2011. 01. 18.
Emlékezés a Napra (*shels: Sea of the Dying Dhow)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Emlékezés a Napra (*shels: Sea of the Dying Dhow)
Az alábbi sorokkal régi adósság törlesztése következik mostan. A lemezkiadót is működtető, sokrétű, s igen izgalmas muzsikát kreáló *shels 2007-ben megjelentetett debütáló albuma, a Sea of the Dying Dhow már régi ismerős a lejátszómban, s durván egy éve tervezgetem, hogy végre írásban is megemlékezem erről az anyagról. Bár aktualitása nincs, de mégis elérkezettnek láttam az időt arra, hogy megcselekedjem, amit megkövetel a „haza”.   

A továbbra is őrületes lemezdömping következtében sok olyan dolog elveszett, aminek régen nagyon tudott örülni az átlag zenehallgató. Például sokan szerintem már egyre kevésbé tudják eseménynek tekinteni azt, ha megismerkednek egy-egy előadóval Magam is így vagyok ezzel, szinte ki sem látszom a myspace-oldalak böngészéséből, s sokszor csak fogom a fejem, hogy egy-egy csapatra minek is szántam akár csak annyi időt is, hogy megszerezzem (aka. letöltsem) valamelyik aktuális munkáját. A *shels esetében sem sokkal másabb a helyzet, a különbség csupán annyi, hogy itt legalább emlékszem, hogyan sikerült rábukkannom erre a brit-amerikai bandára. A „bűnös” az általam már sokszor és sok helyütt emlegetett és dicsért Black Sheep Wall volt: az őrült kaliforniai brigádot a kiadó kötötte össze ezen írás tárgyával, ráadásul ezt a kiadót a *shels vokalistája, Mehdi Safa igazgatja. Innen már szinte csak egy lépést kellett megtenni, hogy megszeressem a Sea of the Dying Dhow-t. Bár az is igaz, elsőre azért nem hittem volna, hogy hosszú távon is kedvencem marad az album.
 

*shels - The Conference of the Birds

A tizenegy számos korongról ugyanis sokáig csak két dalt hallgattam, azokat viszont orrvérzésig. A címadó, valamint a The Conference of the Birds zsenialitásához nem férhet kétség. Előbbi kőkeményen feszes dobalapra ráhúzott, vészjósló, filmzenés felvezetőjével, majd az abból átúszó monoton, közel négy percig ismételt, kissé ritmustalan, ám annál súlyosabb, eget darabokra repesztő riffjével kíméletlenül beleég az agyba. A nyitó „A madarak konferenciája” szintén a legdurvább, libabőrt előidéző katarzis-élményt sűríti magába. Szépséges, post-metalos első fele („Remember the Sun…”) egy csendes, akusztikus témába fut bele, hogy az abból feltörő sludge-os zúzás, majd a szelíd visszatérés még jobban dobhártyán vágja az embert. A lényeg viszont ezt követően érkezik: a szaxofon és/vagy trombita felcsendülésére, majd az éterbe robbanására már-már szavak sincsenek, annyira borzongatóan csodás az egész.
 

Ezután csak nagy sokára adta meg magát a többi szerzemény, bár az is igaz, hogy talán kicsit kevesebb időt szántam rájuk a kelleténél. Köztük akadnak hangulati átkötések (The White Umbrella – Part 1, Atoll), túlnyomóan akusztikus, háttérzenének ideális számok (Indian – Part 1 és Part 2, The Killing Tent, Return to Gulu), valamint lendületesebb, s komplexebb „építmények” (The White Umbrella – Part 2, Water – Part 1, In Dead Palm Fields) is. Kiemelés szempontjából főleg az utóbbi hármas lehet érdekes. A White Umbrella második része egy groove-os, mélyen szántó riffel nyit, amit aztán fokozatosan egy szép, szemerkélő esőt idéző zongorafutam ír felül, majd az ezt megtörő remek dob-basszus kombó szépen visszavezet a viharosabb pillanatok közé, hogy az húzós örvénylés végleg maga alá temessen. A Water első része egy jóval pozitívabb hangulatú tétel, amely főleg Mehdi férfias, kicsit nu metalosan slágeres hangjának is köszönhető (egyébként az ének szinte alig kerül főszerepbe az anyagon, sokszor inkább csak színező funkciója van), de a karcos akkordok is felemelőek. A záró In Dead Palm Fields pedig egy újabb mestermű: bár az első felében Mehdi kicsit nyávogós vokáljánál rezeg a léc, de a csilingelős akusztikus részek, majd a nagyszerű ritmusszekció feledtetni tudja mindezt, a lezáró (már ha a rövid szünet után felbukkanó kis szöszmötölést nem vesszük figyelembe), bődületesen nagyot szóló dzsi-dzsizős riff meg aztán igazi gyönyör az edzett fülnek.
 

*shels - In Dead Palm Fields

Talán ennyiből kiderült, hogy az igazán kivételes csapatokat (Black Sheep Wall, Admiral Angry, Latitudes, stb.) soraiban tudó shelsmusic névadói sem kell, hogy megijedjenek a post-metal stílus nagyágyúinak árnyékától. Mindenesetre itt volna már az ideje, hogy újabb remekléssel örvendeztessenek meg minket.

*shels – Sea of the Dying Dhow (2007, shelsmusic)

 
downer
Kulcsszavak: *shels

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés