2011. 02. 23.
Egy ember gitárral (Scott Kelly az A38 hajón)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ami a beszámolók alapján tavaly júliusban a Neurosis-alapember Steve Von Till esetében nem valósult meg, az összejött a szintén Neurosis-alapember Scott Kelly-nek: február 21-i, egyszemélyes, akusztikus fellépése az A38 állóhajón egyszerre volt családiasan baráti hangulatú, s mélyen szívbe markoló.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy a két, szakállas, a világ összes fájdalmát zenébe öntő fickó közül melyikük szólóprojektje izgalmasabb. Persze, ha most a filmrendező, Tarr Béla legutóbbi kijelentéséből indulunk ki, miszerint művészeti alkotásokat nincs értelme versenyezteti, vagyis összehasonlítani, jelen esetben azért mégis mindig fölmerülnek bennem a melyik jobb?-, melyiket hallgatom szívesebben?-kérdések. Illetve szívesen talán egyiket sem rakom be a lejátszóba, mivel az a szomorú hangulat, ami ezen akusztikus szerzemények sajátja, nem feltétlenül az örömszerzést célozzák (a Neurosis dolgai meg főleg). Ettől függetlenül az ember időnként (vagy sűrűn, kinek hogy) szereti magát sanyargatni, és magam sem vagyok ezzel másképpen. De a kérdés(ek)re visszatérve: mind Steve Von Till (SVT), mind Scott Kelly (SK) zseniálisan prezentálja ezeket a lassú, mélabús merengéseket. Bár az én nézőpontomból Till büszkélkedhet a mesteribb dallal (To the Field), ám összességében mégis Kelly dolgait érzem magamhoz közelebbinek.
 
Amikor anno értesültem róla, hogy SVT Budapestre látogat, erős késztetést éreztem, hogy elmenjek a fellépésére. Utólag nem bántam annyira, hogy kihagytam másfél órányi gitáreffektezést, pötyögést, mélázgatást. SK hazánkba érkezésének híre viszont azonnal megmozgatta fantáziámat, mert tudtam, hogy ő nem fog erőlködni holmi gombnyomogatással, -tekergetéssel, csupán egy gitár lesz nála, s egy mikrofon előtte. Biztos, ami biztos, Youtube-on azért körbenéztem, hogy zajlanak koncertjei, s egy teljes, tavalyi, Csehországban rögzített bulijának többszöri végignézése/hallgatása után már száz százalékosra vettem, hogy ott lesz a helyem az A38-on február 21-én.
 
Már maga a helyszínre való megérkezés is éreztette velem, hogy vagy hatalmas bukta lesz ez az este (már a szervezőknek), vagy valami egészen különleges élmény. A jegyen szereplő székezett koncertterem-, illetve helyfoglalás érkezési sorrendben-szövegek, azzal a naiv hozzáállással párosítva, hogy minden bizonnyal sokan lesznek, arra biztatott, lehetőleg minél hamarabb a hajón legyek. Fél hétkor azonban még olyan kihalt volt a hely, mintha csak valamelyik Neurosis-lemez többszöri végigpörgetése után lennénk. Durván fél óra elteltével már ketten várakoztunk a bejáratnál, s nem sokkal később meg is indult a „népek” beengedése. Itt aztán semmi sem érződött a poszt-West Balkán időkből, szép csendben, motozás nélkül lehetett alászállni a csolnak sokat látott gyomrába.

Elég hihetetlen érzést jelentett elsőként leérkezni a teremhez, amely pár bennfentesen kívül gyakorlatilag kongott az ürességtől. Eleddig kétszer jártam itt, s akkor nemhogy a mozgás, de még a levegővétel is komoly nehézségek árán sikerült csak, ezzel szemben most – hatalmas pozitívumként – odabent nem lehetett dohányozni, s az ideális hely (első sor és korsó sör) megtalálása is igen könnyen ment. Éppen emiatt az sem lepett meg, amikor Scott mester a roadja társaságában előbukkant a backstage-ből, kedélyesen megjegyezte, igen különös dolog, hogy a Rudolph, the Red Nosed Reindeer című dalocska szól a hangfalakból, majd senkitől sem zavartatva járkált ide-oda.
 

Nyolc körül aztán végre a húrok közé csapott az előzenekar, név szerint a miskolci choice with no voice. Az előzetes myspace-es ismerkedés egy kellemes, instrumentális post-rock bandát mutatott, s természetesen élőben sem okoztak csalódást. Felkészült zenészek, jól felépített dalok jellemezték a fellépést. A színpadi mozgás hiánya ennél a műfajnál nem különösebben zavaró tényező, az viszont picit igen, hogy nem akadtak igazi csúcspontok. Sok esetben jól fokozták a zenéjüket, ám a várttal ellentétben egyszer sem taposták meg a torzító pedáljaikat (a basszer, Udvarnoki Tamás kivételével), pedig néha beleillett volna a nótákba némi karcosság. Ettől függetlenül nagyon is ígéretes amit nyújtanak, talán a jelenlévő harminc-negyven ember is hasonlóan vélekedett.

Aztán kilenc után a deszkákra lépett ez a zord, melós küllemű figura, leült, nyakába vette gitárjával együtt az összes bánatát, s az egybegyűltekre borította az egészet. Szerencsénkre azonban Scott igen jó hangulatban volt, így a számok között nem csupán a félszeg „Thank you!” hangzott el, hanem egészen vicces kis sztorikat is megosztott velünk. Például megemlítette, örül, hogy az általa látott városok közül újra a legszebbikben játszhat, s gyorsan hozzátette, aki itt született, annak ez nem sokat jelenthet, de egy olyan pöcegödörből nézve, mint Oakland (ahonnan ő származik), nagyon is. Továbbá néhány elhangzó tétel születéséről is megtudhattunk közelebbi információkat (már ha a címeket nem is mindig): az egyiket egy német templomban írta („Istennek kell hálát adnunk, hogy ez megszülethetett.”), a másikat megálmodta („Ha egész életedben drogozol, és utána abbahagyod, így jársz: mindenféle hülyeséget álmodsz össze.”), a harmadikat repülőn rakta össze („Az Emperor énekese utazott mellettem, de egy szót se beszéltünk.”), míg a Tecumseh Valley címűt a szerinte méltatlanul elfeledett folk-country előadó Townes Van Zandttól vette „kölcsön”. Ez utóbbin kívül az általam felismert szerzemények a második albumról, a The Wake-ről származtak (Figures, The Searchers, The Ladder in My Blood). Aztán a dupla ráadás után (melyet úgy zárt Kelly, hogy tényleg ennyi volt, mivel több nótát nem gyakorolt be) boldog ábrázatot vágó, ám szerénysége miatt inkább már valahova a tényleges magányába vágyó zenész letette a hathúrost, s véget ért a mágia.
 

Próbáltam és most is próbálom szavakkal megfogni, hogy miért is vált mindez fenomenális, örökérvényű másfél-két órává, de a kevésnél is kevesebbnek érzem magam ehhez a vállalkozáshoz. Egyszerűen ott kellett lenni, és meg kellett tapasztalni, hisz leírva nem hangzik olyan jól: néhány bús, pengetett- és egy rekedtes énekhang végletekig leegyszerűsített kombinációja (is) elég lehet ahhoz, hogy a bánat és az öröm könnyeit egyszerre csalja a gyehennán átlibbenő lélek tulajdonosának arcára.

A Shrinebuilder pusztítása, majd Scott Kelly magányos önmarcangolása után mi másra is vágyhatna még az aszkéta zenekedvelő? Csakis a mindezt és mindent egybeforrasztó Neurosis visszatérésére, amire most ígéretet is kaptunk az este folyamán. Csak győzzük kivárni…

Scott Kelly, choice with no voice
Budapest, A38, 2010. február 21.
Belépő: 3000/3500 Ft

www.myspace.com/bloodtime
www.neurotrecordings.com
weburnthroughthenight.blogspot.com
www.myspace.com/choicewithnovoice

downer

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés