2011. 05. 07.
Itt a tél – Amon Amarth: Surtur Rising – Tales from Winter Wonderland V.
Mindenütt azt hallani, a dinamikusan fejlődő Amon Amarth az előző, Twilight of the Thunder God című albummal olyat alkotott, melyet nem könnyen fog fölülmúlni: a kompakt, a maga stílusában tökéletesen kivitelezett északi anyag annyira feszes, hogy se elvenni, se hozzáadni nem érdemes. Így a csapat vagy megismétli a teljesítményt, vagy más irányba indul el. A Surtur Rising maradt a már kitaposott hóban, csak épp a csapást igyekezett szélesíteni.
A hazánkban többször is vendégeskedett svéd „viking” banda zenéjének azonnal felismerhető komponense a dallamos, elsősorban elmaszatolt hangzású futamokra épülő gitár, mely csaknem valamennyi dalukban kulcsfontosságú szerepet játszik. Ez a tipikusan északinak nevezhető sajátosság keveredik némi heavy metál flessel, obligát kétláb-munkával, az északi és a heavy témákhoz jól illeszkedő dallamos szólókkal, s erre épül a death-es, de épp a gitár dallamossága miatt ugyancsak dallamosnak ható hörgés-morgással. A téma természetesen az északi mitológia, kelendő áru a (folk) metál polcán, bár népinek nem mondanám az Amon Amarth-t.
Az „északi” jelző természetesen metafora, mert ugyan honnan állapíthatnánk meg, hogy egy zene földrajzilag (?) milyen. Maga e kategória sem zenei, mégis megállja a helyét: mivel a zenei hangnak nincsen szemantikája, a kontextust értelmezzük, s lám, nem is okoz nehézséget megkülönböztetni, illetve azonosítani mondjuk a korai Soulfly törzsi anyagait „törzsiként”, az északi Amon Amarth-t pedig „északiként”. (Iskolának is neveztetik a Skandináv-félsziget metál hagyománya – ezzel azt állíthatjuk, hogy valóban sajátossá formálták azt, amit ebben a műfajban kivitelezni lehet.)
Az „északi” tehát szép metafora, de alighanem meglelhetjük a jelző szó szerinti értelmét is, ha nagyon akarjuk. Korábban, az Amon Amarth tavalyi koncertje kapcsán azon filóztam, a zenének volna egy olyan jellegzetessége, hogy művelői hangszereikkel – ha ugyan öntudatlanul is – a körülvevő természet, a környezet hangjait utánozzák. (Vesd össze mindezt a nyelv keletkezésének spekulatív elméletével: a déli népek örömükben, vidámságukban kezdtek el beszélni, az északiak kényszerűségükben: fáztak.) Ha ez igaz, akkor északon a csend, a hó és a halál mellett metsző északi szélben találjuk magunkat, melynek sivító hangja a mendemondák szerint is dallamos meséket zenghet fülünkbe. Hát innen az a sajátos, maszatos-dallamos riffelés, az északi metál azonnal fölismerhető jellegzetessége; vö. még a beszédes kritikai fordulattal, miszerint „nordikus szelek fújnak a dalokban”.
A hazánkban többször is vendégeskedett svéd „viking” banda zenéjének azonnal felismerhető komponense a dallamos, elsősorban elmaszatolt hangzású futamokra épülő gitár, mely csaknem valamennyi dalukban kulcsfontosságú szerepet játszik. Ez a tipikusan északinak nevezhető sajátosság keveredik némi heavy metál flessel, obligát kétláb-munkával, az északi és a heavy témákhoz jól illeszkedő dallamos szólókkal, s erre épül a death-es, de épp a gitár dallamossága miatt ugyancsak dallamosnak ható hörgés-morgással. A téma természetesen az északi mitológia, kelendő áru a (folk) metál polcán, bár népinek nem mondanám az Amon Amarth-t.
Az „északi” jelző természetesen metafora, mert ugyan honnan állapíthatnánk meg, hogy egy zene földrajzilag (?) milyen. Maga e kategória sem zenei, mégis megállja a helyét: mivel a zenei hangnak nincsen szemantikája, a kontextust értelmezzük, s lám, nem is okoz nehézséget megkülönböztetni, illetve azonosítani mondjuk a korai Soulfly törzsi anyagait „törzsiként”, az északi Amon Amarth-t pedig „északiként”. (Iskolának is neveztetik a Skandináv-félsziget metál hagyománya – ezzel azt állíthatjuk, hogy valóban sajátossá formálták azt, amit ebben a műfajban kivitelezni lehet.)
Az „északi” tehát szép metafora, de alighanem meglelhetjük a jelző szó szerinti értelmét is, ha nagyon akarjuk. Korábban, az Amon Amarth tavalyi koncertje kapcsán azon filóztam, a zenének volna egy olyan jellegzetessége, hogy művelői hangszereikkel – ha ugyan öntudatlanul is – a körülvevő természet, a környezet hangjait utánozzák. (Vesd össze mindezt a nyelv keletkezésének spekulatív elméletével: a déli népek örömükben, vidámságukban kezdtek el beszélni, az északiak kényszerűségükben: fáztak.) Ha ez igaz, akkor északon a csend, a hó és a halál mellett metsző északi szélben találjuk magunkat, melynek sivító hangja a mendemondák szerint is dallamos meséket zenghet fülünkbe. Hát innen az a sajátos, maszatos-dallamos riffelés, az északi metál azonnal fölismerhető jellegzetessége; vö. még a beszédes kritikai fordulattal, miszerint „nordikus szelek fújnak a dalokban”.
Nos, fújnak még ezek a bizonyos szelek az Amon Amarth stúdiója közelében is, ha olykor a dalok közben szélcsend is áll be. Lelassulnak a nóták, kitérőket tesznek, lágyulnak, megmutatják, amikor csöndes pelyhekben szállingózik a hó. Elnyújtják kutyaszánas útunkat, de azért csak megmutatják azokat a zugokat, amelyeket már nagyobb hóviharban is láthattunk. És ha így van, minden bizonnyal jól van ez így, mert van valami mesés különbéke a hó alatt.
Amon Amarth: Surtur Rising
Metal Blade Records, 2011.
www.amonamarth.com
http://www.myspace.com/amonamarth
Kulcsszavak:
Amon Amarth