2011. 12. 29.
Rengeteg lemez
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Rengeteg lemez

„És mivel a nem szép alkotást vagy a nem szép teremtményt a legerősebben a zenében kellően nevelt ember érzi meg és – méltán háborogva – a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik; viszont a rútat méltán gáncsolja és gyűlöli már zsenge korában, amikor még nem fogja föl; később aztán, ha az értelme fölébred, örömmel fogadja a szépet, és sajátjának ismeri fel” – állítja Szókratész Az államban.

Az idei kínálatból 160 nagylemezzel ismerkedtem meg, párat még a Facebookon is bejelöltem. Volt aztán nem kevés EP, néhány demo, koncertfelvétel, válogatás és tribute-album, feldolgozásokat tartalmazó kiadvány, elvétve kislemez. Cakompakk 200 hanganyag. Áttekintve az év végén, úgy tűnik, mintha valami hivatalos fülelő lennék. Pedig dehogy!

Ezúttal nem dagonyázom mindenféle statisztikában, ahogy tavaly – csak röviden: a hanganyagok alkotóinak többsége amerikai útlevéllel rendelkezik, utánuk jönnek a svédek és a britek –, ellenben valamelyest szóbahozom a kontextus egy részét, amelyből kinőtt szeretett tizenhatom.

A 200 kiadvány közül összesen 30-at készített MAGYAR alkotó(gárda). (Újdonsága a listámnak, hogy mindezidáig példátlanul, magyar és külföldi mű összesítve szerepel rajta.)

Nagy örömömre szolgáltak az idei év újrakiadásai. 22 év után CD formátumban is beszerezhetővé vált a Beatrice pöttyös duplaalbuma (’78-’88) – a Collective Art döntéséhez bizonyára hozzájárult Nagy Feró állandósult médiajelenléte –, élmény volt ennyi év kihagyása után újrahallgatni. Új szemszög, új értelmezés, értelemképzés – mindazonáltal bőven kiállta az idők próbáját. Hasonlóképp örvendetes az Unfit Ass. Absurd Reality/Flagging Water és az Extreme Deformity Internal című kiadványainak Neverheard Distro. általi megjelentetése CD-n. Főleg az utóbbit pörgettem sokat vezetés közben. A Metal Ör Die! Records az Angel Reapernek állított emléket az Angel Ripping Metal című kiadvánnyal, ez inkább csak az elvakult gyűjtőknek, nosztalgiázóknak lehet érdekes.

Ellenben jóval nagyobb táborra és népszerűségre számíthat Jónás Tamás és a marionette ID lemeze – mindkettő nemzetközi porondon bizonyít. Bár nem különösebben tükrözi az ízlésemet Jankai Valentin (Blind Myself dobos) idei szólóalbuma, a Black Flower (szerzői kiadás), de csak úgy feszül a kreatív energiától – jól megírt dalok sora, bátran odapakolható lenne a most slágerműfajok élére. Ahogy Mátyás Attila Újra kezded (Collective Art) albuma is emlékezetes momentumokkal bír.

Meglepetésre a Nadir cover-kiadványa, az Underground Heroes (szerzői kiadás) sokkal, de sokkal ütősebb a saját számokat tartalmazó korongoknál. Ráadásul a feldolgozott dalok eredeti előadói a legtöbb esetben nem részei a zenei múltamnak, így plusz felfedezőutaknak is origója lehet ez a kiváló összeállítás. Szemben a Nadir-tagok Our Existence Is Punishment nevű másik zenekarának lemezével. A The Horrid Truth Still Untoldot csak a mindenkinek kijáró második esély miatt hallgattam meg újra.

Sem az Angertea, sem a The PhoeniX Files Scars for Sale EP-je nem győzött meg a nagyszerűségéről, de a Room of the MAD Robots EP-je, a The Universe is Indifferent egyenesen csalódás volt a kiváló nagylemezt követően. S bár ez évre összesen 4 EP megjelenését előlegezték, az elsőt nem követte több. Hasonló bizalomvesztést okozott a Conan First Date Jailbreak EP-je, a korábbi hanganyagok tükrében ennél jóval többet vártam tőlük.

A Slytract Existing Unreal (Noisehead Records) lemezének bemutatója nem sikerült valami fényesen, maga a lemez is – nemzetközi mércével mérve – közepesen muzsikál, pedig nem hiányzik róla sok, csak az a bizonyos szikra. Én mindenesetre nem írtam le őket… A Christian Epidemic Pusztítástan című alkotása (Nail Records) inkább vicc-kategória, de a régi szép (Gyász) emlékekre való tekintettel meghallgattam. S ha már ez a kiadói holdudvar: a HammerWorld októberi mellékleteként jelent meg a Lake of Mind zenekar A Condemned Soul című alkotása, ami már csak azért is meglepetés, mivel a lap eddigi csatolt CD-kiadványai – a Blind Myself Szummájától eltekintve – a szánalmas, fájdalmas és borzalmas jelzőkkel illethetők. Ám a progos muzsika, ha nem is kiforrott még, mindenképpen méltánylandó, s a későbbiekben is figyelemmel kísérendő a zenekar munkássága.

Az Age of Agony idei alkotása (Machinery of Hatred – Terranis) kevésbé jött be a korábbiakhoz képest, ellenben jól teljesített a Paediatrician. A grindolók Deformed Premature című lemeze (Terranis) jelentősen emeli az adrenalinszintet. Az underground kedvelőinek kedvezett a Concrete és az Eradication is. Előbbi az oldskull thrasht (Revelation of Perdition – szerzői kiadás), utóbbi a death metalt (Stigmatic Assessment – szerzői kiadás) ünnepli. Szerettem volna szeretni a Turbo második lemezét, de a Lost Measure (Mama Zone) minden tiszteletemet magáénak tudható zenei kimunkáltsága ellenére sem férkőzött a szívembe, egyszerűen azért, mert számomra kell az agresszió a muzsikába, ők meg már nem szeretik, ha van benne… Bár a Superbutt Music For Animals albuma (Edge Records) bővelkedik az említett attitűdben, valahogy még mindig ambivalens érzéseim vannak a dupla kiadványukkal kapcsolatban: részleteiben tudom csak megítélni, egészét tekintve még nem állt össze a kép… A Hollywoodoo az Érzések boltja EP-vel (szerzői kiadás) nem találta föl újra magát… felejtős lett.

A THRASH idei jelenléte kapcsán már nyilatkoztam: az önismétlés, a biztonsági játék jellemezte az új anyagokat. Még a Machine Head album kimunkáltsága sem tudott meghatni, inkább egy jól sikerült iparosmunkának érzem, ahol látszanak a varratok, a kiterveltség, az Anthrax és Megadeth pedig újra legyártotta korábbi lemezei egyfajta egyvelegét. A DEATH METAL szempontjából lagymatag évet regisztráltam, összesen három lemez tűnt ki a tengernyi közül. A Steve Tucker, Blasphemer és Flo Mounier fémjelezte Nader Sadek debütálása bizonyult az év death lemezének, de a katakombamély Macabre Eternal (Peaceville) az Autopsytól, vagy a Pestilence Doctrine-ja (Mascot) is kellemes hallgatnivaló. Ennyi.

Ellenben ebben az évben a HARD ROCK és a HEAVY METAL bandák lemezei taroltak nálam a leginkább. POWER METAL fronton pedig – soha korábban nem tapasztalt módon – egy kiadó szinte teljes munkássága is megragadott. A Cruz Del Sur Music nevét a While Heaven Wept és a Pharaoh révén ismertem meg (előbbi idei alkotása elmaradt a várt szinttől, utóbbi Ten Years című EP-je viszont nagyon király, rajta a Slayer Tormentor demóverziójának feldolgozásával!), de a Dark Forest, az Argus, a The Atlantean Kodex, a Slough Feg és a Twisted Tower Dire „újrafeltalált” power heavy metalja is izzadságszagtól mentes, számos nagyszerű pillanattal.

A kifinomult hard rock szerelmesei gazdag évet zárhattak: minőségi kiadványok terén a Mr. Big nyitotta az esztendőt, majd egyre-másra jelentkeztek be a régi nagy nevek, igazán hangulatos muzsikákkal: pl. a King Kobra, vagy a Night Ranger. Az első lemez sem volt piskóta, ahogy az új sem a Black Country Communion és a Chickenfoot esetében, igaz, utóbbinál a megtévesztő III címet viseli a kettes korong (eOne Music). A BCC-től nem kell messzire lépni a gitáros Joe Bonnamassa révén, akinek szólólemeze (Dust Bowl – J&R Andventures) ismét izgalmasra sikeredett. Egy-két fokkal keményebb szintre lépve, letaglózott a Riot Immortal Soulja (Steamhammer), a lazaságot tekintve viszont a Vain volt verhetetlen (Enough Rope – Jackie Rainbow Records). S ha már a glam/sleaze világ: a svéd Bullet keltett jelentékeny feltűnést ez évben a Highway Pirates (Black Lodge) révén.

Heavy metal terén igen jól állunk az utóbbi időben. Míg a 90-es évek végén a true-nak csúfolt giccses paródiák (Hammerfall és társaik) pumpáltak látszólag új életet a metálba, addig 15 évvel később ismét reneszánszukat élik a 70-80-as évek klasszikus bandáinak találmányai – minőségileg jóval értékelhetőbb formában. Előkerültek a Mercyful Fate-hatások (Portrait), vagy az okkultista hippiskedések (The Devil’s Blood), vagy a kettő keveredése: In Solitude, de újraélesztették az egyik ős brit proto-heavy metal bandát is, nem kevés örömünkre (Hell). A régiek közül sajnos azonban most sem alkotott maradandót a Jag Panzer, ellenben Demonaz hangulatos anyagot hozott össze March of the Norse címmel (Nuclear Blast), ami méltó társa Abbath I nevű zenekara korábbi lemezének. Rendszeresen kirándultam az Iced Earth Dystopiajában is (Century Media).

Magányosan, kategóriák nélküliként áll az Ava Inferi, akik idén sem okoztak csalódást, bár az Onyxról (Season of Mist) nem állítanám, hogy könnyen kiismerhető lemez. Bombabiztos a bombasztikus Nightwish helyzete. Bár a Dark Passion Play lemezt nem sikerült túlszárnyalni az Imagineariummal (Nuclear Blast), aminek koncepciója, képi világa engem nagyon is Terry Gilliam Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmjére (The Imaginarium of Doctor Parnassus, 2009) emlékeztet, de ha egy forgatókönyv felől közelítünk, azaz filmzeneként értékeljük, akkor kevésbé ingadozik a lábain…

Nem szűkölködtünk a BIZARRnak tekinthető alkotásokban sem. Vegyük mindjárt példának okáért az egyik legbulisabb bandát a finn Leningrad Cowboyst, akik hosszú évek elteltével idén jelentkeztek ismét új albummal. A Buena Vodka Social Club (SPV) hallgatásánál csak egy dolog lehet jobb e téren: ha élő előadás keretében mulathatnánk a nagytarajos zenekar muzsikájára. Kíváncsi voltam Hugh Laurie blues-jazz lemezére is, de a Let Them Talk (Warner) jobbára vagy untatott, vagy idegesített. Az általam nagyratartott színész, Jeff Bridges új lemezén található country viszont egyenesen befogadhatatlan számomra. De ugyanilyennek bizonyult Mike Patton matematika-gyakorlata, a Saverio Costanzo által rendezett La solitudine dei numeri primi című filmhez írt zenealbum is (Solitude of the Prime Numbers – Ipecac). Máig megfoghatatlan a német Vortex Rockdrillje (Cyclic Law). David Lynch filmrendező első albumát (Crazy Clown Time – PIAS) hallgatva viszont az a meglepő, hogy végig lehet hallgatni, nem is egyszer, bár Lynch tipikus antihanggal rendelkezik.

Mi volt még? CSALÓDÁS is akadt, már amennyire nem voltak kalkulálhatóak egyes zenekarok lépései. A hiperhype-olt Arch/Matheos progozás számomra csak egy üres blöff, nem különben a Charred Walls of the Damned második eljövetele. Fülsértőnek bizonyult a white thrasher Believer Transhumanja (Metal Blade). Devin Townsend egyik idei lemezével sem tudott meggyőzni, a Dream Theater unalom a köbön, Vintersorg elvesztette karizmáját, a puhapöcs-bajnokság győztese az RHCP, nem vitás. A Primus ugyan hozta a tőle megszokottat, de tőlük a váratlan az elvárás. A Primordial mintha standardizálódna, ami nem esik túl jól. A Crowbar-albumra már hallgatása közben sem emlékezünk, Al Di Meola csak magát ismételte szólóalbumán. Az Opethtel nem kívánok az általuk revelációként kezelt zenei irányba térni, a Mastodonnal szintén elváltak útjaink, nem azért, mert rossz lenne, amit csinálnak, de ízlésbeli differencia lépett föl...

Na de akkor mit is...?

2011-es megjelenésű albumok, melyek a leginkább hallgattatták magukat,
és 2012-ben is meghallgatásra találnak:
1. Thy Catafalque (H): Rengeteg (Season of Mist)
2. Unexpect: (CAN): Fables of the Sleepless Empire (szerzői kiadás)
3. Aranya (US): Cutthroat Spiritual (szerzői kiadás)
4. The Moon and the Nightspirit (H): Mohalepte (szerzői kiadás)
5. Karma To Burn (US): V (Napalm)
6. A Pale Horse Named Death (US): And Hell Will Follow Me (SPV)
7. Wolf (S): Legions of Bastards (Century Media)
8. Pharaoh (US): Ten Years (EP) (Cruz Del Sur Music)
9. Toxic Holocaust (US): Conjure and Command (Relapse)
10. Vallenfyre (GB): A Fragile King (Century Media)
11. Isole (S): Born From Shadows (Napalm)
12. Skindred (GB): Union Black (BMG)
13. Krux (S): III – He Who Sleeps Amongst The Stars (GMR Music)
14. Sólstafir (IS): Svartir Sandar (Season of Mist)
15. Black Oath (I): The Third Aeon (I Hate)
16. Red Fang (US): Murder The Mountains (Relapse)




Minél több lemezt hallgat az ember, annál jobban belefásul a hallgatásukba, ugyanakkor annál nagyobb az esélye, hogy kifogja az aranyhalat. Idén 200-ból sikerült 16-ot. Ezeknél az albumoknál magam is igazi alkotótársként működtem közre, jobbára ilyen zenéket szerettem volna játszani, s itt engedték, hogy része legyek a folyamatnak... Hagyták magukat megszólítani, beszédbe elegyedtünk, újra és újra találkoztunk, egyre többet tudtunk meg egymásról, magunkról, minden alkalommal élmény volt az együttlét. S még mindig izgalmas várakozással tekintünk az elkövetkezőkre, még mindig számos idegen, ki nem ismert oldalunk vár kölcsönös felfedezésre.

KONCERTÜGYILEG könnyen megjósolható volt a végeredmény. Igazából három decemberi megmozdulás színezhette/bővíthette volna még a listát. Fájlaltam, hogy a Skindred fellépésére nem jutottam el; Wino a Premonition 13-nel kifejezetten csalódás volt; duplázni szerettem volna az idei hazai K2B koncertek tekintetében, de az éjfél közeli kezdés nálam kifejezetten irritáló. Panaszra azonban nincs okom így sem.

2011 maradandó élményt nyújtó koncertjei:
1. SLAYEREuropean Carnage Tour 2011 (Budapest, Aréna, április 8.)
2. SLAYERHegyalja Fesztivál 2011 (Tokaj–Rakamaz, július 15.)
3. UNEXPECT (Budapest, A38 tetőterasz, augusztus 17.)
4. KARMA TO BURN (Budapest, A38 tetőterasz, július 11.)
5. JUDAS PRIEST Sziget Fesztivál 2011 (Budapest, Óbudai-sziget, augusztus 11.)

ZENÉBEN BŐVELKEDŐ ÚJESZTENDŐT KÍVÁNOK!

RIP

Kulcsszavak: lista

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés