Noha nyilván nem mentes a véletlenszerű és esetleges döntésektől, mégis ízlésünkkel és zenei szocializációnkkal való tanulságos szembesülésre adhat módot az a (médiatechnológiailag vitathatatlanul ásatag) alkalom, amikor valamely ok miatt el kell döntenünk, lemezgyűjteményünk mely darabjait vigyük magunkkal egy hosszabb távollétre. A technológiai és fizikai lehetőségek mellett a szelektálás során nyilván egyszerre igyekszünk figyelmet fordítani a válogatás változékonyságára és elemeinek esztétikai értékére – ez utóbbi alatt most leginkább azt értve, hogy a a mű összetettsége révén módot ad az újabb és újabb befogadásra.
Amikor a napokban összeállítottam az elkövetkező hetekben társamul szegődő lemezek listáját, kollekcióm számos darabjánál estem gondolkodóba (vigyem/ne vigyem), az viszont egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy legalább egy Oregon-albumnak helyet kell szorítanom. Legföljebb abban a kérdésben kellett döntést hoznom, hogy a modern jazz történetének immár több mint 40 éve különleges fejezetét író amerikai kvartett melyik remekművére essen választásom. Mivel a zenekart a ’90-es évek elején a ’80-as években megjelent lemezeikkel ismertem meg, s azóta is igyekeztem pályájuk alakulástörténetét figyelemmel követni, a legújabb anyagaikat viszont eddig kevesebbet hallgattam, a 2007-es 1000 Kilometers címűre esett a választásom.
Egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz bármit is mondani egy olyan anyagról, mely egy zenekar huszonnegyedik (vagy huszonötödik?) nagylemeze. Az Oregon kritikai elismertségét négy évtizeddel ezelőtt az a különlegesen kifinomult muzikalitás alapozta meg, amellyel a jazz, a kortárs kamarazene és a legkülönfélébb folkzenei elemeket voltak képesek ötvözni; sikerük tartósságát pedig máig az biztosítja, hogy mindig képesek épp annyit változtatni, amennyivel nem válnak önismétlővé, viszont zenei világuk alapkarakterének összetéveszthetetlen egyedisége is megőrződik.
A 1000 Kilometers egy tucatnyi kompozíciójának felét a szokásoknak megfelelően a gitáron, zongorán és szintetizátoron játszó Ralph Towner írta. A lemez címadó s egyben leghosszabb szerzeménye finom dinamikai váltásokkal és lágy harmóniákból építkező arcát mutatja a zenekarnak, amelyben Paul McCandless angolkürtjének, Towner zongorajátékának és Glenn Moore 1715-ben készült nagybőgőjének egyaránt jut egy-egy kiemelt rész.
A szintén Towner-szerzemény Catching Upnak az akusztikus gitár (mely némi dél-európai ízt kölcsönöz neki) és a fafúvós szólam együttese adja a gerincét, de a dobos-ütőhangszeres Mark Walkernek és Moore-nak is jut szóló. A Simone Towner 2001-es lemezéről került át ide, s teljesedett ki a muzsikustársak által zenekari darabbá. Tulajdonképpen az album bármelyik számát példának hozhatnánk arra a rendkívül rokonszenves együttmunkálkodásra, melyben egyetlen zenész sem törekszik domináns pozícióba kerülni s háttérbe szorítani a többieket.
Erre enged következtetni az is, hogy a lemezen mindegyik zenész szerzőként is szerepel. A McCandless által jegyzett Bayonne-ben nagyon kellemes fúziós jazzt hallunk, Moore írta a boleró-szerű, páratlan ütemű The Bactariant és a Back Pocket című dob-bőgő duettet. Az Oregonban 1970 óta mindösszesen az ütőhangszeres poszton volt változás: a Ravi Shankar és Vasant Rai tanítvány Colin Walcott, aki a legkülönbözőbb ütőhangszereken túl billentyűs és vonós hangszereken is játszott, 1984-ben autóbaleset áldozata lett, helyét az indiai legenda, Trilok Gurtu vette át, aki viszont a 90-es évek elején távozott a zenekarból, őt követte Walker, aki a lemeznyitó (Grammy-díjra jelölt) Six Deeppel bizonyítja, hogy zeneszerzőként is egyenrangú társává vált az alapító atyáknak.
Noha az 1000 Kilometers-t a többiekhez képest „kölyök” Walker kivételével 60 fölötti zenészek készítették, fáradtságnak nyoma sincs – elsőrangú muzsika, mely a címében foglalt távolságnál messzebb is kellemes útitárs.