2011. 03. 10.
Burn that fuckin’ flag (Weedeater: Jason… the Dragon)
Tavaly júniusban sajnálatos módon elmaradt az év talán legnagyobb kábulatát ígérő Weedeater budapesti koncertje, így most vigasztalódhatunk a március 1-jén megjelent, sorban negyedik nagylemezükkel, a Jason… the Dragonnel. Szerencsére a trió most sem hazudtolta meg magát, továbbra is a zajos sludge/stoner/doomot részesítik előnyben. De természetesen csakis a marihuána után.
Hogy könnyen belátható legyen, mennyire nem hétköznapi csapattal van dolgunk, álljon itt egy rövid történet arról, miért csúsztak az album rögzítési munkálatai: valamikor az év elején a basszusgitáros-énekes ’Dixie’ Dave Collins kedvenc shotgunja tisztítása közben sikeresen ellőtte a saját nagylábujját – egy igazi redneck esetében ez bizony benne van a pakliban.
Persze az is könnyedén feltehető, hogy a lemezfelvétel jelentős részét – a zenekar nevéhez méltóan – leginkább a drogoknak való korlátlan hódolás tette ki, az anyag felrántása csupán néhány napot vehetett igénybe. És itt most nem feltétlenül a primitívségre gondolok, hanem egyrészt az LP rövidségére (mindösszesen harmincnégy perc), másrészt a dalokból áradó laza, jammelős hangulatra, a totál görcsmentességre, ami tényleg nem igényli a hetekig-hónapokig tartó polírozgatást. Ennek megfelelően a hangzás is igen organikus, a négyhúros kellően ki van emelve, Dave Shepherd gitárja úgy zúg, mint egy nagyteljesítményű porszívó, Keith Kirkum dobja pedig iszonyú húzást ad a témáknak (s tovább fájdítja az ember szívét, hogy az Electric Wizard képtelen belátni az igényes dobsound szükségességét).
Hogy könnyen belátható legyen, mennyire nem hétköznapi csapattal van dolgunk, álljon itt egy rövid történet arról, miért csúsztak az album rögzítési munkálatai: valamikor az év elején a basszusgitáros-énekes ’Dixie’ Dave Collins kedvenc shotgunja tisztítása közben sikeresen ellőtte a saját nagylábujját – egy igazi redneck esetében ez bizony benne van a pakliban.Persze az is könnyedén feltehető, hogy a lemezfelvétel jelentős részét – a zenekar nevéhez méltóan – leginkább a drogoknak való korlátlan hódolás tette ki, az anyag felrántása csupán néhány napot vehetett igénybe. És itt most nem feltétlenül a primitívségre gondolok, hanem egyrészt az LP rövidségére (mindösszesen harmincnégy perc), másrészt a dalokból áradó laza, jammelős hangulatra, a totál görcsmentességre, ami tényleg nem igényli a hetekig-hónapokig tartó polírozgatást. Ennek megfelelően a hangzás is igen organikus, a négyhúros kellően ki van emelve, Dave Shepherd gitárja úgy zúg, mint egy nagyteljesítményű porszívó, Keith Kirkum dobja pedig iszonyú húzást ad a témáknak (s tovább fájdítja az ember szívét, hogy az Electric Wizard képtelen belátni az igényes dobsound szükségességét).
Weedeater - Jason... the Dragon
Az első pofáncsapást rögtön az intróként funkcionáló The Great Unfurling adja, filmzeneszerű morajlását a visszafogott csellójáték dobja meg, hogy aztán a Hammerhandle szétaprítsa az egészet komor vonulásával. A Mancoon ezzel szemben egy meglepően lendületes kis darab, nagy adag Fu Manchu-rakétával a „cigarettatárcájában”. Dixie Dave rongyosra torzított játéka (melyet egy szigorú zölddiétára ítélt Brian Johnson-szerű hanggal fejel meg) igen meghatározó, a Turkey Warlock kezdése például simán léket üt bárki koponyáján. Az általam legjobban kedvelt tétel egyébként a címadó: fokozatos építkezése, a nagyszerű riffek, a hihetetlenül eltalált ritmus, és a remek szöveg mágikus kombinációja simán az év egyik legzseniálisabb szerzeményévé teszik a számot. De szintén mesteri a Long Gone ’wizardos doomja és a Homecoming vidám hangulatú stonerkedése is, amit tutira egy rozsdás és szakadt platóskocsiban zötykölődve a legjobb meghallgatni. Emellett három pihentetőbb, lazább, lebegősebb tétel is szerepel a korongon: a Palm and Opium egy félelmetesen idegesítő, szétcsúszott énekhanggal megtámogatott, country-s borulás, a March of the Bipolar Bear egy rövidke dobszóló, a záró Whiskey Creek pedig azokat a pillanatokat önti bendzsójátékba, amikor a megfáradt farmer egy unalmas alkonyon kiül a tornácra, s pipázgatva/iszogatva hangszerébe temetkezik (bár a nóta második fele meg egy vadnyugati kocsma bármuzsikusának a kötelezően érkező verekedés előtti zongorázgatását juttathatja eszünkbe).
Fűszert a kézbe, léggitárt a nyakba, Jason megérkezett! Akinek meg ez nincs ínyére, abból garantáltan lángoszlop válik, a rágyújtani vágyók legnagyobb örömére.
Weedeater: Jason… the Dragon (2011, Southern Lord Records)
www.myspace.com/weedeater
downer