2011. 04. 09.
Mészárlás Budapesten – Slayer, Megadeth: European Carnage Tour 2011
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mészárlás Budapesten – Slayer, Megadeth: European Carnage Tour 2011
Azok számára, akiknek a metalzenei szocializációja a '80-as években kezdődött el, aligha lehet egy Megadeth + Slayer-estnél vonzóbb kínálattal szolgálni. Ahogy az is kétségtelen – és ezt a péntek esti pusztítás is alátámasztotta –, hogy a Slayer-koncertek továbbra is jelentős igénybevételt jelentenek a szervezetnek; a zenekar párját ritkítja a műfajban, hatása fölbecsülhetetlen, energiája, jelenléthatást kiváltó ereje pedig szinte egyedülálló.

RIP: Nem túlzás, a Slayer koncertek jelentős fizikai igénybevételt jelentenek a szervezetnek, függetlenül annak edzettségi fokától. Nekem ezen felül mentális változást is generálnak: elvesztem az eszem, amint meghallom egy-egy ilyen alkalommal a felcsendülő zenét. Extázis közeli állapot, amit ma már kizárólag ők tudnak kiváltani belőlem a fémzenét játszó és előadó csapatok közül.

Az izgalmi állapot természetesen már jóval korábban kialakul, s csak egyre erősödik a koncert közeledtével. A mostani esetében viszont jelentékeny magántermészetű keserv is jelen volt, így némi bágyadtsággal közelítettem meg a repülő csészealjra emlékeztető épületet, mely először szolgált helyszínéül a Slayer és Megadeth közös koncertjének. A helyszínválasztás kapcsán persze mindenki szkeptikus volt, pláne a belépő jegyár arcpirító drágaságát tekintve. Kb. 6000 fős közönséget saccoltam, ami nagyjából be is igazolódott. (Korábban a Slayer telt házat csinált a Petőfi Csarnok szabad terén, míg a Megadeth a beltért töltötte meg hasonló módon. Erős kétely élt sokakban, ahogy bennem is, hogy az Arénát együtt is csak félig fogják ellepni a rajongók – arról a marketinges húzásról nem is beszélve, hogy jóval a koncert előtt belengették az Ölő nyári hegyaljás fellépését…

Persze az ellen, hogy a The Big Four koncertek sikerén felbuzdulva a szemfüles menedzserek ismét összerántották ezt a nyerő formációt, senki nem tiltakozott, még ha egyik zenekarnak sem jelent meg újabb lemeze 2009 óta. (Azért mind a Slayer, mind a Megadeth setlistáján szerepelt ezekről – hála a jóízlésnek – tétel.)

FODORPE: Azok számára, akiknek a metalzenei szocializációja a ’80-as években kezdődött el, aligha lehet egy Megadeth + Slayer-estnél sokkal vonzóbb kínálattal szolgálni. Hogy döntően számukra volt kihagyhatatlan (és megfizethető) a pénteki koncert, azt ékesen bizonyította a közönség összetétele: harmincas és negyvenes férfiak (hölgyek és ifjabb urak mutatóban is alig). Nyilván nem tudhatom, hogy az egész teremben ez volt-e a jellemző, de én végig úgy éreztem, hogy szokatlanul baráti légkör uralkodott a publikum soraiban, s ez a familiáris hangulat valamiképp a zenészekre is átragadt: Dave Mustaine rá egyáltalán nem jellemző módon kedvesnek, a buli végén kicsit talán meghatódottnak is mutatkozott (vagy én örömömet leltem abban, hogy ilyennek láttam), Tom Araya pedig jóformán végig mosolyogva dolgozott a színpadon úgy, hogy a mimika, a dalszövegek és a zene között így keletkező feszültség nem rontott az előadás összhatásán.
 

LVP: Érdekes – bár nem teljesen meglepő – módon az Arénát úgy rendezték be, hogy a színpad keresztben állt a terem egyik végében (nem pedig hosszában), s az ülőhelyek, valamint a küzdőtér egy részét hatalmas fekete függönnyel takarták. Mindez csupán azért érdemel említést, mert többen is azon tanakodtunk, vajon miért nem inkább a Petőfi Csarnokban rendezték meg a koncertet, amely alkalmasint barátságosabb, koncertközelibb élményt képes biztosítani – jóllehet végül az esemény ránk cáfolt, hiszen többen tekintették meg a Slayer és a Megadeth fellépését, mint amennyien a városligeti létesítményben elfértek volna. Egyebekben, természetesen, nem lehetett panasz, hiszen a hering-effektust elkerülve kényelmesen lehetett állni és mozogni a küzdőtéren, a színpad szélessége kellően tág (tölcsér alakú) teret biztosított a közönségnek.

RIP: 20 óra után pár perccel szökkent színpadra – hatalmas háttérvászna előtt – a Megadeth, s nyitottak a Trusttal. Utána az In My Darkest Hour dübörgött, amelyet talán sohasem éreztem ennyire át. Már az első hangok is tisztán, arányosan, erőteljesen szóltak, ilyenre nagyon ritkán akad példa. A produkció profi volt, nemcsak a hangok eljátszásában, a dalválasztásban, de a Megadethtől megszokott előadói megtervezettség szempontjából is: Mustaine a középpontban, Ellefson és Broderick tükrözött szinkronmozdulatokkal a széleken. Sorjáztak a slágerek: Wake Up Death, Peace Sells, Hangar 18, Symphony of Destruction, a ráadásban Holy Wars, beépített Mechanixszal. Meglepetés volt a Poison Was The Cure, az A Tout Le Monde erőltetése a hangulat miatt megbocsátható. A Sweating Bullets első hangjainál Maci barátommal összenézve, egyszerre kiáltottuk: „Hello, Me!” (Helló, mi?!). Az elejétől az elbúcsúzásig, a 70 perc végig izgalmas, kiváló összeállítású diadalmas produkció volt, a zenekar csúcsformában leledzik. Ráadásul a színpadon maga Vic Rattlehead is megjelent!

LVP: A Megadeth fellépése kifogástalannak tűnt, a kezdő Trust egymásra építkező szólamai intróként is tökéletesen megfeleltek, a zenekar pedig – amint RIP utalt is rá – nagyszerűen, tisztán szólalt meg. Hangzásuk engem először a Trustnak megfelelően a Cryptic Writings soundjára emlékeztetett, majd a régebbi (és legújabb) témák fölbukkanásakor a jellegzetes, Rust in Peace-es száraz reszelésbe fordult. Dave Mustaine először egy tetszetős ikergitárral lépett színpadra, kihangsúlyozva aprólékos művészi hajlamát, később azonban viszonylag sűrűn cserélt gitárt, amint a koncertprogram (melyet jó ideje ismerni lehetett már a netről) ugyancsak változatosra, tetszetősre sikerült. A She-Wolf és a Holy Wars előtt még némi kommunikációra is futotta Dave-től, s az a halvány mosoly, mely a szája szegletében bújkált a műsor alatt és végén, valamint a társakkal közös színpadias meghajlás és köszönetnyilvánítás azt sejtette, talán valóban jól érezték magukat a muzsikusok ezen az estén. Meglátásom szerint is professzionális volt a Megadeth koncertje, a kellemes telítettség érzése uralkodott rajtam a végén, noha valami elementárisabbat, valami fiatalosabb tüzet kerestem volna még bennük, amit – talán szükségszerűen? – nem találtam. Miközben a Holy Wars és a Mechanix remek egybeszabása, illetve e konstrukció elsöprő lendülete, ereje mellett persze nem lehet szó nélkül elmenni.

FODORPE: Legutóbb 2010-ben a Petőfi Csarnokban volt szerencsém látni élőben a Megadeth-t, s noha a hangosítás nem épp tökéletes minősége és a program rövidsége dacára akkor sem voltam elégedetlen, vitathatalan, hogy tegnap este sokkal kompaktabb és magával ragadóbb volt az előadás. A hangzás klasszisokkal múlta felül a tavalyit, s a zenekar a motiváltság, összeszedettség, a közönséggel való kapcsolatteremtés terén is lényegesen többet nyújtott. Bár az előzetes hírekből tudhattuk, hogy nem a legsodróbb thrash-szerzeményekkel fognak kezdeni, a koncert egésze bőséggel meggyőzött arról, hogy a setlist összeállítása a kb. 70 percnyi program dinamikai ívének kirajzolódását tökéletesen szolgálta. A Holy Wars és a Mechanix kontaminálása a zárlatban olyan csúcspontját jelentette a koncertnek, mely után bennem semmilyen hiányérzet nem maradt.

RIP: 21.50-kor elsötétült a világ, amibe a World Painted Blood felvezetője hasított bele, előhíva a színpadra lépő és a bennünk élő vadállatot. Elszabadult a pokol – mondhatnám, de csak a világ legagresszívabb, ugyanakkor legcizelláltabb zenei megtestesülése nyomult be a hallójáratainkba, nyomott mellkason, késztetett heveny rángatózásra, heves fejrázásra… felszabadult üvöltésre. Pat O’Brien Hanneman helyén kiválóan teljesített, szavunk nem lehetett. Szegény Tom, igencsak koncentrálnia kellhet koncertről koncertre, hogy a brutalizálás közepette véletlenül se „headbangelje el” magát. A két ezüstös (római) birodalmi sas a kardokból kirakott pentagrammával a magasban, a 2x3x6 Marshall láda, valamint a zöld-kék-vörös-sárga fények villódzása egyszerű, de igencsak hatásos színtere volt a gitárokból kiszabaduló villámcsapás erejű hangorkánnak. A Payback, melyet anno az egyetemi vizsgák előtt használtuk LVP-vel adrenalin-növelő „(hang)szernek” már-már kikényszerítette belőlem, hogy belefurakodva a tömegbe egy „darálóba” vessem magam, ám végül „csak” helyben „tornáztam”. A kedvemszegett hangulat már rég oda, az irányított, egyre erősödő zenei szönyegbombázás újra és újra felrobbant: War Ensemble, Silent Scream, Dead Skin Mask, Seasons In The Abyss, South of Heaven… Érdemes egy pillanatra megállni a Show No Mercy-lemez The Antichristjánál: összevetve a legújabb szerzeményekkel (pl. Hate Worldwide), mennyire más, mennyire mégis azonos punk-thrash mozgástér… Végül a Raining In Blood, Black Magic és az Angel of Death hármasa zárta a műsort.
 

FODORPE: Őszintén azt gondolom, hogy a Slayer színpadi teljesítményének méltó dicséretére jelenleg nincs megfelelői retorikai arzenálom, szerencsére megteszik helyettem ezt a kollégák. Ezért inkább csak arra a vissza-visszatérő érzésre utalok itt, mely egyébként már egy korábbi Slayer-koncerten is mellém szegődött: ezt a zenét ilyen intenzitással, precizitással és hitelességgel élőben előadni közel lehetetlen. Ráadásul ehhez most még a helyettesítő gitáros, Pat O’Brian jelenléte is hozzájárult: ha nem hallom, nem hiszem el, hogy beugró zenésszel kiegészülve semmiféle érzékelhető nehézséget nem okoz nagyjából ugyanolyan összeszedettnek és pontosnak lennie a zenekarnak, mint amit tőlük megszokhattunk. Nem az a kérdés, hogy O’Brian el tudja-e játszani a Slayer-témákat (természetesen igen), hanem az: hogy az ördögben nem érzünk szemernyi bizonytalanságot sem rajta, sem a többieken – nincs egy rosszul kitartott záró hang, nyoma sincs ritmikai összecsúszásnak, elkummantott szólónak, témaegyszerűsítésnek. Mindezek helyett van viszont nagyra becsülendő munkaetika. Araya idén nyáron lesz 50 éves, King és Lombardo is közelít a félévszázadhoz (a gyógyulóban lévő Hanneman szintén), miközben kopásnak-lassulásnak híre-hamva sincs – persze ha lenne, akkor azt már nem hallhatnánk, a Slayer akkor már nem létezne, ezeket a szerzeményeket nem 100%-ot nyújtva ugyanis nem lehet eljátszani.

LVP: Amint RIP említette, a Slayer színpadi hátterét a Marshall-ládák, valamint a két levegőben lógó, változó megvilágítású, ezért folyamatosan lenyűgöző látványt nyújtó, Slayer-logóval ellátott birodalmi sas alkotta, s ami a hatást még inkább fokozta, hogy az e díszletre irányuló világítás a hátsó, egyszínű molinóra vetette a sasok árnyékát, megduplázva azok vizuális megjelenését… sőt, időről időre Kerry King is besétált a kör alakú rivaldába, mely lépten-nyomon a színpadot pásztázta, így alkalmanként a bal falra vetülő hatalmas Kerry-árnyék súlyosbodott a közönségre, a feszt bangelő mozgást végző tarkopasz fej a bizarrul előremeredő, összefont szakállal…

Fodival úgy konstatáltuk, mintha a beugró Pat O’Brian hangszere halkabbra lenne véve, mert bár a jobb féltekén, Kerry King territóriumában tartózkodtunk, nem voltunk oly messze tőle sem, hogy a kiállások és szólók során ne észleljük a két gitár megszólalása, ereje közti különbséget. Pedig a nagydarab Pat tisztességgel és pontosan tekerte el a reá eső részeket, a teljes egészében elnyomott Seasons in the Abyss dalban a dallamos szólót gyakorlatilag hangról hangra hozta. Kerry King hozta a formáját, Araya a maga kedélyes módján üvöltött és kommunikált, bangelés hiányában mintha ironizált is volna saját hangszerére koncentrálva. Lombardo pedig továbbra is elképesztő lazasággal ugrándozik a felszerelése egyik zugából a másikba, keze-lába a mai napig tökéletes.

A World Painted Blood kezdőhangjainál, végül beindulásánál érezni lehetett azt a végtelen, elementáris őserőt, amit a Megadeth-ben hiányoltam: a Slayernél tapasztalható valami, ami alig néhány versenytárssal történik csak élőben. Végletekig tiszta jelenlét-hatású élmény a Slayer valamennyi élő mozzanata, dalaik lüktető brutalitása élőben azonnal adrenalint robbant. Mindez természetesen nemcsak a gyors tételekre igaz – a Silent Scream, a Black Magic, a War Ensemble mind elképesztő volt –, de az úgyszólván lassú vagy középtempósokra, illetve a hangulatra nagy hangsúlyt fektető szerzeményekre egyaránt: az említett Seasons in the Abyss, a South of Heaven, a Dead Skin Mask mellett ide sorolható az ugyancsak remek koncertdarabnak bizonyuló Temptation, a legutóbbi lemezen hallható Americon, vagy (a) The Antichrist is. Nem tudok mást mondani a Slayer koncertjére (sokadik élményként sem), minthogy párját ritkító jelenség a műfajában, hatása fölbecsülhetetlen, energiája, jelenlét-hatást kiváltó ereje pedig szinte egyedülálló. És még csak harminc évesek.

Kapcsolódó cikkünk (ugyancsak a koncertről):
http://scriptum-metallum.prae.hu/index.php?bid=203&pid=4448

Magyarországi Slayer-koncertek:
1994. december 1., Budapest, Olimpiai Csarnok (w/Machine Head)
1998. október 27., Budapest, PeCsa (w/System Of A Down)
2002. június 9., Budapest, PeCsa, Summer Rocks fesztivál
          (w/Szeg, Cadaveres De Tortugas, Blind Myself)
2003. augusztus 4., Budapest, Hajógyári sziget, Sziget fesztivál
2005. június 23., Budapest, PeCsa (w/Neck Sprain)
2011. április 8., Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
          (w/Megadeth)
2011. július 15.(?) Tokaj–Rakamaz, Hegyalja fesztivál

Magyarországi Megadeth-koncertek:
1993. június 9., Budapest, MTK stadion (w/Metallica, The Cult)
1997. október 27., Budapest, PeCsa (w/Sex Action?)
2001. június 28., Budapest, PeCsa (nem volt előzenekar)
2010. június 20., Budapest, PeCsa (w/DevilDriver, 3 Inches of Blood)
2011. április 8. Budapest, Papp László Budapest Sportaréna (w/Slayer)

www.slayer.net
www.myspace.com/slayer
www.megadeth.com
www.myspace.com/megadeth 
Kulcsszavak: slayer, Megadeth

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés