyomása a hallgatónak, mintha a tagok mindenféle előzetes elképzelés vagy terv nélkül bevonultak volna a stúdióba, hogy ott helyben felnyomják hirtelen jött ötleteiket – élőben. Új munkájuk, a kaotikus deathrash-t tartalmazó Doomsday King hangzása is zajos és eleven, a hangszerek gyakran úgyszólván egymásra folynak, lehetetlennek tetsző helyeken vannak kiállások, váltások, az (új) énekes pedig mondja és mondja, amíg szuflával bírja. Talán ő az egyetlen gyenge pontja a felállásnak; darálása jellegtelen és monoton, ráadásul nem is minden esetben illeszkedik szervesen a zenébe: egy-egy dalnál határozottan érzem a zenei és az éneksáv széttartását, ami baromi zavaróvá tud válni. Olykor pedig az irritál, hogy soha véget nem érő szövegáradat zúdul a hangfalakból, s az énekes mintha elfelejtené, hol is jár a zenekar, amelynek tagjai eközben játsszák, ami eszükbe jut. Persze lehet, hogy mindez átgondolt, tudatos felépítmény, ez esetben enyhén avantgárdnak mondanám a műfajon belül. Nem experimentálisnak, csak roppant szertelennek, aminek megvan a bája. Az ok, amiért a Doomsday King mégsem ragadt bele huzamosabban a CD-lejátszómba, az az igazán karakteres, megjegyezhető szerzemények hiánya.
És végül itt van ez a kedves, jobb sorsra érdemes holland brigád, a Legion of the Damned. Sons of the Jackal című anyagukat nagyon kedveltem; a klasszikus thrash-t modern köntösbe csomagolva, zsigerien játszottak, energikusak voltak és éhesek. Tisztában vagyok vele, hogy utóbbi metaforát nem ritkán használjuk azokra a zenekarokra, amelyek korábban elementáris erejű és minőségi munkával váltak ismertté és kedveltté, s zenei felfogásuk megváltozását, illetve a régi és új produkció(k) közti különbséget igyekszünk megfogalmazni a metafora segítségével, de mintha nem is tévednénk nagyot. Bevallom, az előző anyaguk, a Cult of the Dead elment a fülem mellett, azonban az éppen most érkezett Descent into Chaos sem valószínű, hogy nagyon gyakori hallgatnivalóvá válik. A teátrális, ám jellegtelen, sőt fölöslegesen hosszú intrót követően ugyan szinte ráénekelhetnénk a Son of the Jackalt a nyitódalra, a kiszámítható riffek és tempóváltások, a szürke és monoton vokál nem sok izgalmat tartogat a későbbiekben sem. Jellegzetesen reszelős, gyors riffek, három klasszikus tempóra berendezkedő zene és izgalommentesség jellemzi a hollandok friss munkáját; precízen eljátszott, de a legkisebb korlátokat sem feszegető zene ez, mely ugyanúgy feloldódik majd a permanenciában, mint az ugyancsak jobb sorsra érdemes német Dew-Scented utóbbi anyagai.
Bár a cikk címében megbúvó laza ellentét (vagy épp ellentmondásosság) óvatosságra, megfontolásra inthet, talán nem járunk messze az igazságtól, ha az említett három formációt a másodvonalhoz soroljuk, akkor is, ha műfajukat magas szinten képviselik, elhivatottságuk pedig vitathatatlan. Kétségtelennek tűnik persze, hogy a mai napig is tartó, zajló thrash-láz ugyancsak fűtheti a magukat (legalábbis az európai színtéren) klasszikusnak tartó és az „alkalmi”, valamint a folyamatosan dolgozó fiatalabb bandákat egyaránt; a Sodom szépreménye aligha véletlen. Különös, hogy hármuk közül éppen az ő új alkotásuk emelkedik ki; a nem ritkán kultikusként vagy meghatározóként hivatkozott Agent Orange az én meglátásom szerint nem volt több, mint egy fölfújt Slayer-kópia, ellenben az In War and Pieces a maga szűkösnek tetsző keretein belül is meglepően színes, jól kidolgozott, magabiztos, izgalmakat tartogató, elegáns anyag, melyen a Slayer professzionális dühének, de a finomabb eleganciának a hatása ugyanúgy megmutatkozik. A Sodom lemeze talán nem annyira összetett vagy fifikás, mint a legutóbbi Forbidden (az Omega Wave), és a veterán thrasher számára az első hallgatásokkor nem is mutatja meg bájait, azonban idővel beérik. Tudom, mert magam az elején meglehetősen kétkedve fogadtam az In War and Piecest, legyintve az újrahasznosított riffekre, a megszokott tempókra és témákra, azonban a zenészek dalszerzői tehetségét mutatja, hogy többedszeri nekifutásra a dalok észrevétlenül közel kerültek hozzám, s immár hangulatukkal, megragadó atmoszférájukkal hatottak, bizonyítván, hogy relatíve egyszerű, hozott anyagból is lehet érdekeset, fogósat alkotni. A The Crown érdekes csapat; lemezeiket hallgatva az a benyomása a hallgatónak, mintha a tagok mindenféle előzetes elképzelés vagy terv nélkül bevonultak volna a stúdióba, hogy ott helyben felnyomják hirtelen jött ötleteiket – élőben. Új munkájuk, a kaotikus deathrash-t tartalmazó Doomsday King hangzása is zajos és eleven, a hangszerek gyakran úgyszólván egymásra folynak, lehetetlennek tetsző helyeken vannak kiállások, váltások, az (új) énekes pedig mondja és mondja, amíg szuflával bírja. Talán ő az egyetlen gyenge pontja a felállásnak; darálása jellegtelen és monoton, ráadásul nem is minden esetben illeszkedik szervesen a zenébe: egy-egy dalnál határozottan érzem a zenei és az éneksáv széttartását, ami baromi zavaróvá tud válni. Olykor pedig az irritál, hogy soha véget nem érő szövegáradat zúdul a hangfalakból, s az énekes mintha elfelejtené, hol is jár a zenekar, amelynek tagjai eközben játsszák, ami eszükbe jut. Persze lehet, hogy mindez átgondolt, tudatos felépítmény, ez esetben enyhén avantgárdnak mondanám a műfajon belül. Nem experimentálisnak, csak roppant szertelennek, aminek megvan a bája. Az ok, amiért a Doomsday King mégsem ragadt bele huzamosabban a CD-lejátszómba, az az igazán karakteres, megjegyezhető szerzemények hiánya. És végül itt van ez a kedves, jobb sorsra érdemes holland brigád, a Legion of the Damned. Sons of the Jackal című anyagukat nagyon kedveltem; a klasszikus thrash-t modern köntösbe csomagolva, zsigerien játszottak, energikusak voltak és éhesek. Tisztában vagyok vele, hogy utóbbi metaforát nem ritkán használjuk azokra a zenekarokra, amelyek korábban elementáris erejű és minőségi munkával váltak ismertté és kedveltté, s zenei felfogásuk megváltozását, illetve a régi és új produkció(k) közti különbséget igyekszünk megfogalmazni a metafora segítségével, de mintha nem is tévednénk nagyot. Bevallom, az előző anyaguk, a Cult of the Dead elment a fülem mellett, azonban az éppen most érkezett Descent into Chaos sem valószínű, hogy nagyon gyakori hallgatnivalóvá válik. A teátrális, ám jellegtelen, sőt fölöslegesen hosszú intrót követően ugyan szinte ráénekelhetnénk a Son of the Jackalt a nyitódalra, a kiszámítható riffek és tempóváltások, a szürke és monoton vokál nem sok izgalmat tartogat a későbbiekben sem. Jellegzetesen reszelős, gyors riffek, három klasszikus tempóra berendezkedő zene és izgalommentesség jellemzi a hollandok friss munkáját; precízen eljátszott, de a legkisebb korlátokat sem feszegető zene ez, mely ugyanúgy feloldódik majd a permanenciában, mint az ugyancsak jobb sorsra érdemes német Dew-Scented utóbbi anyagai.