Habár tavaly sajnos elmaradt az észak-karolinai Weedeater zenekar budapesti bemutatkozása, a szervezők nem adták fel, s végül április 25-ére, húsvét hétfő napjára sikerült elhozniuk az ismét Európában turnézó hármasfogatot a magyar fővárosba. A Tündérgyár családias koncerttermében aztán hatalmas túrás közepette mutatta meg a trió, a redneckek miképpen is értelmezik a sludge-stonert.
A gárda jelenleg a nemrégiben (március 15-én) megjelent negyedik nagylemezével, a
blogunkon is tárgyalt Jason… the Dragonnel járja az öreg kontinenst, s bár a más országokbeli nézőszámokkal nem vagyok tisztában, azért az a bő száz ember, aki a Tündérgyárba ellátogatott, igen szépnek mondható egy efféle ultraunderground muzsikánál. (S mindez tovább erősítette bennem a
Kyuss Lives!-koncert kapcsán felmerült gondolatot, miszerint hazánkban igencsak erős kultusza lett az efféle belassult zenéknek.)
A közönség hölgytagjainak viszonylag magas létszáma viszont némileg meglepett. Azt hittem, efféle zordon hangfolyamokat inkább csak olyanok hallgatnak, mint azok előállítói: nagy, szőrös, izzadós férfi(állatok). Persze az is lehet, hogy a gyengébbik nem inkább csak muszájból volt jelen, de azért úgy tűnt, páran élvezték is a lehengerlő show-t.
Arról valahol az információtengerben hánykolódva lemaradtam, hogy az előzetesen meghirdetettekkel ellentétben két magyar banda is melegíteni fog az amerikai kollégák, vagyis a Zoroaster és a Weedeater előtt. Az elsőként színpadra álló
Our Existence is Punishment egy régebb óta mocorgó Nadir-projekt, akik nemrégiben jelentették meg első albumukat
The Horrid Truth Still Untold címmel. Bár „munkájukat” ipari doom metalként definiálják, ám élő teljesítményükbe nem kevés hardcore hangulat is keveredett, mivel a gitáros, Czetvicz Norbert és a basszer, Kósa Dániel hatalmas elánnal zúztak, amit a lassan szállingózó nézők is értékeltek, bár némileg még visszafogottan.
A másodikként játszó
Haw-t legutóbb 2010 nyarán, a
Crowbar előtt láttam, s bár akkor valahogy nem nyűgöztek le, most legalább olyan meggyőzőek voltak, mint anno az első találkozásunkkor, még Balmazújvároson. Ezúttal viszont a régi szerzemények (
All Good, All Fine;
One More Man Gone;
The Free Ride of the Workhorse) mellett már több friss is elhangzott, amik igazán kirobbanó tételek, zsíros riffekkel, s jól eltalált breakdownokkal.
Az őket követő atlantai
Zoroaster viszont képest volt még ezt is megfejelni. Az igazat megvallva eleddig nem nagyon vettem a fáradtságot, hogy komolyabban megismerkedjem lemezeikkel, ez a koncert még így is roppant tetszetősre sikeredett (előbbi miatt viszont számcímekkel nem tudok szolgálni). Eleve meghökkentett, hogy a dobszerkó nem a színpad hátuljában, hanem teljesen elől lett felállítva, ami nagyszerű látványelemnek bizonyult, lévén a dobos, Dan Scanlan zseniálisan verte a szerkóját (külön jól nézett ki, mikor szétfröcskölt egy doboz sört maga körül, majd utána a játéka hatására csak úgy repkedtek a folyadékcseppek mindenfelé). Mellette még a basszusgitáros, Brent Anderson vitte a prímet, aki úgy viselkedett, mint Superman: ahogy lekerült róla a szemüvege, egyből előtörtek belőle a csodás képességek, amelyek remek hangszerkezelésben és elementáris színpadi jelenlétben nyilvánultak meg (komolyan arra számítottam, hogy a végén széttöri a négyhúrosát). Az énekesi teendőket is ellátó gitáros, Will Fiore ezzel szemben inkább háttérbe vonult, amit elősegített az is, hogy az egyik, plafonról lelógó hangláda csupán néhány szögből engedte láttatni a felsőtestét. A muzsika szimplán maga alá gyűrt mindenkit: a torzított bőgő és bizonyos témák hosszú ismételgetése kemény megterhelést jelentett, ám szerintem még így is lenyűgözték az összes jelenlévőt.
A
Weedeater is el tudta érni, hogy az aznap bennünk felgyülemlett sonka- és tojásadagokat kivesse magából a szervezet, de amellett, hogy szétlapították minden belső szervünket, még a mulattatásra is hangsúlyt fektettek (erre mondjuk számítottam is). A dobos, Keith Kirkum itt is a frontban püfölt, és megdöbbentett, hogy ez a koncert előtt még teljesen enerváltan és beszívottan ténfergő „medve” hogyan kelt életre a cucca mögött (ráadásul dobverői nem voltak kifaragva, szimpla „husángokat” használt). De ugyanez a basszer-énekes Dixie Collinsra is igaz: ahogy nyakába kapta a munkaeszközét s agyig tekerte a hangerőszabályozót, majd belehúzott a whiskey-s üvegébe, rögtön előtört belőle az állat. Ének közben állandóan idióta pofákat vágott (és hozzá direkt bandzsított is), ráadásul frenetikus mozdulatokat produkált (párszor megidézve a becenevéül szolgáló polgárháborús déli katona sánta alakját). Itt is a riff-felelős jelentette a nyugalmat a csapatban, Dave Shepherd ugyanis teljesen szolid módon facsarta ki Gibsonjából a porszívóhangzású témákat, amik olyan nótákban manifesztálódtak, mint a
God Luck and Good Speed, a
Wizard Fight, a Lynyrd Skynyrd-feldolgozás
Gimme Back My Bullets, a
Weed Monkey, a
Jason… the Dragon, a
Homecoming vagy a
Mancoon. Itt is fejlecsavaróan brutális soundot kevertek ki a hangmérnökök, ami egy az egyben visszaadta a lemezek megszólalását (bár az ének el-elveszett az orkánban), csak persze ezerszer hangosabban, s ez a végére már nem csak a folyamatos headbangelés miatt okozhatott fizikai fájdalmakat.
Aztán a Jack Daniel’s elfogyott, a dalok is elfogytak, s a folyamatos, bő hetven perces gerjesztést követően csend borult a helyre, s mindenki a merch-, az italpult vagy az ágy felé vette az irányt, maradandó élményekkel gazdagabban. Ahhoz képest, hogy alig akart összejönni a részvételem a bulin (majdnem elveszett a jegyem, munkahelyi- és szállásgondok adódtak), így utólag belegondolva igencsak fájna, ha nem vettem volna részt ezen a földalatti örömünnepen. Eddig az év koncertje!
Weedeater (US),
Zoroaster (US),
Haw,
Our Existence is Punishment
Budapest, Tündérgyár, 2011. április 25.
Belépőjegy ára: 1.400/1.900 Ft
www.myspace.com/weedeater
www.myspace.com/thezoroaster
www.myspace.com/hawtheband
www.myspace.com/ourexistenceispunishment
downer