2011. 12. 21.
Ha én lennék a Metallica producere (Metallica: Beyond Magnetic)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ha én lennék a Metallica producere (Metallica: Beyond Magnetic)
Először azt gondoltam, a fenti címnek megfelelően papírra vetem, mit és hogyan változtatnék a 2008-as Death Magnetic, valamint az erről a lemezről lemaradt, a zenekar születésnapja alkalmából most publikált 4 dalon, ám időközben azok közel férkőztek hozzám, aggályaim pedig szépen szertefoszlottak. Egy gondolatkísérletet persze megér talán, hogy szemügyre vegyük Jamesék dalszerzői logikáját, ha már a szerzemények demo formában jutottak el hozzánk. 

A négy dalt természetesen helyiértékén, azaz demoértékén kell kezelni, hiszen ebben a formában nem tekinthetők sem lezártnak, befejezettnek, sem valamilyen nagyobb szisztéma részének, még ha a Death Magnetic-korszakban íródtak is. Mi sem bizonytja ezt ékesebben, mint a Metallica különböző zenei korszakaiba való, eltérő beágyazottság: a nyitó, lendületes és friss Hate Train számomra az 5.98 EP feldolgozásainak hangulatát idézi, a sok-sok kiállás, zakatoló riff, a lassú középrész és refrén, valamint végre Lars Ulrich dobolása is a nyolcvanas évek végét idézi, azon belül is a Metallica hatásait éri tetten. A Just a Bullet Away postmortemiánus riffelése és dallamvezetése mellett a hosszúdalos Metallica-struktúrákat követi némileg egyhangúbb, monotonabb, de nem kevésbé hangulatos módon. Talán teljes értékű, rövidebb dalt lehetett volna készíteni belőle, ha a Master of Puppets középső leállásához hasonlító szakaszt, valamint az ezt követő visszakanyarodást a verzéhez és refrénhez egyszerűen lehagytuk volna, hiszen az utolsó másfél perc csupán identikusan megismétli az egyébként is egyetlen dallamívből álló passzusokat. A harmadik Hell an Back a Load-érát idéző ritmus- és témaváltásokkal operál, zsíros és húzós gitárfutamokkal, a negyedik perc körül érkező nyers, durvább váltás azonban meglehetősen fantáziátlannak tűnik, és hallhatólag Lars sem tud élvezhető, izgalmas dobtémákat írni ezekre az egyebekben a Death Magnetic dalainak többségére is jellemző kicsavart vagy jammelősebb riffekre. Az utolsó három percet szívem szerint teljes egészében átírattam volna Jamesékkel. A záró Rebel of Babylon 8 perces tétel, igazi Metallica-nagyvad, számos izgalommal, tempó- és témaváltással, nagyívű refrénnel, jól eltalált riffekkel, nagy mennyiségű zajmasszával – tetszetős darab. A negyedik és ötödik perc között azonban ismét az improvizatív jammelésé a terep, erősen érződik, hogy a gitárosok kalandoznak, mintha maguk sem tudnák, milyen témát fognak majd le a következő tíz másodpercben, a szóló azonban megmenteni látszik a kialakuló tanácstalanságot. Szép idézet, amint Lars megismétli a The Frayed Ends of Sanity dobkiállását, majd érkezik egy riff, amely ugyanezen Justice-os darab egyik szakaszának mintájára íródott. Persze a Rebelen is lehetett volna vágni, valamint egy logikusabb csúcsponton befejezni a dalt.
 

Kontinuitást, egységességet, koherenciát tekintve alighanem a Hate Train a legkiforrottabb, valóban a régi Metallica kompozíciós tehetségét villantja meg, s részben ilyennek tekinthető a Rebel of Babylon is. Jamesről ugyan nem mindig lehet eldönteni, hogy James-e még vagy inkább önmaga paródiája (halld a Just a Bullet Away amúgy dögös szövegköpködését, ami egyben James-karikatúra is), mindenesetre annak a rideg szigornak, ami például a Justice-, vagy egyáltalán, a korai lemezek énekét jellemzi, nincs nagyon nyoma a Beyond Magneticen. Viszont James-karikatúrát hallani Jamestől sem utolsó élmény.

A Beyond Magnetic dalai részemről problémamentesen beilleszthetők az életműbe, s ennek legbeszédesebb jele, hogy sok-sok meghallgatás után sem untam még rájuk. Hiába, a szívemben mindig marad egy hely a Metallica számára.

Metallica: Beyond Magnetic
Warner, 2011.

Kulcsszavak: Metallica

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés