2011. 07. 10.
Koncert asztronautáknak (Rosetta-koncert a Tündérgyárban)
Újabb felejthetetlen élményben lehetett része azoknak, akik július 7-én ellátogattak a budapesti Tündérgyárba: a philadelphiai Rosetta ugyanis ismét hazánkban járt, s egy hihetetlenül erős koncertet adott, ahol jól megfért egymás mellett a hardcore kirobbanó energiája, a metalzene zúzóssága és dallamossága, valamint a space-es elszállás.
.jpg)
Ahogy végigpörgetem az emlékeimet, visszanézem a korábbi beszámolóimat, előbányászom a koncertjegyeket, furcsa megállapításra kell jutnom: habár már évek óta elkötelezett híve vagyok az úgynevezett post-rock post-metal zenéknek, eleddig alig jutottam el e stílusokban mozgó bandák élő fellépéseire. Bár egy-két magyar csapat akadt (például pozvakowski), külföldiekhez eddig még nem nagyon volt szerencsém (kivéve a The Oceant, és – ha úgy vesszük – a Shrinebuilder tavaly novemberi pusztítását).
Ez a tény főképp amiatt szomorú, mivel lemaradtam az „isteni”, s sajnos már feloszlott Isis efféle megmozdulásairól, ami pedig nekem a második számú etalonnak számít ezen a téren. Az első számú a Neurosis lenne, és mivel ők még aktívak, nem tettem le róla, hogy egyszer átéljem velük az egyszerre visszafogott és dübörgő apokalipszis hangokba öntését. A harmadik számú etalont (a Pelican mellett) a Rosetta jelenti, és őket a két évvel ezelőtti mulasztás után végre sikerült elcsípnem július 7-én. A bulihoz fűzött igen magas elvárásaimat – nem meglepő módon – könnyedén „megugrották” a srácok, de erről pár gondolattal később, hiszen akadt még két másik fellépő is az est folyamán.
A nyolckor színpadra álló fővárosi marionette ID-re még csak óvatosan szállingóztak befelé az érdeklődők. Muzikális szempontból teljesen rendben volt a produkciójuk, mind a hangszerkezelés, mind a dalszerkezetek terén (utóbbi esetén jól szóltak a megszokott post-rockos, hatásfokozó építkezések). Nekem elsőre (ezelőtt még nem hallottam semmit az együttestől) viszonyítási pontként a kései Pelican neve ugrott be róluk, bár annál valamivel zúzósabban játszottak. Az egyetlen problémát számomra az énektémák jelentették: a gitárt is kezelő Kovács Ákos hangja ugyanis már túlzottan is abba a „bugyinedvesítő” dallamosságba csapott át, ami esetenként jól áll egy popelőadónak, de ide valahogy nem illett, a hangszerek bőven elég melódiát hoztak. Persze ettől még ötletesen használták ki a dupla vokálokat, és a basszersrác üvöltözősebb témákat is hozott (amik jobban is tetszettek), de ettől függetlenül is szimpatikusabb lenne számomra ez a csapat instrumentális formában.
A második alakulat a City of Ships volt, akik bár többször megfordultak Magyarországon (például épp a Rosettával is 2009-ben), jómagam most először hallottam őket – szó szerint, mivel a koncertre való „készülést” ezúttal csakis a főbanda dolgaira korlátoztam. Persze ők is valamiféle „post”-címkével is ellátható muzsikát prezentáltak a nagyjából megtelt teremnek, ám a trió némileg merített a zajosabb alterock világából is. Külsőre mondjuk teljesen mást tippelhetett volna az ember, mivel a gitáros/vokalista Eric Jernigan úgy nézett ki, úgy mozgott, mint valami grunge banda tagja, a ritmusszekciót alkotó Andrew Jernigan és Eric Soelzer meg a hetvenes évek világát idézte meg külalakban. A nézők (köztük én is) jól vették a lapot, lelkes taps kísérte az elhangzó szerzeményeket, amelyen itt-ott szintén rezgett a léc az énektémák terén, de az okos, sűrűn effektezett gitárriffek, valamint a dob és basszus energiával teli húzása kellemes bólogatásra ingerelte a hallgatóságot.
Az igazi attrakciót azonban a Rosetta jelentette. Nem meglepő módon a felcsendülő intro hallatán szinte azonnal megtelt a hely, jelezve, hogy az eltelt esztendők alatt sem felejtették el a magyarok ezt az „asztronauta”-brigádot. Az elsőként elhangzó, címéből is adódóan grandiózus Monument, rögtön hatalmas szívóerővel bírt, az énekes Michael Armine szuggesztív, hardcore-os előadásmódjával, kicsit Henry Rollinst idéző mozgásával vonzotta a tekinteteket, brutális hangja minden egyes alkalommal üstökösök becsapódásának erejével robbant (bár sajnos a keverés jóvoltából ezek néha elvesztek). Mindez igen érdekes kontrasztot mutatott egyébként a „hétköznapi” Armine-nal, ami pár órával korábban is jól megmutatkozott: a Tündérgyár kerthelyiségében az énekes ugyanis majdhogynem senkitől sem zavartatva ücsörgött egy sarokban, s ütött-kopott könyvet olvasgatott. (Ennél már csak az lett volna érdekesebb, ha hivatásából adódóan dolgozatokat kezd el javítani, de ez az iskolai nyári szünet miatt nem történhetett meg.)
Ahogy végigpörgetem az emlékeimet, visszanézem a korábbi beszámolóimat, előbányászom a koncertjegyeket, furcsa megállapításra kell jutnom: habár már évek óta elkötelezett híve vagyok az úgynevezett post-rock post-metal zenéknek, eleddig alig jutottam el e stílusokban mozgó bandák élő fellépéseire. Bár egy-két magyar csapat akadt (például pozvakowski), külföldiekhez eddig még nem nagyon volt szerencsém (kivéve a The Oceant, és – ha úgy vesszük – a Shrinebuilder tavaly novemberi pusztítását).Ez a tény főképp amiatt szomorú, mivel lemaradtam az „isteni”, s sajnos már feloszlott Isis efféle megmozdulásairól, ami pedig nekem a második számú etalonnak számít ezen a téren. Az első számú a Neurosis lenne, és mivel ők még aktívak, nem tettem le róla, hogy egyszer átéljem velük az egyszerre visszafogott és dübörgő apokalipszis hangokba öntését. A harmadik számú etalont (a Pelican mellett) a Rosetta jelenti, és őket a két évvel ezelőtti mulasztás után végre sikerült elcsípnem július 7-én. A bulihoz fűzött igen magas elvárásaimat – nem meglepő módon – könnyedén „megugrották” a srácok, de erről pár gondolattal később, hiszen akadt még két másik fellépő is az est folyamán.
A nyolckor színpadra álló fővárosi marionette ID-re még csak óvatosan szállingóztak befelé az érdeklődők. Muzikális szempontból teljesen rendben volt a produkciójuk, mind a hangszerkezelés, mind a dalszerkezetek terén (utóbbi esetén jól szóltak a megszokott post-rockos, hatásfokozó építkezések). Nekem elsőre (ezelőtt még nem hallottam semmit az együttestől) viszonyítási pontként a kései Pelican neve ugrott be róluk, bár annál valamivel zúzósabban játszottak. Az egyetlen problémát számomra az énektémák jelentették: a gitárt is kezelő Kovács Ákos hangja ugyanis már túlzottan is abba a „bugyinedvesítő” dallamosságba csapott át, ami esetenként jól áll egy popelőadónak, de ide valahogy nem illett, a hangszerek bőven elég melódiát hoztak. Persze ettől még ötletesen használták ki a dupla vokálokat, és a basszersrác üvöltözősebb témákat is hozott (amik jobban is tetszettek), de ettől függetlenül is szimpatikusabb lenne számomra ez a csapat instrumentális formában.
A második alakulat a City of Ships volt, akik bár többször megfordultak Magyarországon (például épp a Rosettával is 2009-ben), jómagam most először hallottam őket – szó szerint, mivel a koncertre való „készülést” ezúttal csakis a főbanda dolgaira korlátoztam. Persze ők is valamiféle „post”-címkével is ellátható muzsikát prezentáltak a nagyjából megtelt teremnek, ám a trió némileg merített a zajosabb alterock világából is. Külsőre mondjuk teljesen mást tippelhetett volna az ember, mivel a gitáros/vokalista Eric Jernigan úgy nézett ki, úgy mozgott, mint valami grunge banda tagja, a ritmusszekciót alkotó Andrew Jernigan és Eric Soelzer meg a hetvenes évek világát idézte meg külalakban. A nézők (köztük én is) jól vették a lapot, lelkes taps kísérte az elhangzó szerzeményeket, amelyen itt-ott szintén rezgett a léc az énektémák terén, de az okos, sűrűn effektezett gitárriffek, valamint a dob és basszus energiával teli húzása kellemes bólogatásra ingerelte a hallgatóságot.
Az igazi attrakciót azonban a Rosetta jelentette. Nem meglepő módon a felcsendülő intro hallatán szinte azonnal megtelt a hely, jelezve, hogy az eltelt esztendők alatt sem felejtették el a magyarok ezt az „asztronauta”-brigádot. Az elsőként elhangzó, címéből is adódóan grandiózus Monument, rögtön hatalmas szívóerővel bírt, az énekes Michael Armine szuggesztív, hardcore-os előadásmódjával, kicsit Henry Rollinst idéző mozgásával vonzotta a tekinteteket, brutális hangja minden egyes alkalommal üstökösök becsapódásának erejével robbant (bár sajnos a keverés jóvoltából ezek néha elvesztek). Mindez igen érdekes kontrasztot mutatott egyébként a „hétköznapi” Armine-nal, ami pár órával korábban is jól megmutatkozott: a Tündérgyár kerthelyiségében az énekes ugyanis majdhogynem senkitől sem zavartatva ücsörgött egy sarokban, s ütött-kopott könyvet olvasgatott. (Ennél már csak az lett volna érdekesebb, ha hivatásából adódóan dolgozatokat kezd el javítani, de ez az iskolai nyári szünet miatt nem történhetett meg.)
De azért a zenésztársak is jól (igaz, némileg visszafogottabban) segítették a produkciót. Bár a gitáros Matthew Weed magába mélyedve pengette témáit, azért emlékezetes maradt a jelenléte, mivel egy az egyben a tool-os Adam Jonesra hasonlított, csak némileg zsírosabb hajjal. Az alapokat nyújtó basszer, David Grossman is inkább szerénységével vetette magát észre, mind a merchpultnál, mind a színpadon, mind pedig a fellépés után, az elismerően üvöltöző nézők gyűrűjében (plusz kiderült, hogy ő a "felelős" a Release című tételben a tiszta vokálokért). A marcona Bruce McMurtrie pedig feszes, szó szerint mezítlábas játékkal kápráztatott el minket.
Zeneileg ugyanúgy kaptunk a hardcore dühösségéből, a metal zúzósságából és dallamosságából, és ezek a space-es elszállásokkal kombinálva különös utazásra invitáltak bennünket. Bár kezdéskor még a színpad közelében álltam, pár dal után éreztem, hogy talán érdemes lenne más befogadói attitűdöt választani az első sorokban nyomulás helyett. Éppen ezért hátrébb lépve egy jóval magányosabb állapotba húzódtam vissza az izzasztó, közös aprítás helyett. A szememet becsukva, majdnem kizárva a teljes külvilágot adtam át magam a zene lüktető áramlásának. Számomra bizsergetővé és katartikussá vált ez a szituáció, az egészen jól (párszor már-már lemezminőségben) szóló szerzemények ténylegesen az űrbe röpítették a lelket, amit jól segített az időnként bekapcsolt stroboszkóp esztelen villogása (ilyenkor óhatatlanul is eszembe ötlött Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjének „pszichedelikus” szekvenciája). Azt mondjuk nem nagyon értettem, valakit mi késztet arra, hogy indiánszökdelésekkel, ostoba módon nekiálljon táncolni a The Determinism of Morality alatt, de ettől függetlenül a közönség igencsak megszolgálta azt, hogy a kvartett a szűkös időbeosztás ellenére két ráadást is adhasson. Ennek lezárása volt a Wake, amely egyértelműen a zene ünnepének számított e gyönyörű estén.
Rosetta (US), City of Ships (US), marionette ID
Budapest, Tündérgyár, 2011. július 7.
Belépőjegy ára: 2.000/2.500 Ft
www.myspace.com/rosetta
www.myspace.com/cityofships
www.myspace.com/marionetteid
downer