2011. 02. 05.
Hiába fürösztöd önmagadban (Kylesa: Spiral Shadow)
Az egyszeri kritikus esete a jogkövető kultúrafogyasztás hagyományos ügymenetével: mire az egyébként nagyon színvonalas szaküzletbe megérkezett a Kylesa Spiral Shadow című lemezének általam rendelt példánya, éppen három hónap telt el az album hivatalos megjelenése óta. S ahogy az lenni szokott, időközben a műítészek idehaza és külhonban nem tétlenkedtek: jutott eszükbe sok szebbnél szebb gondolat, s le is írták, ahogy kell. Részben ezért, részben mert épp elég monologikus szöveg előállítására ad módot mindennapi munkám, a lemez általam ismert eddigi fogadtatástörténetéből kiválasztom a számomra legtöbbet mondót, s vele igyekszem párbeszédet kialakítani.
Dzsi kolléga remek írása itt olvasható. A teljes szöveg átvételére nincs tehát szükség, ugyanakkor az alább íródó dialógus érdekében néhány – itt és most – fontos állítását idézem.
„Az utóbbi évtizedben, Georgia államban a sludge műfaj második virágzása indult meg egy valamelyest letisztultabb, árnyaltabb, illetve egyéb stílusbéli fúzióktól sem mentes formában. Elég csak az olyan előadók térhódítására gondolni, mint a manapság arénákat megtöltő, atlantai Mastodon, a szintén e városbéli Zoroaster, vagy a közelmúltban egyre többet éltetett savannah-i szcéna éllovasai: a Baroness, a Black Tusk, illetve a jelenleg tárgyalt Kylesa. Mindegyik felsorolt bandánál tetten érhető a progresszív motívumok kisebb-nagyobb mértékű beszivárgása az egyéni eszköztárba, a legradikálisabb lépésre azonban e csapat szánta el magát, hisz a Spiral Shadow aligha nevezhető már zsigeri »mocsár metalnak«. Sokkal inkább egyfajta modern köntösbe öltöztetett, de a ’70-es években gyökerező, elszállós rock muzsikával van dolgunk…”
Magam is hallani vélem a hetvenes évek pszichedelikus-progresszív zenei kultúrájából származó, jelentős átformáláson átesett motívumok jelenlétét a szóban forgó műfaji színtér több bandája esetében, egyiknél többé, másiknál kevésbé. Ugyanakkor arra, hogy a „legradikálisabb lépés” a Kylesához lenne köthető, nem feltétlenül vennék mérget, ha magunk elé idézzük azt az utat, amelyet a Mastodon 2002-es Remission-től a 2009-es Crack the Skye-ig megtett. Bizonyos viszont, hogy a sludge az elmúlt években egyre természetesebb módon tudja ötvözni az említett hatásokat, s képes a műfaj eredetileg meglehetősen egyszerű és egynemű sémáit ezekkel termékenyen beoltani, így hozva létre összetett, hangulatában is változatos alkotásokat. Ez a Kylesa-diszkográfia legfrissebb darabjára fokozottan igaz – a befogadás első, ismerkedő fázisában is feltűnő, hogy a hangképben a döngölő témák mellett a lágyabb, dallamosabb, légies részek korábban náluk nem tapasztalható szerepet kapnak.
Dzsi kolléga remek írása itt olvasható. A teljes szöveg átvételére nincs tehát szükség, ugyanakkor az alább íródó dialógus érdekében néhány – itt és most – fontos állítását idézem.
„Az utóbbi évtizedben, Georgia államban a sludge műfaj második virágzása indult meg egy valamelyest letisztultabb, árnyaltabb, illetve egyéb stílusbéli fúzióktól sem mentes formában. Elég csak az olyan előadók térhódítására gondolni, mint a manapság arénákat megtöltő, atlantai Mastodon, a szintén e városbéli Zoroaster, vagy a közelmúltban egyre többet éltetett savannah-i szcéna éllovasai: a Baroness, a Black Tusk, illetve a jelenleg tárgyalt Kylesa. Mindegyik felsorolt bandánál tetten érhető a progresszív motívumok kisebb-nagyobb mértékű beszivárgása az egyéni eszköztárba, a legradikálisabb lépésre azonban e csapat szánta el magát, hisz a Spiral Shadow aligha nevezhető már zsigeri »mocsár metalnak«. Sokkal inkább egyfajta modern köntösbe öltöztetett, de a ’70-es években gyökerező, elszállós rock muzsikával van dolgunk…”
Magam is hallani vélem a hetvenes évek pszichedelikus-progresszív zenei kultúrájából származó, jelentős átformáláson átesett motívumok jelenlétét a szóban forgó műfaji színtér több bandája esetében, egyiknél többé, másiknál kevésbé. Ugyanakkor arra, hogy a „legradikálisabb lépés” a Kylesához lenne köthető, nem feltétlenül vennék mérget, ha magunk elé idézzük azt az utat, amelyet a Mastodon 2002-es Remission-től a 2009-es Crack the Skye-ig megtett. Bizonyos viszont, hogy a sludge az elmúlt években egyre természetesebb módon tudja ötvözni az említett hatásokat, s képes a műfaj eredetileg meglehetősen egyszerű és egynemű sémáit ezekkel termékenyen beoltani, így hozva létre összetett, hangulatában is változatos alkotásokat. Ez a Kylesa-diszkográfia legfrissebb darabjára fokozottan igaz – a befogadás első, ismerkedő fázisában is feltűnő, hogy a hangképben a döngölő témák mellett a lágyabb, dallamosabb, légies részek korábban náluk nem tapasztalható szerepet kapnak.
„A 2006-os Time Will Fuse Its Worth, de főként a nagyobb sikereket is meghozó, zseniális, 2009-es Static Tensions esetében azonban már jóval lényegre törőbbek a dalstruktúrák, több a melódia, és mindinkább – bár egyelőre csak módjával – teret nyerni látszanak a pszichedelikus/stoner hatások is.”
Én ezekkel a lemezekkel ismertem meg a zenekart, ízlésítéletem teljes mértékben megegyezik az idézetben megfogalmazott történeti fejlődésmodellel: a Static Tensions olyan magas szintű foglalatát adja a zenekar korábbi munkásságának, melyet sokat és nagy lelkesedéssel hallgatva visszatérően az a kérdés foglalkoztatott: maradt-e még elegendő kiaknázatlan lehetőség a zenekar által használt és bejáratott kompozíciós és hangszerelési megoldásokban. A Spiral Shadow egyrészt azt mutatja, hogy a banda szerzői magja (Laura Pleasanst – gitár, ének, Phillip Cope – gitár, ének, Corey Barhorst – basszus, billentyű) – egyáltalán nem meglepő módon – szintén föltette ezt a kérdést magának. Nézzük mire jutunk akkor, ha az új albumot abból a szempontból tanulmányozzuk, milyen válaszként szolgál erre a kérdésre.
„Az új, több lépcsőfokot is átugró anyag kapcsán viszont úgy gondolom, sokkal relevánsabb olyan bandák neveivel dobálózni, mint az említett Mastodon, az Electric Wizard vagy a Sleep (amellett persze, hogy a fenti hatások sem szívódtak azért fel), mivel immár a lebegésé, a speciális atmoszféráé, és a jóval egyértelműbb/értelmezhetőbb dallamoké a főszerep.”
A kolléga összetett mondatának első fele a Kylesa zenei világának változását kontextualizálással kívánja megérzékíteni: három korszakos jelentőségű s nagyon egyedi bandát említ, melyek – minden különbségük ellenére – abban bizonyára hasonlítanak egymásra, hogy fölöttébb erős atmoszférateremtő képességgel bírnak. A Mastodon nekem is eszembe jut a Spiral Shadow-t hallgatva, jóllehet az atlantai kvartett hangszeres összetettségét a Kylesa és a színtér egyetlen másik bandája sem közelíti meg. A brit kultcsapathoz képest a Kylesa világa kevésbé sötét, de a gitárhangzások tekintetében lehet hasonlóság. Első olvasásra a Sleep talán kissé távolinak tűnik, mivel az általuk oly karakteresen használt doom-elemek a friss Kylesa-lemezen kevés teret kapnak, ugyanakkor mégsem indokolatlan ez a társítás: amennyiben mondjuk a Sleep’s Holy Mountain című klasszikust hallgatva elképzeljük, hogyan hangozna ez gyorsabb tempóban, már nem is járunk oly messze a szóban forgó albumtól.
„[A Spiral Shadow] apró részleteiben jóval többdimenziós[abb] alkotás, mint bármelyik korábbi anyaguk.”
Én ezekkel a lemezekkel ismertem meg a zenekart, ízlésítéletem teljes mértékben megegyezik az idézetben megfogalmazott történeti fejlődésmodellel: a Static Tensions olyan magas szintű foglalatát adja a zenekar korábbi munkásságának, melyet sokat és nagy lelkesedéssel hallgatva visszatérően az a kérdés foglalkoztatott: maradt-e még elegendő kiaknázatlan lehetőség a zenekar által használt és bejáratott kompozíciós és hangszerelési megoldásokban. A Spiral Shadow egyrészt azt mutatja, hogy a banda szerzői magja (Laura Pleasanst – gitár, ének, Phillip Cope – gitár, ének, Corey Barhorst – basszus, billentyű) – egyáltalán nem meglepő módon – szintén föltette ezt a kérdést magának. Nézzük mire jutunk akkor, ha az új albumot abból a szempontból tanulmányozzuk, milyen válaszként szolgál erre a kérdésre.
„Az új, több lépcsőfokot is átugró anyag kapcsán viszont úgy gondolom, sokkal relevánsabb olyan bandák neveivel dobálózni, mint az említett Mastodon, az Electric Wizard vagy a Sleep (amellett persze, hogy a fenti hatások sem szívódtak azért fel), mivel immár a lebegésé, a speciális atmoszféráé, és a jóval egyértelműbb/értelmezhetőbb dallamoké a főszerep.”
A kolléga összetett mondatának első fele a Kylesa zenei világának változását kontextualizálással kívánja megérzékíteni: három korszakos jelentőségű s nagyon egyedi bandát említ, melyek – minden különbségük ellenére – abban bizonyára hasonlítanak egymásra, hogy fölöttébb erős atmoszférateremtő képességgel bírnak. A Mastodon nekem is eszembe jut a Spiral Shadow-t hallgatva, jóllehet az atlantai kvartett hangszeres összetettségét a Kylesa és a színtér egyetlen másik bandája sem közelíti meg. A brit kultcsapathoz képest a Kylesa világa kevésbé sötét, de a gitárhangzások tekintetében lehet hasonlóság. Első olvasásra a Sleep talán kissé távolinak tűnik, mivel az általuk oly karakteresen használt doom-elemek a friss Kylesa-lemezen kevés teret kapnak, ugyanakkor mégsem indokolatlan ez a társítás: amennyiben mondjuk a Sleep’s Holy Mountain című klasszikust hallgatva elképzeljük, hogyan hangozna ez gyorsabb tempóban, már nem is járunk oly messze a szóban forgó albumtól.
„[A Spiral Shadow] apró részleteiben jóval többdimenziós[abb] alkotás, mint bármelyik korábbi anyaguk.”
.jpg)
Ezzel az állítással aligha lenne érdemes vitába szállni, sőt tulajdonképpen a legutóbbi időkig arról is meg voltam győződve, hogy az a változatosabb zenei világ, mely az új albumon megszólal, egyszersmind az eddigi életmű csúcsát is jelenti. A napokban ugyanakkor többször is felváltva hallgattam a Static Tension-t és az újat, s miközben továbbra is úgy vélem, hogy a 2009-es album a maga nagyszerűségében nem volt folytatható, s elismeréssel adózom a zenekar változtatásra és továbblépésre való képessége előtt, jelenleg mégis azt gondolom, hogy olyan erős és önmagában is emlékezetes szerzemény, mint amilyen a Said and Done és a Nature’s Predators volt a Static-on, talán csak egy van az új lemezen: a címadó. Megfordítva pedig azt mondhatom: olyan gyenge dal, mint amilyen a dzsi által is kifogásolt Back and Forth, biztosan nincs az előzőn.„Laura arányaiban mintha most egy kicsit több teret kapott volna Philtől vokálok terén, s bár valamicskét fejlődött, még mindig eléggé az »antihang« kategóriába tartozik, aminek azonban megvan az a fura előnye, hogy nem hagyja a muzsikát átcsúszni populárisabb vizekre.”
A lemezt nyitó Tired Climb a zenekart ismerők számára azzal a meglepetéssel szolgál, hogy Laura nem üvölt, hanem énekel benne, ezáltal a két vokalista, a férfi és a női hang – az eddigi anyagaiktól eltérően – nem csupán arra képes, hogy erősítse-fokozza egymást, de a hangszínek eltérése mellett megjelenő énektechnikai különbségek az ellenpontozásra is lehetőséget adnak. Nagyon érdekesen viszi tovább a kontrapunkt-technikát a második dal (Cheating Synergy), amennyiben itt Laura visszatér a kiabáló-üvöltő hanghoz, amely viszont itt a billentyűn játszott lágy dallammal kerül kontrasztba.
„Továbbra sem szakítottak azon rögeszméjükkel, hogy két dobos – Carl McGinley és Tyler Newberry – szolgáltassa az alapokat. Ennek kizárólag a hangképben van jelentősége, ugyanis többnyire teljesen ugyanazt ütik”.
Azt, hogy a valóban domináns ritmikai egyneműség ellenére mennyire sokat (főképp dinamikát és teltséget) ad most is a szinkron játszó két dobos a banda hangképéhez, akkor lehet igazán érzékelni, ha összevetünk egy direktebb Kylesa és mondjuk Black Tusk vagy Howl sludge-dalt: utóbbiakból minden vaskosságuk ellenére alkalmasint hiányolni fogjuk a megkétszerezett ütőszekciót.
Ha a Static Tension esetében úgy véltem, ez kifogástalan, de a továbblépéshez mindenképpen új zenei irányokat is nyitni kell a csapatnak, a Spiral Shadow-t hallgatva nem indokolatlan azt gondolnunk: a zenekar elérvén az eddigi út végére fordított a kormánykeréken, s egy újfent izgalmas és tágas terepre érkezett.
FODORPE
Kulcsszavak:
Kylesa