Már a megjelenése előtti napokban nagy vitát, pontosabban szólva szörnyülködést váltott ki metálos körökben a Lou Reed és a Metallica együttműködése alapján született rendhagyó lemez, a Lulu, melyről mind a művészi ambícióiról ismert Reed, mind a köztudottan a saját határait feszegetni imádó Metallica-zenészek úgy nyilatkoztak, hogy az életük eddigi legkülönlegesebb, legnagyszerűbb produkciója. Ahogy az várható volt, rögvest össztűz is zúdult rá.

Sajátos helyzetben vagyunk mi, akik a metál felől közelítünk a Luluhoz, mert nem adódik evidensen számunkra a Reed-kontextus ismerete. Reed-ismerőként persze a Lulu-sztori kontextusa sem lenne evidens; s hogy a két csoport ismeretei milyen halmazokat alkotnak, e halmazok pedig metszik-e egymást vagy sem, arról nincs pontos képünk. Adódik azonban a kérdés, hogy ha a művészi ambícióiról ismert Reed és a határait előszeretettel feszegető Metallica összeáll, abból születik-e oly gyönyörű kiasztikus együttállás, mely Reedet a Metallica lazább, hovatovább nem-művészi beágyazottságához közelíti, és fölruházza, átitatja a metál zsigeri élményszerűségével, valamint ezzel egyidejűleg a Metallicát művészi-esztétikai magaslatokba emeli.
 

A kérdésfelvetéssel megvolnánk. A gond az, hogy miközben mintha öntudatlanul is mindenki a fentebbi előföltevésekből indulna ki, a „művészi” és az „esztétikai” kategóriái reflektálatlanul maradnak, elsősorban azért, mert valamennyi megszólaló, aki bekapcsolódik a lemezről való beszédbe, adottnak véli e fogalmak jelentését, olyannyira, hogy üstöllést irónia vagy lesajnálás tárgyává is teszi. A „művészi” e tekintetben pejoratívként jelenik meg, olyanként, mint ami fölöslegesen különc, eltérő-elütő, bizarr, s csupán körülményei és utalásrendszere (jelen esetben a Reed-Metallica-kombó, valamint az irodalmi-színházi alap és referenciatartomány) révén tart igényt a dicséretre. A „művészinek” e mégoly öntudatlan esztétikai ideológiai kisajátítása és kiforgatása során egyenes út vezet ahhoz a befogadói magatartáshoz, melyet a gyanú hermeneutikájának szokás nevezni: köznapian szólva ahhoz a közelítéshez, mely szerint „valami itt bűzlik”.

A kontextusok ismeretének hiánya – metálos nézőpontból – további defektusokat okozhat: e szerint a Lulu sikerületlensége legjobb esetben is a St. Anger és a Death Magnetic lemezek sikerületlenségének folyamatosságáról tanúskodik, a Metallica kiégett, már képtelen jelentős vagy akár jó album létrehozására, stb. Ha Reed felől érvelnénk, e nézőpont felől nem tennénk helyesen: a Reed-kontextusra a Metallica-hagyomány felől pillantó radikális tekintet legfeljebb legyint, és Reed egyébként is szörnyű ezen a lemezen. Ha a Wedekind-darabok és színházi, valamint filmes adaptációi, esetleg az opera-értelmezés, ne adj isten a kiterjedt szakirodalom vagy mondjuk az irodalom- és színháztörténeti korszak (expresszionizmus, modernség) felől vizsgálódunk, úgy beleeshetünk az ideológiai csapdába, miszerint menteni próbáljuk a menthetőt, igazolni a Metallicát egy nem-Metallica-produkción. Bárhonnan is nézzük, nem ússzuk meg: a gyanú alapján vagy sznobok és okostónik volnánk, vagy ránk sütik a „mindent bekajáló” rajongó különös bélyegét, melyet ma oly előszeretettel puffogtat boldog-boldogtalan, ha egy lemez „objektív”-„kritikus” megítélőjeként lép a metálos nyilvánosság elé.

Bárhogy is, a Lulu kísérleti anyagként garantáltan bukik; itt a kísérleti kategóriája szintén megvetés tárgya. Tény, hogy jogunk van ekképp közelíteni: mondhatjuk például, hogy Reed monoton, helyenként kínos szövegmondása elidegenítő hatású, akárcsak mondjuk Brecht darabjainak egy-egy effektusa, és ezáltal tetten érhetjük a Lulu-lemez expresszionista-elidegenítő jegyeit; de mondhatjuk azt is, hogy – Woody Allen egyik filmjével szólva – ha valaki fölmegy a színpadra és elhányja magát, mindig találunk valakit, aki azt mondja erre, művészet. Vagyis, a Lulu-lemez nem művészet, hanem csapnivaló förmedvény, taszító és unalmas. De mégsem fogjuk ezt mondani, mert nem akarjuk a Lulut kalitkába zárni és megbélyegezni. Nem kiáltjuk ki ugyan zseniális alkotásnak, még csak egyedinek sem nevezzük – kísérleti anyagokkal tele a padlás –, ám tiszteletben tartjuk az idegenségét, a másságát és a létezését. Horribile dictu többször is meghallgatjuk, igyekszünk fogást találni rajta, belekapaszkodni és meglovagolni, ha tetszik.

De hol is van a Lulu uszonya, amit megragadhatnánk? Nyilvánvalóan mindenkinek máshol: nekünk nem Wedekind, nem az irodalmi-színházi utalásrendszer, de még csak nem is a kísérleti jelleg megkérdőjelezhető adekvátsága jelenti ezt – tehát nem az anti-uszony –, hanem az, ami épp a tézis az antitézis előtt, a hagyományos az avantgárdnak, a kísérletinek a mázában: a Lulu zenei ismerőssége. Föltehető tehát a kérdés, mi ismerős a Lulu dalaiban, legalábbis metálos füllel? A Metallica természetesen, közelebbről James Hetfield hangja. James ugyan nem kap hangsúlyos szerepet, öröm az ürömben viszont, hogy hangsúlyai épp annyit tesznek hozzá egy-egy dalhoz – szerencsére szinte valamennyihez –, hogy azok elviszik, megemelik, ismerőssé teszik a szerzeményeket: ilyen ismerős színeket hoz a nyitó Brandenburg Gate, a húzós The View, vagy a személyes kedvenc laza-felszabadult Iced Honey, illetve több másik dal egy-egy nyomatékos pontja. James úgyszólván „alányúl” Reed szavainak-hangjának, és énekével, ismétléseivel karaktert, hovatovább refrénszerű struktúrákat visz a tételekbe. Lám, Reed arca mögött sokadszori hallgatásra nagyon is karakteresen fölsejlik az ismerős James Hetfieldé.

Aztán, mi van még? Lineáris szerkezet, egyenes sodrás. Elég néhány alaposabb hallgatás, hogy körvonalazódjon a Lulu hagyományos struktúrája; csak kevés olyan szerzemény hallható, mely szokatlanul építkezik. Sokkal jellemzőbb, hogy mindenféle zajok, kísérő hangok és disszonáns elemek billentik ki a befogadót a megszokott elemek befogadásából, leginkább kitartott búgatások és konstans hangulati elemek. A Mistress Dread old school, mechanikusan ismétlődő thrash tekerését például hangulatilag nagyban „eltolja” az efféle „idegen” komponensek használata (és persze mindenekelőtt Reed itt teljesen disszonánsnak ható nyekergése), a végeredményt mégsem mondanánk érdektelennek. Bármily kevéssé érje váratlanul a hallgatót a Lulu posztmetál kísérleti attitűdje, tartalmaz annyi familiáris elemet, hogy elidegenítő összetevői ellenére sokkal inkább sarkalljon az újrahallgatásra, mint bármelyik nosztalgia-thrash Metallica-kópia, amelyeknél legfeljebb jóllakott elvárásai teljesülésével lehet elégedett az egyszeri hallgató.

De még mindig nem azt állítjuk, hogy a Lulu jó – pedig kellemes és érdekes. Sok helyütt elnyújtott, a harmadik harmada kitartott, metálos füllel leül, olykor unalomba fullad. Mint említettük, Reed akár szörnyűnek is mondható, elverhető rajta a por, és – még mindig a metál felől nézve – állítható, hogy a lemez pusztán a Metallica miatt tarthat számot figyelemre. Ám mindegy is: ha emiatt, akkor emiatt. Csak tudnánk végre átgondolni a „művésziről” és az „esztétikairól” alkotott elképzeléseinket e helyütt is; ha másért nem, hát azért, hogy ne siessünk annyira, s megértőbbek legyünk.

Lou Reed & Metallica: Lulu
Warner Bros, 2011.