2012. 01. 09.
Amorphis a Club 202-ben – Tales from Winter Wonderland (VI.)
A friss lemezével turnézó Amorphis idén januárban érkezett Magyarországra, noha (a) The Beginning of Times dalait a zenekar már a nyári Hegyalja-fesztiválon is bemutatta. Az évente legalább egyszer hazánkban koncertező finn zenekar népszerűsége nálunk továbbra is töretlen, a Club 202 kellemesen megtelt, a program azonban az elmúlt időszakokhoz képest nem frissült, a nyárihoz képest alig volt változás a setlistben. A koncert így is megbizsergetett.
Először jártam a Club 202-ben, a jellegzetesen külvárosi környezetben nagyon hangulatosnak találtam a volt Wigwamot. A ruhatári sorbanállás közben a mögöttem álló, Finland pulóvert viselő férfi vehemensen magyarázta a barátjának, hogy Finnország-fanatikusként és Amorphis-rajongóként 14 éve vár erre az alkalomra, ami bármily körülmények közt is azért hatott furcsán, mert a finn csapat – hazai, a maga módján rendkívüli kedveltségének köszönhetően – rengetegszer jár nálunk. Ezúttal két fiatal vendégzenekart hoztak magukkal, a finn The Man-Eating Tree-t, valamint a norvég Leproust. Mivel időben érkeztem a koncertre, nem vethetem be azt a panelt, miszerint sajnálatos módon lecsúsztam az előzenekarokról, de amit láttam/hallottam az utolsóból, az ígéretes/szörnyű volt, ugyanis elejétől a végéig megtekintettem mindkét support szereplését. A fél 8-kor színpadra lépő The Man-Eating Tree amorphisiánus metálban utazik, zenéjük azonban valamivel lassabb és több gótikus elemet tartalmaz. Fő problémájuk, hogy a jellegtelen, színtelen-szagtalan, nagyjából egy kaptafára születő dalaik mellett – melyek közt azért akadnak figyelemre méltó, hangulatos szakaszok, komponensek, s azok idővel talán ki is forrnak – színpadi megjelenésük meglehetősen amatőr. A maníros figurák – főleg az egyik gitáros és a basszer – elrontott emós hajviseletükkel és teátrális, a jellegtelen témákra gitárjukat levegőbe lendító, terpesztő mozdulataikkal nem keltettek igazán jó benyomást bennem, az énekes pedig (egyelőre?) nemigen tud énekelni, bármennyire törekszik. Fél órás programjuk a mozgolódásban, a klubra való ráhangolódásban segített.
Megszólalásában erőteljesebb, színpadképében átgondoltabb, koncepciózus volt a norvég Leprous. Láthatóan van elgondolásuk a fellépésről, piros és szürke ingjeik, nyakkendőik, csokornyakkendőik ugyancsak a teatralitást nyomatékosították, azonban az ő esetükben megfontoltan és pontosabban kivitelezve. Viszont rövid idő alatt gyanú kélt bennem: a fellépés tudatos színiessége akaratlanul is a szépen megszólaló darabok kidolgozatlanságát leplezi. A helyenként furcsa, hamiskás opera-metálba váltó zene a Nightwish mellett érdekes módon a sokkal egyedibb és profibb Devin Townsendet egyaránt megidézte, progresszívnek azonban mégsem nevezném ezt a muzsikát.
Háromnegyed 10 körül lépett színpadra az Amorphis, molinójukon (a) The Beginning of Times egyik rajza volt látható. Puritán módon jelentek meg, a plakáton kívül egyéb díszítóelem nem volt a színpadon, és ez valamiképp illik is a finnekhez: rájuk egyáltalán nem jellemző az a manír és teatralitás, ami két vendégzenekarukra igen. Szolid, szinte a háttérbe húzódó zenészek játszanak másfél órán keresztül, az előtér mintha kizárólag az egyre hosszabb rasztákat viselő Tomi Joutsen számára lenne fönntartva, aki ugyan nagyon karakteres, a tekintetet vonzó, a figyelmet lekötő figura, ám előadása még ezzel együtt is a zenekarhoz hasonlóan úgy lenyűgöző, hogy egyúttal nyugodt, visszafogott.
Először jártam a Club 202-ben, a jellegzetesen külvárosi környezetben nagyon hangulatosnak találtam a volt Wigwamot. A ruhatári sorbanállás közben a mögöttem álló, Finland pulóvert viselő férfi vehemensen magyarázta a barátjának, hogy Finnország-fanatikusként és Amorphis-rajongóként 14 éve vár erre az alkalomra, ami bármily körülmények közt is azért hatott furcsán, mert a finn csapat – hazai, a maga módján rendkívüli kedveltségének köszönhetően – rengetegszer jár nálunk. Ezúttal két fiatal vendégzenekart hoztak magukkal, a finn The Man-Eating Tree-t, valamint a norvég Leproust. Mivel időben érkeztem a koncertre, nem vethetem be azt a panelt, miszerint sajnálatos módon lecsúsztam az előzenekarokról, de amit láttam/hallottam az utolsóból, az ígéretes/szörnyű volt, ugyanis elejétől a végéig megtekintettem mindkét support szereplését. A fél 8-kor színpadra lépő The Man-Eating Tree amorphisiánus metálban utazik, zenéjük azonban valamivel lassabb és több gótikus elemet tartalmaz. Fő problémájuk, hogy a jellegtelen, színtelen-szagtalan, nagyjából egy kaptafára születő dalaik mellett – melyek közt azért akadnak figyelemre méltó, hangulatos szakaszok, komponensek, s azok idővel talán ki is forrnak – színpadi megjelenésük meglehetősen amatőr. A maníros figurák – főleg az egyik gitáros és a basszer – elrontott emós hajviseletükkel és teátrális, a jellegtelen témákra gitárjukat levegőbe lendító, terpesztő mozdulataikkal nem keltettek igazán jó benyomást bennem, az énekes pedig (egyelőre?) nemigen tud énekelni, bármennyire törekszik. Fél órás programjuk a mozgolódásban, a klubra való ráhangolódásban segített.
Megszólalásában erőteljesebb, színpadképében átgondoltabb, koncepciózus volt a norvég Leprous. Láthatóan van elgondolásuk a fellépésről, piros és szürke ingjeik, nyakkendőik, csokornyakkendőik ugyancsak a teatralitást nyomatékosították, azonban az ő esetükben megfontoltan és pontosabban kivitelezve. Viszont rövid idő alatt gyanú kélt bennem: a fellépés tudatos színiessége akaratlanul is a szépen megszólaló darabok kidolgozatlanságát leplezi. A helyenként furcsa, hamiskás opera-metálba váltó zene a Nightwish mellett érdekes módon a sokkal egyedibb és profibb Devin Townsendet egyaránt megidézte, progresszívnek azonban mégsem nevezném ezt a muzsikát.
Háromnegyed 10 körül lépett színpadra az Amorphis, molinójukon (a) The Beginning of Times egyik rajza volt látható. Puritán módon jelentek meg, a plakáton kívül egyéb díszítóelem nem volt a színpadon, és ez valamiképp illik is a finnekhez: rájuk egyáltalán nem jellemző az a manír és teatralitás, ami két vendégzenekarukra igen. Szolid, szinte a háttérbe húzódó zenészek játszanak másfél órán keresztül, az előtér mintha kizárólag az egyre hosszabb rasztákat viselő Tomi Joutsen számára lenne fönntartva, aki ugyan nagyon karakteres, a tekintetet vonzó, a figyelmet lekötő figura, ám előadása még ezzel együtt is a zenekarhoz hasonlóan úgy lenyűgöző, hogy egyúttal nyugodt, visszafogott.
Az új lemez nyitó dalának, a Battle for Lightnak a billentyűi és némi zaj szolgált intró gyanánt, majd a Song of the Sage, a Beginning of Times ötödik trackje, az első valóban összetett és remekül összerakott, számos kiváló témát zseniálisan egybegyúró kompozíciója beindította a bulit. Rajta kívül mindössze a slágeres Mermaid és You I Need, valamint a koraibb időket idéző Crack in a Stone hangzott el a lemezről, és azt kell hogy mondjam, a setlist egyéb elemeiben sem volt szinte semmilyen változás a korábbi évek koncertjeihez képest. Ugyan a zenekar valamennyi dalát örömmel és nagy kedvvel, átéléssel hallgatom bármelyik koncertjükön, szívesen vennék némi kísérletező kedvet, módosítást a bevált recepten: az Alone, a House of Sleep, a Silver Bride vagy a The Smoke mellett számtalan kiváló tételük van az összes lemezükön, s talán a megszavaztatott Against Widows vagy az On Rich and Poor mellett az Elegy-n is jobbnál jobb alternatív megoldások kínálkoznak. Hangsúlyozom, mindez nem jelenti, hogy ne imádnám valamennyi sorolt és elővezetett tételt, de nem tudom megkerülni, hogy sokadszor látva a zenekart rendre ugyanazok a dalok képezik a koncert gerincét, miközben például a Tuonela mint olyan teljes egészében méltánytalanul mellőzve van. Hogy a setlisttel kapcsolatban személyes pozitívumot is mondjak, a számomra különös jelentőséggel bíró, ezért nem is mindig és minden körülmények között hallgatott Skyforger-lemez Sampójára mindenesetre elérzékenyültem, amint az érzelemmel teli Sky is Mine-ra úgyszintén – az újkori Amorphis ezen az albumon jutott el a tökélyig. Akár a teljes anyagot meghallgatnám egy sötét koncerten.
Egyebekben, ahogy a műsor közben megjegyeztük, az Amorphis atmoszférikus zenéjére talán az éteri a legjobb vagy legtalálóbb kifejezés; az a különös és jó értelemben vett lebegés, mely rájuk olyannyira jellemző, a másfél órában végig és maximálisan érvényesült. Ha majdani új munkájukon mindez még inkább előtérbe kerül a You I Need és a Mermaid (egyébként szeretett és az Amorphis önmagához képesti) popularitását némiképp háttérbe szorítva, azt nagyon nem bánnám, akkor újra hatalmasat fognak dobni. Addig pedig milliószor is megnézném-meghallgatnám őket élőben, dacára a jelenlegi program cirkulálásának.
Amorphis-koncert – The Beginning of Times Tour 2011–2012.
2012. január 8. Club 202
4500/5500 HUF
Kulcsszavak:
Amorphis