2011. 05. 26.
Zsigeri „szórakozás” (Necrophagia: Deathtrip 69)
Hat esztendeje nem jelentetett meg stúdióalbumot az amerikai Necrophagia. Az egyik legelső death metal zenekar legutóbbi anyaga még egy ereje teljében lévő csapatot mutatott, ám valami mégis törést idézett elő az akkori felállásban, mert a mostani, Deathtrip 69 című korongot már egy teljesen új tagság rögzítette, egyedül a kezdetek óta kitartó énekes, Killjoy nem hullott még el az idők során. E vérbő új lemez azonban hozza az elvártakat.
Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy ismerkedett meg ezzel az együttessel, hogy itt gitározott egy ideig Phil Anselmo is. Persze az idősebb death metal-rajongók már akár a nyolcvanas években is nagyban döngették a Death is Fun demót vagy a Season of the Dead debütlemezt, ám a legtöbben valószínűleg a gárda újraindulásakor figyeltek fel erre a fertelmes szörnyetegre: 1998-ban ugyanis a panterás Anselmo rávette Killjoy-t (polgári nevén: Frank Pucci), hogy támasszák fel a halottat. Ennek eredménye volt a zseniális Holocausto De La Morte, illetve két EP, a Black Blood Vomitorium és a Cannibal Holocaust. Ezután Phil otthagyta a társaságot, ám Killjoy addigra újra ráérzett a trancsírozás ízére, s tovább vonszolta a Necrophagia vértől és belektől mocskos szekerét, amelynek jajkiáltásokkal és pajkosan egymásra hajigált testrészekkel „kikövezett” útján további remek kiadványok (The Divine Art of Torture, Harvest Ritual Volume 1) maradtak fent – ráadásul ekkortájt olyan muzsikusok is megfordultak itt, mint az Immortalból is ismerős Iscariah, vagy a Sigh-főnök Mirai.
Ezt követően a Deathtrip 69 azonban csak nehezen nyerte el mai formáját. Már 2008 körül lehetett tudni a korong címét, de Killjoy mellett úgy hullottak az emberek, mintha legalábbis egy sorozatgyilkos szedné az áldozatait. Tavaly végül megszilárdulni látszott a felállás, és idén májusban aztán napvilágot láthatott az új mű. S hogy megérte-e várni rá? Nos, az első próbálkozások alkalmával a határozott ’nem’ pártján álltam, ám a fokozatos belemelegedés azért csak előhozta a dalok értékeit, még ha abban biztos is vagyok, hogy ezúttal nem született klasszikus, hosszú távon is élvezetes album.
Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy ismerkedett meg ezzel az együttessel, hogy itt gitározott egy ideig Phil Anselmo is. Persze az idősebb death metal-rajongók már akár a nyolcvanas években is nagyban döngették a Death is Fun demót vagy a Season of the Dead debütlemezt, ám a legtöbben valószínűleg a gárda újraindulásakor figyeltek fel erre a fertelmes szörnyetegre: 1998-ban ugyanis a panterás Anselmo rávette Killjoy-t (polgári nevén: Frank Pucci), hogy támasszák fel a halottat. Ennek eredménye volt a zseniális Holocausto De La Morte, illetve két EP, a Black Blood Vomitorium és a Cannibal Holocaust. Ezután Phil otthagyta a társaságot, ám Killjoy addigra újra ráérzett a trancsírozás ízére, s tovább vonszolta a Necrophagia vértől és belektől mocskos szekerét, amelynek jajkiáltásokkal és pajkosan egymásra hajigált testrészekkel „kikövezett” útján további remek kiadványok (The Divine Art of Torture, Harvest Ritual Volume 1) maradtak fent – ráadásul ekkortájt olyan muzsikusok is megfordultak itt, mint az Immortalból is ismerős Iscariah, vagy a Sigh-főnök Mirai.Ezt követően a Deathtrip 69 azonban csak nehezen nyerte el mai formáját. Már 2008 körül lehetett tudni a korong címét, de Killjoy mellett úgy hullottak az emberek, mintha legalábbis egy sorozatgyilkos szedné az áldozatait. Tavaly végül megszilárdulni látszott a felállás, és idén májusban aztán napvilágot láthatott az új mű. S hogy megérte-e várni rá? Nos, az első próbálkozások alkalmával a határozott ’nem’ pártján álltam, ám a fokozatos belemelegedés azért csak előhozta a dalok értékeit, még ha abban biztos is vagyok, hogy ezúttal nem született klasszikus, hosszú távon is élvezetes album.
Necrophagia - Beast With Feral Claws
Számomra a death metal műfaja az utóbbi években rendesen érdektelenné és unalmassá vált (csakúgy, mint a black és a thrash), emiatt nem is igazán követem már, hogy mi folyik ebben a vériszamos világban. Két, jelenleg is működő, stílusbeli alakulat van csupán, akik továbbra is meg tudják mozgatni a fantáziámat: az egyik a Bolt Thrower, akiknél egyelőre kérdés, hogy készítenek-e még új szerzeményeket, a másik pedig a Necrophagia. Mindkét banda azért kedves nekem, mert igyekeznek a death-t viszonylag egyedi módon megközelíteni. Míg előbbi a militáns témákkal, ezer közül is felismerhető megszólalásával és témáival hódított meg, utóbbit a horrorfilmek mindenek felett álló szeretetének előtérbe helyezése és doom-os megoldásai miatt kedvelem.
Emiatt persze izgatottan vártam, hogy a Necro’ legénysége ezúttal mit főzött ki boszorkánykonyhájában. Nos, a vészjósló aura, a lassú és középtempós betonozás, a filmekből vett idézetek ezúttal is a helyükön vannak és Killjoy is hozza szokásos vérokádó „melódiáit” (ezúttal a szintetizátornak jutott némileg kevesebb szerep). Bár eleinte volt némi hiányérzetem (talán a némileg old school-abb megszólalás miatt, nem tudom), idővel egyre jobban esett meghallgatni az olyan tételeket, mint a Naturan Demonto (az utolsó negyedében felhangzó dob, majd a rácsúszó gitárriff kombinációja mesteri, igaz, csupán a Black Blood Vomitorium EP It Lives in the Woods dalának újrahasznosítása), a döngő Beast With Feral Claws, a roppant nyomasztó, akusztikus-ambientes A Funeral For Solange, vagy a Zombi 2 című Lucio Fulci-mozi zenéjét megidéző Bleeding Eyes of the Eternally Damned. A legzseniálisabb nóta azonban a záró Death Valley 69, amely (a címadóval egyetemben) a Manson-família rémtetteit énekli meg, ám ez az akusztikus tétel a maga folkos hangulatával jóval morbidabb, mint az összes többi.
Killjoy még mindig tudja, mitől döglik a légy, s minden egyéb élőlény.
Necrophagia: Deathtrip 69 (2011, Season of Mist)
www.myspace.com/necrophagiaofficial
downer
Kulcsszavak:
death metal, Necrophagia