2011. 08. 10.
Hazajáró, fekete lelkek (Fekete Zaj 2011)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hazajáró, fekete lelkek (Fekete Zaj 2011)
Az utóbbi évek már-már idegesítő fesztiváldömpingje közepette igencsak nehéz dolga van annak, aki egyszerre próbál színvonalas és otthonos rendezvényt találni. Az augusztus 4. és 7. között megrendezett Fekete Zaj viszont ilyen: fellépői révén kellően különleges, méretei miatt pedig abszolút családias.

A családiasságot az esemény előtt és közben is sokszor megemlítették azok az ismerősök/barátok, akik szintén jelen voltak, és már az előző két alkalommal is eljöttek: olyan, mintha hazatérnénk – mondták. Ezt nagyjából magam is át tudtam érezni a Mátrafüred melletti sástói kempingben, de sajnos kényelmetlenségeim is adódtak. Legfőképp az utazás számított igen kimerítőnek és problémákkal tarkítottnak. Kis hazánkban ugyanis továbbra is olyan ügyesen van kitalálva a közlekedés, hogy autó nélkül a Debrecen-Mátrafüred útvonal leküzdése unalmasan hosszú és fárasztó. Odafelé ez még nem is jelentett akkora gondot, hisz mégiscsak előttem állt három nap szórakozás, haza azonban csak kisebb nyűglődés és egy pesti kerülő segítségével sikerült csak eljutni.

De visszatérve: a feszt területét jelentő kemping tényleg azt az érzetet kelthette az emberben, mintha csak egy pár száz fős iskola osztálykirándulásán lenne. Gyakorlatilag mindenki ismert mindenkit (persze kivételek azért akadtak, pl. én), nem érződött semmi feszültség (laza biztonságiak és még lazább pultosok), ráadásul a környék is gyönyörködtette a szemet a kis tavacskával és a közeli kilátóval. További pozitívumként lehet felhozni, hogy itt aztán nyoma sem volt a fesztiválokra divatból járó (főleg tizenéves) rétegnek, inkább a húszas, főleg harmincas (elvétve negyvenes) korosztály képviseltette magát, ami persze a zenei felhozatalból is következett, mivel a három nap alatt felcsendülő muzsikák egy része vagy elmélyültebb élvezetet nyújtott, vagy nosztalgiaérzést keltett.
 

Az első nap azonban számomra kicsit kurtán-furcsán sikeredett, mivel tulajdonképpen az összes fellépésről lemaradtam. A kevés kaja-sok sör kombinációja idő előtti kidőlésre kényszerített, ami miatt csak a Dyas és a Megazetor koncertjeiből láttam részleteket, bár ezek bemelegítésnek ideálisak voltak. Ennek ellenére sajnálom, hogy kihagytam a Burning Full Throttle-t és a Choice With No Voice-ot.

A második nap reggelén rögtön el is gondolkodtam rajta, van-e így értelme beszámolót írnom, de amint látjátok, végül az igen mellett döntöttem, ami főképp az utána következő óráknak köszönhető. Ekkor ugyanis jobbnál jobb előadók álltak színpadra, s csak úgy záporoztak a remek dalok – szerencsére az eső csak egyszer, akkor is elég szolidan. Egyedül a beosztásban találtam némi kivetnivalót. Az Angertea zseniális, nyomasztóan durva, az átkötések miatt viszont kellemesen vicces bulija ugyanis már négy órakor elkezdődött, míg olyan, számomra totál élvezhetetlen és kínosan nevetséges bandák, mint a darkos/new wave-es Black Nail Cabaret, a külsőre Primordial-szerű, zeneileg annál jóval érdektelenebb, folkos/black-es Virrasztók, vagy a hihetetlenül gagyi, punkban utazó Haunebu mind-mind későbbi időpontban léphettek fel, ami kicsit fura volt, nem csak számomra. Az Angertea mellett azonban kárpótlást nyújtottak az olyan együttesek, mint a VL45 és a Shapat Terror. Előbbit az Angertea-vel egyetemben sajnos csak most sikerült először élőben megnéznem, de sejtettem, hogy meggyőző lesz, amit látni fogok. Nem is csalódtam, s ezúttal alkohol helyett némi bemozdulással igyekeztem magam hangulatba hozni, amihez a Shapat Terror bulija is hozzásegített. Ők továbbra is nagyszerűek koncerten, stoneres riffjeik még mindig ütnek (egyedül a magyar szövegeket feledném). Az viszont tetszett a program összeállításában, hogy a három színpad eseményeit szinte kivétel nélkül végig lehetett szórakozni, a méretekből adódóan ugyanis elég nagy áthallások lettek volna, s emiatt inkább egymást követték a fellépések, s nem egyszerre zajlottak.

pozvakowski.A román Negura Bunget black metalként unalmas, ám pszichedelikus, folkos, merengős részei miatt érdekes háromnegyed órás „bemutatója” után érkezett az este általam leginkább várt csapata, a pozvakowski. A srácok hozták is, amire számítottam, sőt, a fesztivál legjobb koncertjét adták. Dalaik sokkal zaklatottabbak és eklektikusabbak élőben (a dobos, Zsombor erőteljes játéka most is lenyűgözött), amihez különös hangulatot kölcsönöztek a leginkább szocialista érából szemezgetett, a trió háta mögé vetített kisfilmek. Tényleg fura, mert az emberre időnként rátör a mosolygás, ahogy idomított medvét és teheneket lát, vagy ahogy azt nézheti, ebben a korszakban miképpen idealizálták a rendőri munkát, netán elszörnyülködhet a gyári balesetek, vegyszerek okozta sérülések bemutatásán. Ehhez pedig, egyfajta aláfestésül (tényleg, vajon a zene szolgál aláfestésül a képnek vagy fordítva?) nem éppen könnyed, hipnotikus erejű zúzdafüggöny járul. Tény, hogy ezt a zenekart akármikor hajlandó lennék megnézni.

Ellentétben az Ulverrel, akikben némileg csalatkoztam. Bár itt is járult vetítés a muzsikához (a pozva spontánabb kivitelezésével ellentétben kidolgozott formában, ami helyenként szerintem egyáltalán nem működött és ötlettelen volt), viszont a dalok helyenként igencsak unalmas hangfolyamba csaptak át. Ha nem szóltak a dobok, a különböző elektronikus zörgedelmek és prüntyögések könnyen kiölték az érdeklődésemet. A buli második felében emiatt azzal próbálkoztam inkább, hogy lefeküdtem a fűbe, s a gyönyörű csillagos eget fürkésztem, ami egészen jól bevált. A gárda egyébként főleg az idei, Wars of the Roses lemezről játszott, ami nem is gond, kivétel a Stone Angels című zárótétel, ami gyakorlatilag egy negyedórás versszavalás, s egyáltalán nem koncertre való – ennek ellenére mégis elővették. Garm énekét egyébként jóleső érzés volt hallgatni, mint ahogyan a hangzással sem akadt probléma (utóbbi az egész Fekete Zajra igaz), de ez a muzsika sokkal jobban illene egy székezett koncert- vagy színházterembe, mint egy fesztiválra.
 
Ulver

A nap zárásaként még igencsak vártam a Corrodal fellépését (illetve korábban még pár perc erejéig elnevetgéltem a Mörbid Carnage retro thrash orgiáján), ám végül ez sajnos kimaradt az életemből, amit az utólagos beszámolók alapján bánhatok is. Helyette viszont nagy vidámságot keltett a mulatós blog szerzőjének, nausea-nak (aki, miután a bemutatkozás során rájöttem, kicsoda, egyből hozzátette, hamarosan főbe fogja magát lőni, mint Kurt Cobain, mert nem bírja elviselni ezt a népszerűséget) cimboráival előadott performansza, ami Ossian, Akela, Komár László, Dopeman, Ganxta Zolee, stb-stb. dalok elénekléséből állt – furcsa dolog ez, Paksi Endre a saját szerzeményeit nem tudja részegen előadni, míg mások könnyedén...

A remek hangulatú estét követően kicsit tartottam az utolsó naptól, ugyanis végignézve a fellépők névsorán csupa-csupa szomorkás, merengős, nyugis zenét játszó előadó nevével találkoztam. Emiatt aztán a csütörtök után a szombat sem épp úgy alakult, ahogy szerettem volna. Bár a napközbeni, össznépi evés-ivás még igencsak mókásra és emlékezetesre sikerült, sajnos mindez nálam nem tartott ki végig, s kora estére már elég ramaty hangulatba kerültem. A pesti Reason progresszív death/doomja zúzósságával (és a végén felhangzó Opeth-feldolgozással, a Deliverance-szel) még üdítőleg hatott, de utána a brit Leafblade akusztikus, és az ír Lisa Cuthbert zongorás műsora már rendesen kikezdte a lelkemet. Emiatt az Aebsence különleges, „népdalos” metalja és a Képzelt Város picit klisés post rockja (amelybe szerintem egyáltalán nem kellene ének) már csak nehezen talált utat a szívemhez. Utána be is iktattam egy rövidke pihenőt a sátorban, de a Wovenhandet mindenképpen meg akartam még nézni.

Meg is érte, igaz, felpörögni ettől sem sikerült. Bár korábban, lemezen való, óvatos ismerkedések alkalmával kicsit unalmasnak találtam ezt a zenét, élőben igen meggyőzőnek tűnt. Az énekes-gitáros David Eugene Edwards extázisban lévő hippi-sámánként vezényelte le a műsort, amit jól segített Ordy Garrison dobos (hangszere hihetetlenül szólt, s hozzá látványosan is ütött) és Jeff Linsenmeir billentyűs. Zenéjük egyfajta keresztezése volt a Pink Floyd pszichedéliájának és az americana (folk, country, blues) stílusnak, amit valamiféle mágikus-misztikus aurával is felruháztak a tagok, s ezért számomra sokkal hatásosabb lett volna, ha a ráadás előtti, samplerről bejátszott indián kántálással ér véget a műsor.
 
Wovenhand

Ezek után már sajnos nem alakult az előző napihoz mérten csordavokálozósan, nevetéstől hangosan az estém, pedig az afterparty durván reggel tízig tartott (ennek ellenére a sátorban fetrengésbe belefáradva kilenc körül csak elugrottam egy sörért, kb. az egyik utolsóért, amit eladtak a feszten).

Összességében tehát némileg felemásra sikeredett nekem a 2011-es Fekete Zaj, de akárhogy is nézem, ebben inkább én volt a ludas, s nem maga az esemény. Jövőre már csak amiatt is érdemes lenne újra kilátogatni, mert magam is barátokhoz és jó zenékhez térnék haza.

Fekete Zaj 2011
Mátrafüred-Sóstó, 2011. augusztus 4-7.
 
downer

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés