A méltán tekintélyes, beláthatatlanul gazdag adatbázissal rendelkező és számos zenei stílus tekintetében megbízható információforrásként szolgáló allmusic.com kritikusa ezzel az ironikus mondattal zárja a The Ocean Anthropocentric című albumáról írott recenzióját: „they slow down and do the ballad thing too often, the better to communicate their ultra-important message, which boils down to a critique of Christianity just like six hundred thousand other metal bands, except these guys filter it through Dostoevsky 'cause they're smarter than you”.

Vélekedjünk bárhogyan is arról az igyekezetről, amellyel a zenekarvezető Robin Staps a kollektíva albumait igyekszik valamely koncepció, tematikus ív által összefogni, egyáltalán nem szükségképpen kell elfogadnunk metal zenének és intellektualizmusnak azt az elvi szétválasztását, amely ebből az idézetből kiolvasható. Még akkor sem, ha nehéz lenne túlbecsülni azoknak a zenészeknek, rajongóknak és újságíróknak a számát, akik sokat tettek és tesznek azért, hogy ez a különállás kialakuljon, fönnmaradjon és legitimmé váljon. A „kőegyszerűség” és szinonimái pozitív értékelő kategóriaként a mai napig gyakorta fölbukkannak lemezkritikákban, súlyosbítva azzal a teljesen önkényes társítással, mely révén ez a jellemvonás az őszinteségnek és az autentikusságnak lenne valamiféle (egyébként semmilyen módon nem igazolható) jelölője, míg a zenei és gondolati összetettség a mai napig képes unszimpátiát kiváltani a szaksajtó némely ítészéből, s az alkotó teljesítmény méltó mérlegelése helyett a (korántsem könnyen értelmezhető) „erőltetett”, „művészieskedő”, „öncélú” jelzők untig ismert forgalmazása történik csak meg.

S itt nem arról van szó, hogy ízlésítéleteink szubjektívak, így nem is érdemes vitába szállni velük (egyébként az efféle alulartikulált diskurzus valóban nem teszi lehetővé a termékeny disputát), hanem arról, hogy az el nem végzett kritikusi (tehát filológiai-elemzői-értelmezői) munka önmaga hiányosságait igyekszik leplezni ezekkel a hangzatosnak szánt, de valójában önleleplező és üres frázisokkal. Az allmusic.com oldalon megjelent írás szerzője, Phil Freeman a fönti citátum megfogalmazása közben például úgy használja tartalom és forma végletekig leegyszerűsített dichotómiáját, hogy közben frappánsnak szánt mondata oltárán könnyű kézzel áldozza fel azt az egyébként nem is oly nehezen belátható összefüggést, mely szerint mást jelent egy 19. századi orosz polifón regény felől közelíteni vallás-, eszme- és kultúrhistóriai dilemmákhoz, mint három anti-keresztény dal szövegéből összeollózni egy negyediket. Nem az a kérdés ugyanis, hogy a The Ocean tagjai okosabbak-e nálunk, hanem az, hogy mennyiben lesz termékeny jelölten az európai bölcselet alapszövegeit segítségül híva számot vetni azokkal a dilemmákkal, amelyek a kereszténység történetét jóformán a kezdetektől végigkísérik. Az Anthropocentric szövegkönyve valóban könyv abban az értelemben, hogy olvasni kell, hiszen olyan idézeteket is tartalmaz, amelyek mottóként vagy egyéb paratextusként keretezik, kontextualizálják a dalszövegeket. Hogy az az utazás, mely az Emberi – túlságosan is emberi és A hatalom akarása Nietzschéjétől indul, a Karamazov testvéreken át visszakanyarodik Epikureusig és John Stuart Millig, majd eljut Richard Dawkinsig, képes-e meggyőző módon szóba hozni az ember-létről való gondolkodás hagyománytörténetét, és képes-e arra választ adni, mi ebből napjainkban időszerű, nyilván fogas kérdés. A vállalkozást komolyabb mérlegelés nélkül, ab ovo elutasítani viszont egyszerűen nem korrekt, a szakma éthoszát sértő és nem a zenekar rangjához illő eljárás.

A lemez verbális koncepcióját a címadó és lemeznyitó dal fogalmazza meg: „The myth that man is the crown of God's creation / Supports our present anthropocentric misconception”, majd ezt követően a szövegek (melyek egyébként a legkevésbé sem dalformájúak, Loic Rossetti énekesi teljesítménye már csak ezért is becsülhető) az antropocentrikus világértelmezés döntően logicista távlatú kritikájára vállalkoznak úgy, hogy épp a perszonifikáció-antropomorfizáció retorikai alakzatát használják előszeretettel, amennyiben az Istenről mint személyről beszélnek. Ismerhetünk olyan teológiai rendszereket, amelyek távlatából ez a megközelítés erősen leegyszerűsítő, mindazonáltal korántsem merném venni a bátorságot, hogy a The Ocean-album összetett szövegközötti utalásokat tartalmazó textusait egy jópofának hitt félmondattal intézzem el. Meggyőződésem, hogy nem válna a szakma kárára, ha műítészként (vagy ahogy azt egy friss, magyar nyelvű, on-line Robin Staps-interjú a fonákjáról mutatja – kérdezőként) saját világunk-tudásunk határait nem familiáris normaként, hanem – amennyire ez lehetséges – mindig kérdőre vonandóként gondolnánk el, s sosem feledkeznénk meg arról a kételyről, mely az Anthropocentric-et záró kérdésből (is) kicsöng: „Is there something there beyond the world we know?”

FODORPE