2011. 03. 21.
Re-generátor parti (Kyuss koncert a PeCsában)
2011 tavasza – telt házas Kyuss Lives! koncert a PeCsában. Ha a Kyuss erre tévedt volna 1994-95 környékén, feltehetőleg maximum kétszáz rajongó előtt lépnek föl, egy Kultiplex-szerű (Kulti akkor még nem volt) kisteremben, és lány nemigen lett volna a nézők közt. Mi történt az elmúlt tizenhat évben, hogyan tízszereződött meg egy „nem létező” zenekar közönsége, köztük olyan emberekkel, akik akkor születhettek, amikor Garcia és Homme már pontot tett a banda történetének végére?
DOWNER: Kishazánk egyik vezető hírportáljának zeneblogján nemrégiben John Garcia-t, a Kyuss (Lives!) frontemberét arról (is) kérdezték, mit gondol azon véleményekről, hogy legendának, a stoner rock megteremtőjének tartják. A szerény(?) énekes természetesen cáfolta ezt a megállapítást, mivel magát nem érzi Robert Plant- vagy Jim Morrison-szintű zenésznek. Ha őt magát nem is sorolhatjuk a legendák közé, a mindössze nyolc évig működő Kyusst mégis annak kell tekintenünk, hiszen mással nehéz lenne magyarázatot adni a bevezetőben feltett kérdésekre, s a március 20-i, budapesti koncert, valljuk be, kicsit megdöbbentő nézőszámára.
Tény, hogy a stoner rock műfaja az elmúlt években ismét meglepően népszerűvé vált mind világ-, mind országszerte. Utóbbira mi sem jobb példa, hogy rengeteg stílushoz köthető, vagy legalább abból is merítő csapat bukkant fel a magyar underground színtéren, illetve érezhetően egyre többen és többen hódolnak „befűszerezve” az efféle muzsikáknak, amire mondjuk a kilencvenes évek elején még igen kevés esélye volt a fiataloknak (persze ez még nem magyarázat arra, mitől válik népszerűvé egy-egy gárda). Mindenesetre a Down 2009-es, szintén pecsás koncertje is jelezte, hogy hazánkban igen kedveltté váltak a Black Sabbath-alapú, doom, sludge és stoner zenék. Innen nézve törvényszerűnek tekinthető, hogy a stoner-keresztapa Kyuss is megkapta a maga kis „oltárát” a magyar rajongóktól.
FODORPE: A vasárnap esti koncert legfontosabb tanulságává számomra is e kérdés megfogalmazása vált; a viszonylag egzakt válasz megtalálására viszont olyan empirikus közönségkutatásra lenne szükség, melyre itt és most aligha vállalkozhatunk. Válaszkísérletként ezért csak saját – korántsem biztos, hogy szignifikáns – példámat említhetem: ha bő máfél évtizede adott volna koncertet Budapesten a Kyuss, nem lettem volna jelen. Ekkor ugyanis kulturális érdeklődésem kemény zenei irányába sokkal inkább beletartozott a Sepultura, a Pantera vagy az Obituary által fémjelzett (természetesen nem homogén) brutál irány, mint a Kyuss képviselte sivatagi stoner rock. De hasonlóan tudnék nyilatkozni pl. a Trouble-ról is, akiket szintén nem volt szerencsém ismerni fénykorukban, 2009 októberében viszont mégis megnéztem őket a Dieselben, hozzávetőlegesen annyi emberrel együtt, amennyire előzetesen lehetett számítani. A tegnapi telt ház viszont még akkor is sokkal több volt a várhatónál (vö. először a szervezők a Gödörbe tervezték a koncertet), ha tudjuk, hogy a budapesti volt az egyetlen kelet-közép európai állomása a turnénak. A fokozott érdeklődést a többi helyszín jegyeladási adatai is mutatják: az európai és ausztráliai körútból még 20 koncert van hátra, ezek közül a zenekar myspace oldalának tanulsága szerint már csupán néhányra lehet belépőt vásárolni.
DOWNER: Kishazánk egyik vezető hírportáljának zeneblogján nemrégiben John Garcia-t, a Kyuss (Lives!) frontemberét arról (is) kérdezték, mit gondol azon véleményekről, hogy legendának, a stoner rock megteremtőjének tartják. A szerény(?) énekes természetesen cáfolta ezt a megállapítást, mivel magát nem érzi Robert Plant- vagy Jim Morrison-szintű zenésznek. Ha őt magát nem is sorolhatjuk a legendák közé, a mindössze nyolc évig működő Kyusst mégis annak kell tekintenünk, hiszen mással nehéz lenne magyarázatot adni a bevezetőben feltett kérdésekre, s a március 20-i, budapesti koncert, valljuk be, kicsit megdöbbentő nézőszámára.Tény, hogy a stoner rock műfaja az elmúlt években ismét meglepően népszerűvé vált mind világ-, mind országszerte. Utóbbira mi sem jobb példa, hogy rengeteg stílushoz köthető, vagy legalább abból is merítő csapat bukkant fel a magyar underground színtéren, illetve érezhetően egyre többen és többen hódolnak „befűszerezve” az efféle muzsikáknak, amire mondjuk a kilencvenes évek elején még igen kevés esélye volt a fiataloknak (persze ez még nem magyarázat arra, mitől válik népszerűvé egy-egy gárda). Mindenesetre a Down 2009-es, szintén pecsás koncertje is jelezte, hogy hazánkban igen kedveltté váltak a Black Sabbath-alapú, doom, sludge és stoner zenék. Innen nézve törvényszerűnek tekinthető, hogy a stoner-keresztapa Kyuss is megkapta a maga kis „oltárát” a magyar rajongóktól.
FODORPE: A vasárnap esti koncert legfontosabb tanulságává számomra is e kérdés megfogalmazása vált; a viszonylag egzakt válasz megtalálására viszont olyan empirikus közönségkutatásra lenne szükség, melyre itt és most aligha vállalkozhatunk. Válaszkísérletként ezért csak saját – korántsem biztos, hogy szignifikáns – példámat említhetem: ha bő máfél évtizede adott volna koncertet Budapesten a Kyuss, nem lettem volna jelen. Ekkor ugyanis kulturális érdeklődésem kemény zenei irányába sokkal inkább beletartozott a Sepultura, a Pantera vagy az Obituary által fémjelzett (természetesen nem homogén) brutál irány, mint a Kyuss képviselte sivatagi stoner rock. De hasonlóan tudnék nyilatkozni pl. a Trouble-ról is, akiket szintén nem volt szerencsém ismerni fénykorukban, 2009 októberében viszont mégis megnéztem őket a Dieselben, hozzávetőlegesen annyi emberrel együtt, amennyire előzetesen lehetett számítani. A tegnapi telt ház viszont még akkor is sokkal több volt a várhatónál (vö. először a szervezők a Gödörbe tervezték a koncertet), ha tudjuk, hogy a budapesti volt az egyetlen kelet-közép európai állomása a turnénak. A fokozott érdeklődést a többi helyszín jegyeladási adatai is mutatják: az európai és ausztráliai körútból még 20 koncert van hátra, ezek közül a zenekar myspace oldalának tanulsága szerint már csupán néhányra lehet belépőt vásárolni.
RIP: Az együttes tagjainak szólóprodukcióit tekintve egyedül csak a gitáros Josh Homme tudta művészi elgondolásait anyagi sikerre váltani (l. Queens of the Stone Age). Se a Slo Burn, se a Unida, se a Hermano nem bizonyult tartós, undergroundból kitörni képes próbálkozásnak. A többiek zenei megmozdulásait pedig igazán csak a stoner/doom/sludge fanok követték. Ám eközben a négy – igazából csak három – album valami olyan hatást generált, amely nehezen magyarázható. Valószínűleg itt lehet a coyote elásva (a sivatagban) – a Kyuss zenei szemlélete mélyen beleivódott a továbbműködő és később jövő zenekarok munkásságába.
A közönségigények és az „alapító atyák” háromnegyedének összeborulásának kedvező konstellációja elfogadhatóvá teszi számomra az évtizedes késéssel turnézó zenekar működését – bár nyilván elkerülhetetlenül fölmerülhetnek a hakni-, vagy a nosztalgia-jelzők is.
A vasárnap esti produkció zeneileg nagyon tetszetős volt, kellően hangos, arányos, a dalok ma is kellemes borzongást okoznak. Brant Björk ütemezése magával ragadott: egyszerűen, húzósan, mégis, kellően cizelláltan játszott. Kár, hogy Garcia úgy gondolja: plusz kommunikáció a jelenlévőkkel nem szükséges, s hogy a négy plusz egyszámos ráadást megelőző hetven perces törzsanyagba becsusszant jammelés közben érződött némi izzadtságszag… Extatikus nem, de élvezetes („hihetetlen, de élmény” – „surreal, but nice”) produkciót láthattunk. Mivel a tagok közül egyedül Garcia szerepelt mindegyik lemezen, tartottam attól, hogy a Circus lemez hanyagolva lesz, bár a neten szóródó setlist megnyugtatott kissé e tekintetben. S nem is kellett csalódnom: a Hurricane, a One Inch Man, vagy az El Rodeo szerves részét képezte a koncertnek.
FODORPE: Én ennek az „összeborulásnak” egyszerűen csak örültem, fölvillanyozott a lehetősége annak, hogy a zenekar joggal nagyra értékelt albumainak legjavát élőben is hallhatom. Az előzetes nyilatkozatok alapján abban lehetett bízni, hogy a zenészek kellően sokat próbáltak ahhoz, hogy ne jöjjenek zavarba a jammelősebb, fokozott egymásra figyelést igénylő részeknél sem. A siker persze leginkább azon múlt, hogy Garcia hangja mennyire bírja ma még egy ilyen hosszú és sűrű turné megpróbáltatásait – talán nem túlzás állítani: a kilencvenes évek közepén sem nyújtott volna ennél sokkal jobb teljesítményt. Abba most ne bonyolódjunk bele különösebben, hogy Josh Homme gitárjátéka mennyiben pótolható. Bármely koncertélmény esetlegességéről nem megfeledkezve annyi talán megkockáztatható, hogy Bruno Fevery játéka kevésbé volt lebegős, a gyorsabb témákat tagoltabban, kissé merevebben adta elő annál, mint ahogy azt az egykori koncertfelvételeken Homme-tól hallhatjuk (akinek rendkívül laza csuklómozgása keveseknél figyelhető meg), s néha le is egyszerűsítette az eredeti váltásokat-kiállásokat, ezzel együtt is szilárd pillére volt az előadásnak.
DOWNER: Furcsa bulin vehettünk részt, annyi szent. Hogy ne érje szó a ház elejét: a melegítő alakulatok közül az előzetesen kíváncsian várt német Burden megmozdulását sikerült teljesen lekésni (ok: kései indulás; kígyózó sorok a bejáratnál; a barátok pöcsölése; lerobbanó autó; beteg családtag; hisztiző barátnő – a legszimpatikusabb újságírói klisé aláhúzandó), az amerikai Waxy pedig jobb lett volna, ha otthon hagyja unalmas retrorockját. De visszatérve: egyrészt láthattuk a Kyusst, másrészt mégsem. Ahogy RIP is említi, a mostani tagokból csupán Garcia az, akinek elvileg nem jelentett semmilyen újdonságot a repertoár, a többiek viszont korábban maximum lemezről ismerték a dalok zömét: ennek ellenére a ritmusszekció játékán mindez cseppet sem érződött. A gitáros Bruno viszont helyenként kissé darabosan, „betanultan” hozta a riffeket, itt-ott el is maszatolta a témákat (pl. azt Asteroidból majdnem teljesen kiölve a pszichedelikus részt). Mentségére legyen mondva, biztosan nagyon nehéz lehet azzal a teherrel fellépni estéről estére, hogy a helyére mindenki Homme-ot képzeli, rögtön lecsapva a hibákra. (Bár, ha már itt tartunk Olivieri helyett is izgalmasabb lett volna Reedert látni, de itt inkább álljunk is le a fantazmagóriákkal.)
Emellett a látványos színpadi jelenlét (bár Björk Jimmy Bowert idéző, dobcájgra görnyedő ténykedése „ott volt a szeren”), valamint a közönséggel való kontakt majdnem teljes hiánya róható még fel negatívumként a négyesnek, de szerencsére a lemezen is méregerős nóták élő verziói feledtetni tudták fentieket. Azt mondjuk nem tudom mire vélni, hogy legnagyobb slágerük, a Demon Cleaner nem csendült fel az este folyamán (se a Catamaran, se a Space Cadet – bár utóbbiak csak személy szerint hiányoztak), de így is jól esett ráfeszülni a léggitárra olyan tételek hallatán, mint a Gardenia, a 100°, a Thumb, a Freedom Run, az Allen's Wrench, az El Rodeo, vagy a Spaceship Landing. Szerencsére a hangmérnökök is kedveztek a totális élvezhetőségnek, s bivaly hangzást kevertek ki, amelyben Olivieri basszgitárja remekül húzta magával Fevery riffjeit, Björk legfinomabb cinütései is kihallatszottak, s Garcia semmit sem kopott vokáljai is nagyszerűen rásimultak.
Arra bőven elég volt ez a koncert, hogy egy meleg nyári napon majd összetoborozzam a cimboráimat, kimenjünk a pusztába, s nekiálljunk zajongani. De ehhez persze generátorok helyett kerék nélküli bicikliken bőszen pedálozó haverok szolgáltatnák az áramot. Csak úgy, magyarosan…
RIP: Összességében elégedett vagyok, hiszen láthattam, hallhattam egyik kedvenc zenekaromat. Mégis, azt gondolom, a „választott” helyszín helyett inkább egy intimebb, ugyanakkor tágasabb környezet kellett volna a föllépéshez – itt persze kibogozhatatlan elő- és utógondolatként beugrik a sivatagi generátor partik olvasmányélménye –, a zene által keltett hatás belőlem valahogy ezt az igényt hívja elő. De ilyen klub-feeling csak az ismeretlen, netán kezdő csapatok kiváltsága – a Kyuss esetében ez elég retrográd kívánság.
FODORPE: Noha magam is nagyra értékelem a klubkoncertek nyújtotta közvetlen hangulatot, számomra a megtelt Petőfi Csarnok nem elvett, inkább hozzájárult a prezencia-élményhez: jó volt sokakkal együtt bizonyítani, hogy a Kyuss rocktörténeti jelentőségét nemhogy nem felejtettük el, de jobban tisztában vagyunk vele, mint bármikor.
Kyuss Lives! (US), Burden (D), Waxy (US)
Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 20.
Belépőjegy ára: 5.500/6.000 Ft
www.myspace.com/kyussmyspace
www.burden-online.com
www.myspace.com/listentoburden
www.facebook.com/pages/waxy-official
www.pecsa.hu
DOWNER, FODORPE, RIP
Kulcsszavak:
stoner, Kyuss Lives!