2011. 12. 31.
A tegnap markában: 2011
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Amikor 2011. szeptember elején számos helyen azt olvastam, hogy az Anthrax idei albuma biztosan dobogós helyen fog végezni az év végi összegző listákon, föltettem magamban a kérdést: ekkora bajban van a metal? A Worship Music-on ugyanis valóban nincs egyetlen egy olyan téma sem, amely ne lenne minimum 20 éves – ezzel persze önmagában nincsen semmi baj, sokszor fölmondtuk, most is elismétlem a leckét: az innováció és az esztétikai minőség nincs egymással leszármazási viszonyban. Arról viszont mégiscsak elárul ez a lemez és fogadtatása valamit, hogy mit is szokás mostanság gondolni a metal jelenéről.

Írhatnám, hogy különösebben meg sem lepődtem azon, hogy... , de valójában mégis némi furcsálkodással vettem tudomásul az egyik remek újsulis portálon, hogy a stáb értékelése és számos olvasói jelzés alapján az év lemeze egy olyan tizenkettő egytucat dallamos rockalbum, amelynek sokkal több köze van a ’90-es évekhez, mint a mához.

Nézzünk egy másik, hasonlóképp meggondolkodtató példát. A sputnikmusic.com kritikusa egyetért RIP-pel a Thy Catafalque Rengeteg című albumának megítélésekor: RIP barátunk az első helyre tette listáján, Nick Butler szintén így cselekedett, s megtoldotta azzal az állítással, hogy 2011-ben a metal nem lehet jobb ennél. Természetesen minden átfogó igényű állítás meggyőző ereje kétségessé válhat, ha megfelelően gazdag ellenpéldatárral szembesítjük, de most itt nem ez a célunk. Inkább csak annyi, hogy megállapítsuk: a Rengeteg számos értékkel bír úgy, hogy ezek az értékek részben persze kölcsönzöttek és újrahasznosítottak: van itt Mastodon, a második dalban P. Mobil és/vagy P. Box, később Exxasens, nyakon öntve az egész poposított folk dallamokkal – a lemez kiemelkedő alkotás, de ha tényleg ez a csúcsteljesítmény a metalon belül 2011-ben, akkor manapság mintha kevésbé lenne izgalmas, érdekes és – ami a legfontosabb számomra – élő, mint mondjuk 10 esztendeje. Az élő-jelleghez egyetlen egy adalék minden rosszindulat nélkül, csupán a regisztrálás szándékával: az év metallemezén egy visszhangos dobgép hallható, s a Kátai Tamás maga is azt nyilatkozta, hogy nem foglalkoztatja az élő föllépés lehetősége.

Vessünk egy pillantást arra, hogy mi történt egy évtizede: megjelent például a Blackwater Park az Opeth-től, az Isis a korszakos Oceanic című albumán dolgozott, a Tool kiadta a Lateralust, a Cult of Luna első nagylemezével, a Mastodon első EP-ivel jelentkezett. Az, hogy ebben az időszakban újra nagyon izgalmassá vált a metal, sok más banda mellett nekik volt köszönhető. Mi a helyzet velük 2011-ben: az Isis már nincs, a Toolról évek óta annyit lehet hallani, hogy nincs róluk igazán mit mondani, a CoL legutóbbi sorlemeze 2008-as, az Opeth az idei albumán nem metalt játszik, a Mastodon is egyre kevésbé. A Heritage és a The Hunter persze csak távolnézetből mutatja ugyanannak a tendenciának, vagyis a metaltól való elfordulásnak a jegyeit: míg a svéd banda úgy kanyarodott vissza saját ’70-es évekbeli örökségéhez, hogy éppen azt a death metalt hagyta ki a komponensek közül, amely ellenpontként képes volt ezt az örökséget izgalmasan újraéleszteni, addig az atlantai kvartett továbbra is annyira autonóm zenei világot épít, mely az új lemezen sem veszített vitalitásából. Az Opeth-lemez azért nem tudott számomra igazi zenei eseménnyé válni, mert amit hallok rajta, azt a dicső elődöktől 40 évvel ezelőtt és a neo jazz-rock fúziós csapatoktól mostanság is hallani, gyakran akár jobb nívón is – említsük most példaként a Meniscus War of Currents című albumát.

Nyilván kézenfekvő, ugyanakkor aligha igazolható lenne azt állítani: a visszafordulás, az inkább repetitív és kevésbé iteratív ismétlés a kreatív ötletekből való kifogyás időszakában válik gyakoribb jelenséggé, RIP a thrash szcénáról állapított meg hasonlót. Lehetséges, hogy a revival korszakok életideje jóval rövidebb annál, mint az újraéleszteni igyekezett eredeti periódusok? Persze az sem mindegy, hogy mi és hogyan tér vissza új köntösben. A Ocoai-ról megírtuk, hogy remek idei lemezük úgy nyúl vissza a ’70-es évek progresszív muzsikáihoz, hogy közben saját pályáján nem tudott előre lépni. A post-metal szcéna másik nagy reménysége, a német Omega Massif kevésbé tágas zenei világot épít, de nagyon komoly atmoszférateremtő ereje van az új albumuknak is. A Downer kolléga listáján szereplő Huldra arra példa, hogy miért nem érdemes egy még ki sem múlt zenei tradíciót megpróbálni újraéleszteni: oly arcátlanul nyúlják az Isist, és oly kevéssé sikerül nekik az istennő nyomába érni, hogy engem egyszerűen csak fölmérgesítettek.

A nagy nevek közül 2011-ben biztosan jobb állapotban van a Machine Head, mint 2001-ben: az Unto the Locust sokkal erősebb album a 10 évvel ezelőtti Superchargernél – a spanyolviaszt természetesen nem Robb Flynnék fogják föltalálni, de arra nagyon szép példát szolgáltatnak, hogy mit jelent szisztematikusan építkezni, folyamatosan magas színvonalon dolgozni, jó zenészből kiválóvá muzsikussá válni, sokat gyakorolni és kiugróan teljesíteni. A Cynic 2001-ben már rég nem volt sehol, de 2006-ban visszatértek, s az idei EP-jük (Carbon-Based Anatomy) is igen remek – mindeközben a metalhoz egyre kevesebb közük van.

Az év tévedése számomra Lou Reed és a Metallica találkozása volt Wedekind Lulujának boncasztalán: egy korábbi hozzászólásomban is utaltam arra a sejtésemre, hogy szemben a metalközönség elsöprő többségének véleményével, a projekt sikerületlensége nem kizárólag Reed nyakába varrható: a Lulu Robert Wilson rendezésében, Reed zenéjével nagyszerű műalkotás volt a Berliner Ensemble színpadán, onnan lelépve, a Metallicával kiegészülve viszont tényleg teljesen értelmetlenné vált.

Mivel a beszámolóinkban folyamatosan és részletesen igyekeztünk megemlékezni azokról a koncertekről, amelyeken jelen voltunk, ezeket most nem sorolom újra föl, helyettük inkább olyanokra térik ki, amelyek nem kerültek elő a blogon. A debreceni őszi fesztiválon volt szerencsém sokadjára hallani Lajkó Félixet és Brasnyó Antalt: egyszerre volt remek és a korábbiakhoz képest kevésbé magával ragadó az előadás, ez utóbbi a zenészeknek a pianissimo iránti, eddig nem tapasztalt föltétlen vonzalma számlájára írható, melynek következtében gyakorta a második sorból is alig lehetett valamit hallani. Ettől függetlenül meggyőződéssel vallom, hogy továbbra is Lajkó az egyik legfontosabb magyar muzsikus napjainkban, s ha valaki a magyar és egyéb népzenei hagyományok értő és autentikus fölélesztésére kíváncsi, akkor forduljon bizalommal lemezeihez, hangversenyeihez.

Az év zenei élménye számomra egyértelműen a Debreceni Jazznapokhoz kötődött. Annak ellenére volt ez így, hogy amikor először szembesültem azzal a programszervezői koncepcióval, hogy a 40 éves fesztiválon 40 koncertnek kívánnak helyet biztosítani, az egész megalomán tervtől előre elment a kedvem. Nem pusztán dacból, inkább esztétikai önvédelemből döntöttem úgy, hogy kizárólag néhány, alaposan kiválasztott hangversenyt fogok meghallgatni, így igyekezvén egy kiadós gyomorrontás helyett a finom érzékkel elkészített és mértéktartóan elfogyasztott vacsorára emlékeztető zenei élményben részesülni. A Szakcsi Climate Change-ben örültem, hogy hallhattam Dresch Dudás Mihályt, a Chano Dominguez Trio latin muzsikája fölpezsdített, a The Trio of OZ viszont egyszerűen elbűvölt, magával ragadt és fogva tartott. Az Omar Hakim által vezetett trió föllépese minden mást felülmúlt, amit 2011-ben hallottam: talán nem függetlenül attól, hogy egy bő évtizedet egykor magam is elbíbelődtem az ütőhangszerek megszólaltatásával, az első sorban ülve, kb. 4 méterről figyelve egy pillanatra sem tudtam levenni a szemem Omar játékáról: noha láttam-hallottam számos magasan jegyzett jazzdobost már, az ő technikai fölkészültségéhez, kifinomultságához, kreativitásához és a legnemesebb értelemben vett muzikalitásához foghatót még sohasem – ha egyetlen új lemezt nem hallottam volna és egyetlen más koncerten sem lettem volna 2011-ben, ez az év miatta akkor is emlékezetes maradt volna. A hangverseny után mind ő, mind a zongorista hölgy, Rachel Z, mind a zenekarban első koncertjét játszó, rendkívül rokonszenves olasz nagybőgős dedikált és beszélgetett a közönséggel – no ekkor tettem szert arra a lemezre, melyet 2011-ben a legtöbbet hallgattam: a trió 2010-es albumára, mely kizárólag pop- és rockdalok átértelmezésére vállalkozik: valódi újjászületés.



thetrioofoz.com/

FODORPE
 
Kulcsszavak: lista

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés