2011. 03. 10.
Burn that fuckin’ flag (Weedeater: Jason… the Dragon)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Burn that fuckin’ flag (Weedeater: Jason… the Dragon)
Tavaly júniusban sajnálatos módon elmaradt az év talán legnagyobb kábulatát ígérő Weedeater budapesti koncertje, így most vigasztalódhatunk a március 1-jén megjelent, sorban negyedik nagylemezükkel, a Jason… the Dragonnel. Szerencsére a trió most sem hazudtolta meg magát, továbbra is a zajos sludge/stoner/doomot részesítik előnyben. De természetesen csakis a marihuána után.               

Hogy könnyen belátható legyen, mennyire nem hétköznapi csapattal van dolgunk, álljon itt egy rövid történet arról, miért csúsztak az album rögzítési munkálatai: valamikor az év elején a basszusgitáros-énekes ’Dixie’ Dave Collins kedvenc shotgunja tisztítása közben sikeresen ellőtte a saját nagylábujját – egy igazi redneck esetében ez bizony benne van a pakliban.

Persze az is könnyedén feltehető, hogy a lemezfelvétel jelentős részét – a zenekar nevéhez méltóan – leginkább a drogoknak való korlátlan hódolás tette ki, az anyag felrántása csupán néhány napot vehetett igénybe. És itt most nem feltétlenül a primitívségre gondolok, hanem egyrészt az LP rövidségére (mindösszesen harmincnégy perc), másrészt a dalokból áradó laza, jammelős hangulatra, a totál görcsmentességre, ami tényleg nem igényli a hetekig-hónapokig tartó polírozgatást. Ennek megfelelően a hangzás is igen organikus, a négyhúros kellően ki van emelve, Dave Shepherd gitárja úgy zúg, mint egy nagyteljesítményű porszívó, Keith Kirkum dobja pedig iszonyú húzást ad a témáknak (s tovább fájdítja az ember szívét, hogy az Electric Wizard képtelen belátni az igényes dobsound szükségességét).
 

Weedeater - Jason... the Dragon

Az első pofáncsapást rögtön az intróként funkcionáló The Great Unfurling adja, filmzeneszerű morajlását a visszafogott csellójáték dobja meg, hogy aztán a Hammerhandle szétaprítsa az egészet komor vonulásával. A Mancoon ezzel szemben egy meglepően lendületes kis darab, nagy adag Fu Manchu-rakétával a „cigarettatárcájában”. Dixie Dave rongyosra torzított játéka (melyet egy szigorú zölddiétára ítélt Brian Johnson-szerű hanggal fejel meg) igen meghatározó, a Turkey Warlock kezdése például simán léket üt bárki koponyáján. Az általam legjobban kedvelt tétel egyébként a címadó: fokozatos építkezése, a nagyszerű riffek, a hihetetlenül eltalált ritmus, és a remek szöveg mágikus kombinációja simán az év egyik legzseniálisabb szerzeményévé teszik a számot. De szintén mesteri a Long Gone ’wizardos doomja és a Homecoming vidám hangulatú stonerkedése is, amit tutira egy rozsdás és szakadt platóskocsiban zötykölődve a legjobb meghallgatni. Emellett három pihentetőbb, lazább, lebegősebb tétel is szerepel a korongon: a Palm and Opium egy félelmetesen idegesítő, szétcsúszott énekhanggal megtámogatott, country-s borulás, a March of the Bipolar Bear egy rövidke dobszóló, a záró Whiskey Creek pedig azokat a pillanatokat önti bendzsójátékba, amikor a megfáradt farmer egy unalmas alkonyon kiül a tornácra, s pipázgatva/iszogatva hangszerébe temetkezik (bár a nóta második fele meg egy vadnyugati kocsma bármuzsikusának a kötelezően érkező verekedés előtti zongorázgatását juttathatja eszünkbe).
 

Fűszert a kézbe, léggitárt a nyakba, Jason megérkezett! Akinek meg ez nincs ínyére, abból garantáltan lángoszlop válik, a rágyújtani vágyók legnagyobb örömére.

Weedeater: Jason… the Dragon (2011, Southern Lord Records)

www.myspace.com/weedeater
 
downer
Kulcsszavak: sludge, Weedeater

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés