2011. 04. 27.
Nyuszi ül a fűben (Weedeater és Zoroaster-koncert a Tündérgyárban)
Habár tavaly sajnos elmaradt az észak-karolinai Weedeater zenekar budapesti bemutatkozása, a szervezők nem adták fel, s végül április 25-ére, húsvét hétfő napjára sikerült elhozniuk az ismét Európában turnézó hármasfogatot a magyar fővárosba. A Tündérgyár családias koncerttermében aztán hatalmas túrás közepette mutatta meg a trió, a redneckek miképpen is értelmezik a sludge-stonert.
.jpg)
A gárda jelenleg a nemrégiben (március 15-én) megjelent negyedik nagylemezével, a blogunkon is tárgyalt Jason… the Dragonnel járja az öreg kontinenst, s bár a más országokbeli nézőszámokkal nem vagyok tisztában, azért az a bő száz ember, aki a Tündérgyárba ellátogatott, igen szépnek mondható egy efféle ultraunderground muzsikánál. (S mindez tovább erősítette bennem a Kyuss Lives!-koncert kapcsán felmerült gondolatot, miszerint hazánkban igencsak erős kultusza lett az efféle belassult zenéknek.)
A közönség hölgytagjainak viszonylag magas létszáma viszont némileg meglepett. Azt hittem, efféle zordon hangfolyamokat inkább csak olyanok hallgatnak, mint azok előállítói: nagy, szőrös, izzadós férfi(állatok). Persze az is lehet, hogy a gyengébbik nem inkább csak muszájból volt jelen, de azért úgy tűnt, páran élvezték is a lehengerlő show-t.
Arról valahol az információtengerben hánykolódva lemaradtam, hogy az előzetesen meghirdetettekkel ellentétben két magyar banda is melegíteni fog az amerikai kollégák, vagyis a Zoroaster és a Weedeater előtt. Az elsőként színpadra álló Our Existence is Punishment egy régebb óta mocorgó Nadir-projekt, akik nemrégiben jelentették meg első albumukat The Horrid Truth Still Untold címmel. Bár „munkájukat” ipari doom metalként definiálják, ám élő teljesítményükbe nem kevés hardcore hangulat is keveredett, mivel a gitáros, Czetvicz Norbert és a basszer, Kósa Dániel hatalmas elánnal zúztak, amit a lassan szállingózó nézők is értékeltek, bár némileg még visszafogottan.
A másodikként játszó Haw-t legutóbb 2010 nyarán, a Crowbar előtt láttam, s bár akkor valahogy nem nyűgöztek le, most legalább olyan meggyőzőek voltak, mint anno az első találkozásunkkor, még Balmazújvároson. Ezúttal viszont a régi szerzemények (All Good, All Fine; One More Man Gone; The Free Ride of the Workhorse) mellett már több friss is elhangzott, amik igazán kirobbanó tételek, zsíros riffekkel, s jól eltalált breakdownokkal.
A gárda jelenleg a nemrégiben (március 15-én) megjelent negyedik nagylemezével, a blogunkon is tárgyalt Jason… the Dragonnel járja az öreg kontinenst, s bár a más országokbeli nézőszámokkal nem vagyok tisztában, azért az a bő száz ember, aki a Tündérgyárba ellátogatott, igen szépnek mondható egy efféle ultraunderground muzsikánál. (S mindez tovább erősítette bennem a Kyuss Lives!-koncert kapcsán felmerült gondolatot, miszerint hazánkban igencsak erős kultusza lett az efféle belassult zenéknek.)A közönség hölgytagjainak viszonylag magas létszáma viszont némileg meglepett. Azt hittem, efféle zordon hangfolyamokat inkább csak olyanok hallgatnak, mint azok előállítói: nagy, szőrös, izzadós férfi(állatok). Persze az is lehet, hogy a gyengébbik nem inkább csak muszájból volt jelen, de azért úgy tűnt, páran élvezték is a lehengerlő show-t.
Arról valahol az információtengerben hánykolódva lemaradtam, hogy az előzetesen meghirdetettekkel ellentétben két magyar banda is melegíteni fog az amerikai kollégák, vagyis a Zoroaster és a Weedeater előtt. Az elsőként színpadra álló Our Existence is Punishment egy régebb óta mocorgó Nadir-projekt, akik nemrégiben jelentették meg első albumukat The Horrid Truth Still Untold címmel. Bár „munkájukat” ipari doom metalként definiálják, ám élő teljesítményükbe nem kevés hardcore hangulat is keveredett, mivel a gitáros, Czetvicz Norbert és a basszer, Kósa Dániel hatalmas elánnal zúztak, amit a lassan szállingózó nézők is értékeltek, bár némileg még visszafogottan.
A másodikként játszó Haw-t legutóbb 2010 nyarán, a Crowbar előtt láttam, s bár akkor valahogy nem nyűgöztek le, most legalább olyan meggyőzőek voltak, mint anno az első találkozásunkkor, még Balmazújvároson. Ezúttal viszont a régi szerzemények (All Good, All Fine; One More Man Gone; The Free Ride of the Workhorse) mellett már több friss is elhangzott, amik igazán kirobbanó tételek, zsíros riffekkel, s jól eltalált breakdownokkal.
Az őket követő atlantai Zoroaster viszont képest volt még ezt is megfejelni. Az igazat megvallva eleddig nem nagyon vettem a fáradtságot, hogy komolyabban megismerkedjem lemezeikkel, ez a koncert még így is roppant tetszetősre sikeredett (előbbi miatt viszont számcímekkel nem tudok szolgálni). Eleve meghökkentett, hogy a dobszerkó nem a színpad hátuljában, hanem teljesen elől lett felállítva, ami nagyszerű látványelemnek bizonyult, lévén a dobos, Dan Scanlan zseniálisan verte a szerkóját (külön jól nézett ki, mikor szétfröcskölt egy doboz sört maga körül, majd utána a játéka hatására csak úgy repkedtek a folyadékcseppek mindenfelé). Mellette még a basszusgitáros, Brent Anderson vitte a prímet, aki úgy viselkedett, mint Superman: ahogy lekerült róla a szemüvege, egyből előtörtek belőle a csodás képességek, amelyek remek hangszerkezelésben és elementáris színpadi jelenlétben nyilvánultak meg (komolyan arra számítottam, hogy a végén széttöri a négyhúrosát). Az énekesi teendőket is ellátó gitáros, Will Fiore ezzel szemben inkább háttérbe vonult, amit elősegített az is, hogy az egyik, plafonról lelógó hangláda csupán néhány szögből engedte láttatni a felsőtestét. A muzsika szimplán maga alá gyűrt mindenkit: a torzított bőgő és bizonyos témák hosszú ismételgetése kemény megterhelést jelentett, ám szerintem még így is lenyűgözték az összes jelenlévőt.
A Weedeater is el tudta érni, hogy az aznap bennünk felgyülemlett sonka- és tojásadagokat kivesse magából a szervezet, de amellett, hogy szétlapították minden belső szervünket, még a mulattatásra is hangsúlyt fektettek (erre mondjuk számítottam is). A dobos, Keith Kirkum itt is a frontban püfölt, és megdöbbentett, hogy ez a koncert előtt még teljesen enerváltan és beszívottan ténfergő „medve” hogyan kelt életre a cucca mögött (ráadásul dobverői nem voltak kifaragva, szimpla „husángokat” használt). De ugyanez a basszer-énekes Dixie Collinsra is igaz: ahogy nyakába kapta a munkaeszközét s agyig tekerte a hangerőszabályozót, majd belehúzott a whiskey-s üvegébe, rögtön előtört belőle az állat. Ének közben állandóan idióta pofákat vágott (és hozzá direkt bandzsított is), ráadásul frenetikus mozdulatokat produkált (párszor megidézve a becenevéül szolgáló polgárháborús déli katona sánta alakját). Itt is a riff-felelős jelentette a nyugalmat a csapatban, Dave Shepherd ugyanis teljesen szolid módon facsarta ki Gibsonjából a porszívóhangzású témákat, amik olyan nótákban manifesztálódtak, mint a God Luck and Good Speed, a Wizard Fight, a Lynyrd Skynyrd-feldolgozás Gimme Back My Bullets, a Weed Monkey, a Jason… the Dragon, a Homecoming vagy a Mancoon. Itt is fejlecsavaróan brutális soundot kevertek ki a hangmérnökök, ami egy az egyben visszaadta a lemezek megszólalását (bár az ének el-elveszett az orkánban), csak persze ezerszer hangosabban, s ez a végére már nem csak a folyamatos headbangelés miatt okozhatott fizikai fájdalmakat.
Aztán a Jack Daniel’s elfogyott, a dalok is elfogytak, s a folyamatos, bő hetven perces gerjesztést követően csend borult a helyre, s mindenki a merch-, az italpult vagy az ágy felé vette az irányt, maradandó élményekkel gazdagabban. Ahhoz képest, hogy alig akart összejönni a részvételem a bulin (majdnem elveszett a jegyem, munkahelyi- és szállásgondok adódtak), így utólag belegondolva igencsak fájna, ha nem vettem volna részt ezen a földalatti örömünnepen. Eddig az év koncertje!
Weedeater (US), Zoroaster (US), Haw, Our Existence is Punishment
Budapest, Tündérgyár, 2011. április 25.
Belépőjegy ára: 1.400/1.900 Ft
www.myspace.com/weedeater
www.myspace.com/thezoroaster
www.myspace.com/hawtheband
www.myspace.com/ourexistenceispunishment
downer