2012. 02. 03.
Élő vagy holt gyökerek?
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Három fiatal észak-amerikai banda adta apropóját virtuális kerekasztal-beszélgetésünknek, mely konkrétan a Black Pyramid idei, a Black Wizard 2010-es és az Elder tavaly napvilágot látott lemezeit tárgyalja. Eszmecserénk ugyanakkor igyekezett szélesebb műfajtörténeti perspektívát kialakítani, amennyiben a doom/stoner muzsikák históriáját is érintettük. Szubkulturális emlékezet, psychedelia, metál, sabbathiánizmusok, bizsergető érzések – próbáltuk elkerülni a "mázsás riffek" világát…
 
 
DOWNER: Tavaly év végén jelentették be, hogy újra összeáll a Black Sabbath eredeti felállása, koncertezni fognak és egy lemezt is összeraknak. Engem tulajdonképpen nem hozott igazán lázba ez a hír. Habár a Black Sabbath mindig is a kedvenc zenekaraim közé fog tartozni, egyszerűen be kell azt látni, hogy ők is megöregedtek. És ha ez, mondjuk, a hangszeres hármason annyira nem is látszik (sőt!), én tutira nem szeretném úgy látni ezt a bandát, hogy egy totyogó-motyogó zombit kell látnom Ozzy helyén. A lemez, mondjuk, jöhet, ott úgyis össze tudják rakni a hangját, de a koncertet biztosan kihagynám. Abban azért bízom, hogy Iomminak sikerül felépülnie a betegségből, nem úgy, mint szegény Diónak. Ti hogyan fogadtátok a hírt? Szerintetek mennyi létjogosultsága van a Sabbathnak a mai metalzenék között?
 
FODORPE: Én annak is örülök, hogy még élnek, s bármit be tudnak jelenteni. Egyéb érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem a hír, mivel úgy hiszem, hogy ők 1970–1972 körül voltak a csúcson, s ki az ördög várja azt, hogy öregen, betegen valami olyasmit tudjanak alkotni, mint amit már akkor sem, amikor még sokkal jobb esélyeik lettek volna erre. Nagyjából gyerekfejjel láttam az 1970-es franciaországi koncertjükről készült felvételt, s nem egyenes vonalon haladó, inkább az egykori jelenből visszafelé tájékozódó zenei szocializációmban (a Metallicát hamarabb ismertem meg, mint a BS-et) ez a közel egy óra rendkívül fontos szerepet töltött be. A BS második albuma egy olyan korszakban is az egyik legjobb lemez volt, amikor olyan versenytársaik akadtak, mint pl. a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Pink Floyd, másfelől a Paranoid tényleg olyan klasszikus anyag, amelynek az inspiratív ereje bő 40 esztendő multával sem látszik kiapadni. Se szeri, se száma azoknak a bandáknak, akik az elmúlt évtizedekben leginkább a klasszikus BS-től merítettek inspirációt. Közülük én azokat kedvelem jobban, akik nem a BS ki nem adott lemezeit igyekeznek elkészíteni valamely Ozzy-hasonhang segítségével, hanem akik az egyértelmű hatások mellett saját karaktert is kialakítanak – ez persze egyre nehezebb, mivel a sabbathiánus riffeknek lassan már az összes változatát lefogták a gitárnyakon, de azért mindig akadnak több mint reménydús próbálkozások.
 
RIP: Ki nem állhatom ezeket a most már évtizedeken át húzódó, sajtó (és kiadók, managmentek) által mozgatott, "mikor áll össze az eredeti banda" mintázatokat. Ahol az "eredeti" minősítés egyenesen sértő is lehet. Még George Harrison halála után is hangot adnak a The Beatles újbóli összeállására, vagy a mai napig dollármilliókkal bombázzák Robert Plantet, aki hála égnek elég józan az elutasításhoz. A metál berkeiben a Maiden és a Judas "újraegyesítése" váltott ki elégedett morajlást, de nálam pl. a mai napig kicsapja a biztosítékot Dave Mustaine Metallicába integrálása, vagy Paul Bostaph eljelentéktelenítése Lombardo "javára". A szánalmas kategóriát erősítik Kiske és Hansen szinopikusai, a korona viszont a Sepultura körüli hajcihő gerjesztőit illeti ebből a szempontból.
 
Ami a Sabbathot illeti, Iommi nagyot alkotott legutóbb Ian Gillannel a WhoCaresszel, Geezer elég régen nem jelentkezett saját szerzeményekkel, a korábbi szólólemezei pedig nem voltak túl ütősek. Bill Wardról csak az idült alkoholizmusa révén lehet alkalomadtán hallani (ha emlékeztek, a korábbi reunion során a BS magyar állomásán sem ő ült a dobok mögött, s a legfrissebb hírek szerint most sem biztos a hely(zet)e). Ozzy… 
 
 
Médiaeseménnyel van dolgunk, aminek zenei hozadéka elég kétséges. A Sabbath eddig is jelen volt a sötét muzsikák hivatkozási pontjaként.
 
 
DOWNER: Így van, 30-40 éves hatástörténettel bírnak, rengeteg követőjük akadt – mi most majd ezek közül három "újoncot" vizsgálunk meg közelebbről. Szerintetek vannak a követők között olyanok, amelyekről több évtized múltán is beszélni fogunk, és ha igen, miért?
 
FODORPE: Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy az underground szubkulturális emlékezet képes lesz-e néhány bandát megőrizni, akkor arra talán egy bizonytalan igent válaszolhatok. A most górcső alá vett három csapat persze oly messze van a mainstreamtől, mint Makó Jeruzsálemtől, s olyan stadionba, amilyenben a BS évtizedekig föllépett, legföljebb nézőként mehetnek be, s ez így is marad. Ha arra gondolunk, hogy a Sabbath által lerakott doomtéglákra a 80-as, a 90-es években is nagyon komoly bandák építkeztek, s hogy a doom színtéren az ezredfordulót követően is újra és újra friss együttesek jelentek meg, talán azt mondhatjuk, hogy a doom a föld alatt erős hagyományokkal és mindig izgalmas jelennel bír, nincs ez máshogy ma sem, sőt, ezek a fiatal amerikai és kanadai srácok épp azt bizonyítják, hogy nagyon is rendben van minden a stílus háza körül.
 
RIP: A BS hatása nem szűkíthető le a stoner vagy doom metal zenékre, sőt, a heavy metal egészére sem, mert pl. ún. elektromos, dark ambient muzsikák is merítettek belőle. De a leglátványosabb hatásán túl (minden doomster a BS köpönyege alól bújt elő), elég meghallgatni a Metallicát, a Panterát, s az évtizedes népszerűségre, ismertségre már példákat is találunk.
 
Visszakanyarodva a doom színtérre, Te hogy látod az esetleges hatásfokokat?
 
DOWNER: Nehéz válaszolni, mivel a továbbra is igen erős zenedömping nem kedvez annak, hogy könnyedén belevésődjön az ember agyába egy-egy zenekar vagy lemez – kivéve persze akkor, ha a befogadói attitűdje nem is próbál lépést tartani a sorozatos lemezmegjelenésekkel. Tény, hogy régebben, egy-egy stílus kialakulásának hajnalán könnyebb volt rátalálni és felismerni az igazi gyöngyszemeket, amelyek így manapság is megmaradtak kedvencnek, mostanság viszont egyre nehezebb. Persze az olyan csapatok, mint a Sleep, a Down, a Kyuss, a Corrosion of Conformity, a Crowbar anyagai húsz-száz év múlva is ott sorakozhatnak majd a zenehallgatók adattárolóin/zenelejátszóján, a feltörekvő csapatokról viszont nem könnyű ezt megállapítani. Az általunk vizsgált három banda esetében is így vagyok ezzel: most nagy örömmel hallgattam mind a három albumot (illetve korábbi munkáikat is), de el tudom képzelni, hogy pár éven belül majd felbukkannak hasonló kvalitású előadók, akik átveszik a fenti trió helyét a lejátszómban. Mert azért azt be kell látnunk, hogy sem a Black Pyramid, sem a Black Wizard vagy az Elder nem rendelkezik igazán egyedi stílusjegyekkel, még ha azért meg is lehet őket különböztetni.
 
S ha már a differenciáló attitűdöknél tartunk, számotokra mitől lesz jó és hallgatható egy doom/stoner banda?
 
RIP: Történetileg közelítek, mivel a doom is így közelített hozzám. De pl. a BS, a Trouble, vagy a Candlemass egészen más hatást váltott ki belőlem anno, s főleg másként. No de, ki emlékszik a 80-as évek végén működő, majd később, az évezredfordulót követően ismét aktivizálódó Confessor zenekarra? Az akkori death-őrületben az azóta már általánossá vált death/doom zenét nyomták felsőfokon. De jobban ismert a Paradise Lost esete, akik első lemezeiken igencsak gót/doom-közeli metált játszottak. Mindkettőnek király a muzsikája.
 
Az undergroundban a 90-es évek elejétől-közepétől erősödött föl a stoner zenék (pszichedelia házasítása a doommal, én még a poposodást is megkockáztatnám) elismertsége, amely aztán folyamatosan szivárgott át a mainstreambe (itthon Hegedűs Márk Psychedelic fanzine-ja sokat tett a műfaj ismertségéért). A Kyuss munkásságának hatása (és hatásának időigényessége tagadhatatlan, miközben másfelől a doomban, mely a BS-ben gyökerezik, alműfajok tagolták e viszonyt. Vannak a hagyományőrzők, akik a Sabbath 70-es évekbeli zenéjére, az első 8 lemezre esküsznek, ennek minél hívebb visszaadására törekednek. Csak egy példa napjainkból: a kaliforniai Orchid tavalyi lemeze, a Capricorn nem más, mint Iommi-riffek, dallamok újrajátszása. Hogy ez kellemes-e a fülnek, egyéni ízlés kérdése, engem épp jó passzban találtak. Mások inkább a Dio-érát részesítik előnyben, s lőn a sárkánymetál.
 
Mindkettő kategóriában találunk kiváló zenéket, bár a szívemhez közel inkább a továbblépők állnak, mindjárt említve pl. két al-alapítódiskurzus elindítót, akik ún. déli ízekkel fűszerezték a korábbiakat: Floodgate és Down. Wino mester alkotásairól, zenekarjairól, ezek BS-hez való viszonyáról külön beszélgetést illene rendeznünk, s a sludge-ról, vagy a funeral doomról még nem is ejtettünk szót. De kétségtelen, nálam akkor működnek ezek a bandák, ha az ismerős alapokra valami újat tudnak építeni, vagy éppen látványosan lebontják ezen alapokat. A Black Pyramid pl. jelentékenyebb módon fémesíti a vaskos, basszusalapú fundamentumot, így ők a másik kettőnél közelebb állnak az ízlésemhez, bár mindhárom banda a hagyományőrzők frontjához sorolható.
 
FODORPE: Én talán abból indulnék ki, hogy én ezt a két stílust nem szoktam a metálhoz sorolni, számomra inkább a rock legfontosabb ágait jelentik a ’60-’70-es évek egyéb hard és prog (space, jazz) irányzataival együtt. Engem a rock a ’80-as évektől kezdődően kevéssé érdekel, az a ritmikai egyszerűsödés és populáris dallamosodás, amely jellemzőjévé vált, nem áll közel a szívemhez. Ha jól sejtem, a stoner jóval később jelentkezett, a ’80-as és ’90-es évek fordulóján, aztán számos esetben a két stílus jegyei ötvöződtek, a mindnyájunk által nagyra tartott Sleep, Trouble és Down esetében biztosan. Nyilván mindkét stílus riffközpontú, ugyanakkor én többek között azért szeretem őket, mert a basszusra sokkal nagyobb hangsúly esik, mint a metálban.
 
DOWNER: A doom és stoner zenék számomra mindig is a hihetetlenül jól eltalált riffekről, valamint arról a bizsergető érzésről szóltak, amit akkor érzek, ha meghallgatok egy-egy jó zenekart. Ha egy-egy nótára nem kezdek el bólogatni vagy nem tudnak lekötni a hosszan kibontott témák, akkor megette a fene az egészet. És nálam ez azt is magával hozza, hogy bármilyen szituációban, bármilyen hangulatban is hallom meg mondjuk a Bury Me in Smoke-ot, a Glow Burn Screamet, a Streetside-ot, a Return Tripet, vagy az Albatrosst, akkor önkéntelenül is átjár valami jó érzés, ami miatt megéri reggelente felkelni ebbe a rongy életbe.
 
De térjünk rá a konkrét lemezeinkre. Mind a Black Pyramid, mind pedig az Elder a második nagylemezét jelentette meg a közelmúltban. A Black Pyramid érzésem szerint nem sokat variált, éppen emiatt kissé unalmasnak is találom a II-t, habár ez főleg abból fakad, hogy túl hosszú: a Dreams of the Dead például egy nagyon jó és jól felépített dal, de sok belőle a tizenkét perc. Egyébként továbbra is ezen a főleg Wino-ihlette vonalon mozognak, az énekesnek is hasonló a hangja, de még a gitársound is olyasmi.
 

Elder (Diana Lee felvétele, forrás: myspace)
 
Az Elder viszont elmozdult egy letisztultabb irányba: az első anyag még sokkal erősebb stoner-jegyeket mutatott (főleg a hathúros porszívóhangzása miatt), és az ének is kiforratlanabb és dallamtalanabb volt. Mostan viszont Nick DiSalvo megtanult bánni a hangjával, és ez az ozzys orgánum egészen jól hangzik. Ráadásul a dalok is kicsit doomosabb irányba mutatnak, szellősebbek és ügyes témákból épülnek fel, bár a hossz itt is sok (a Black Wizard viszont ebből a szempontból is old school, hiszen a 2010-es teljes s/t anyag ráférne egy bakelitre). A címadó szám (Dead Roots Stirring) viszont fenomenális, nagyszerű riffek vannak benne, a hangulata is előhozza belőlem a már korábban említett "bizsergést", ugyanúgy, mint a Black Wizardtól a Drugs.
 
FODORPE: Az Eldernél erősebbnek érzem a változást, szelősebb, psychedelikusabb dalok, megváltozott jellegű ének – a lemezről általam eddig olvasott egyetlen angol nyelvű ismertető ebben a változásban értéktelítődést vél felfedezni, s ezzel magam is egyetértek. A Black Pyramid új lemezén az elsőről származó témák is visszaköszönnek, itt a folytatást hallom hangsúlyosabbnak.
 
RIP: Imádom a Black Pyramid első lemezét is, a másodikat még inkább. Mivel a már általatok/általam is említetteken (BS, Wino, Trouble, C. O. C., Down, Floodgate, Kyuss) kívül csak kirándulgatok ezen a területen, és hangulatomtól függően hallgatok célirányosan doomolásokat, így az Elder és a Black Wizard korábban csak névlegesen volt ismert előttem. Nem arattak túlzott vagy különösebb sikert nálam. Különösen az Elder kínzott meg maratoni alkotásaival. Nekem összefolytak a számok, mintha egy stoner-ihletésű poszt-rock lemezt hallgattam volna. Képletesen: amerre úsztatott volna a zene, nem akartam úszni, inkább árral szemben, majd keresztbe próbálkoztam… A Black Pyramid – érdekes – nem Wino munkáit idézte föl számomra, inkább heavy metalos felhangokkal bírt, ugyanakkor jóval epikusabb, s kevésbé psychedelikusabb kortársainál. A Black Wizard majdnem bohókásnak tűnt, stonerebb volt a többinél, könnyedebb, lebegősebb, hosszú közös buszutazáshoz ideális, jó kedvet csinál. Érdemes még a tavalyi single-jüket, a Mountain Bitchet citálni, a címadó jóval visszafogottabb, borúsabb, a Jesus sem ismétli a nagylemez dalait.
 

Black Pyramid
  
DOWNER: Hallhatóan mindhárom banda igyekszik friss lenni, ám érződik bennük a régi szellem megidézésére való törekvés. Ez főleg a Black Wizard esetében erős, nótáik hallatán nekem legtöbbször a Led Zeppelin jutott eszembe, az énekesnek Robert Plantére emlékeztető hangja van (ahogy olvasom, mind a két gitáros vokálozik, megvallom, nem nagyon tudok különbséget tenni a kettő között). A legviccesebb egyébként az, hogy a nyitó Long Way Home úgy indít, mintha valami vérbő thrash-bakelitet tett volna fel az ember (hasonlításként vegyük elő a David Lynch Veszett a világja által híressé lett dalt, a Slaughterhouse-t a Powermadtől), a kitartott hangok után tényleg mindig arra számítok, hogy valami veszett reszelés fog következni.
 
A három lemez közül melyiket mondanátok modernebb szellemiségűnek, és melyiket inkább a múltba visszanyúlónak?
 
FODORPE: Nem vagyok biztos abban, hogy ez a fogalmi oppozíció képes a legszemléletesebben jellemezni a három zenei világ különbségeit. Az Elder pl. úgy módosította saját muzsikája karakterét, hogy még inkább visszanyúlt az időben, amennyiben olyan klasszikus Led Zeppelin témákat idéznek meg a zenészek (ráadásul kiemelt helyen: az első és az utolsó dalban), amelyek 40 esztendővel ezelőtt születtek. A Black Wizard is kifejezetten retróra vette a figurát, náluk én főként a Trouble-hatást érzem erősnek, illetve ők azok, akiknél számos blueselemet is föl lehet vezetni. A Black Pyramidre jellemző talán a legkarakteresebb gitárjáték, bár az új album hosszabb kompozíciói az összetettebb építkezésre való törekvés jegyeit is magukon viselik – ez a néha kevésbé direkt irány aztán nem biztos, hogy a javára vált a zenekarnak, mivel néha kissé leül az egyébként is talán túl hosszú (bő órás) lemez.
 
RIP: Mindőjük a 70-es években mártózott, s talán a 80-as, 90-es évek érintetlenül is hagyták őket. A modernség szellemét inkább az alakíthatóság fokán mérném, ebben mindegyik magának mondhat eredményeket, de mivel mindhárman más-más irányban tapogatóznak, egymáshoz így ezt nem hasonlítanám.
 
DOWNER: A megszólalásban főleg az élő hangulat érződik, ez leginkább a Black Pyramidnál érhető tetten, akiknél tényleg teljesen organikus a sound, bár furcsa mód meglepően halk is. A másik két együttes is inkább ilyesmire törekedett, bár ahogy említettem, a Black Wizardban érzek némi thrashes ízt is.
 
RIP: A Black Pyramid esetében egy nagyon jó minőségű "próbatermi felvétel"-hatású anyaggal van dolgunk – igazán élő a hangzás. Az Eldernél törekedhettek az analóg kivitelre, a Black Wizard is szépen szól, arányosan. Ezek a megszólalásbeli erények is visszacsatolhatók az elődök bakelit-kiadványaihoz, egy korábbi technológiai lehetőséggel való szimpátiához.
 
FODORPE: A Bonhamet és Wardot idéző lábdobhangzást hallva én a Black Wizard-album fülelése közben néhány örömkönnyet mindig elmorzsolok.
 

Black Wizard
     
DOWNER: Nos, a Black Pyramid leginkább a lemezborítójával távolít el magától, az biztos. Még az első lemez hagyján, de a II gyerekrajzszerű, pszichedelikus ocsmánysága elég bizarr, nem szívesen nézegetem. Az Elder fantasys (Boris Vallejót, valamint a Tűz és jég című animációs filmet idéző) artworkje már tetszetősebb, a Black Wizardé pedig valószínűleg csak tudatmódosult állapotban élvezhető.
 
FODORPE: Akár módi, akár ásatag, nem szégyellem megvallani, hogy engem a legkevésbé sem szoktak érdekelni a lemezborítók. Ennek inkább csak az egyik oka a lustaság, a másik ok – s számomra ez a fontosabb – azzal függ össze, amit az emberi érzékszervek arányának a médiatörténeti fejlemények miatti eltolódására lehet visszavezetni, vagyis arra, hogy az optikai médiumok – kezdve az írással, de még inkább a nyomtatással, hiszen tudjuk: a kézírást egykor hangosan olvasták – túlzott terhet rónak a szemünkre. Számomra a zenehallgatás éppen azért izgalmasabb és vonzóbb időtöltés, mint a videoművészetben való elmerülés, mert itt más érzékszervek révén születhet meg az esztétikai tapasztalat.
 
RIP: Szoktam szeretni és böngészni a lemezborítókat, ám csak a meghatározó hatású zenéket rejtők esetében. Hármasunknál eszembe sem jutott, de aztán gyorsan megsasoltam őket, bár ne tettem volna – egy illúzióval kevesebb…
 
 

 
DOWNER: Mind az Elder, mind a Black Pyramid a MeteorCity Recordsnál van, amely egy igen erős doom/stoner kiadó. (A kiadó olyan bandák lemezeit gondozta már, mint a Truckfighters, a Hermano, a Spirit Caravan, a Freedom Hawk, a New Keepers of the Tower Watchers vagy az Olde Growth.) Szerintem a szakosodott lemezkiadók (Psychedoomelic Records, Ferret Music) mindig nagy segítséget nyújtottak abban, hogy egy-egy bandáról már a meghallgatás előtt eldöntse az ember, érdemes-e egyáltalán próbálkozni vele (pl. a Ferret esetében régen 10-ből 8-szor tetszetős ’core-muzsikákkal találkoztam). Manapság azonban már teljesen megkérdőjeleződött az, van-e még egyáltalán értelme a lemezkiadók létezésének. Talán tényleg csak úgy, ha a különlegességekre gyúrnak rá, ami mondjuk a doom/stoner bandák esetében a vinylek gyártása lehet.
 
FODORPE: Tartsam bármennyire is találónak és érvényesnek Marshall McLuhan világfalu (global village) fogalmát, s használjam még oly nagy elánnal is a Manuel Castells által horizontálisnak nevezett kommunikációs hálózatokat, innen a nagy magyar alföld fővárosából aligha tudok én bármi relevánsat mondani az észak-amerikai underground zenekiadók üzleti koncepciójáról és imázskommunikációs erőfeszítéseiről. Bizonyára esendő igyekezet megbecsülni, hogy Magyarországon hány emberhez jutnak el ezek a lemezek, de talán nem járok túl messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ez a szám valószínűleg nem sokkal több a kétszáznál, s ha jól sejtem, közülük is alig néhány tucatnyian mélyülnek el ezekben az anyagokban. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a kiadói támogatás a zene minőségéről is elárul valamit, akkor erre azt tudom válaszolni, hogy ezek tök jó lemezek, amelyek megérdemelték és megszolgálták a kiadói bizalmat.
 
RIP: Nem hinném, hogy sokan hallgatnák úgy a zenéket, hogy a kiadók logóit böngészik, ahogy a könyvolvasók többsége sem kiadó-elkötelezett. Persze, ha az ember "szakosodik", még a hangmérnöknek és a producernek is jelentőséget tulajdonít… Nincs is annál fárasztóbb álkérdés egy felkészületlen riportertől, mint hogy "ki volt a lemezanyag producere?", s "most melyik stúdióban dolgoztatok?". Érdekel ez valakit? Érdekel, hogy EP félfamentes vagy környezetbarát papíron írja új regénye első vázlatait? Nem.
 
Ugyanakkor, ha abból a szempontból nézzük, amire FODORPE utal, hogy a kiadói (financiális, logisztikai, kapcsolati) támogatás szempontjából meghatározó-e egy-egy alakulat áldozatkészsége, s az elszánt zenehallgató ezt figyelemmel követi-e, mindenképpen érdemes szempontként kezelni.
 
 
Black Pyramid: II (MeteorCity Records, 2012. január 31.)
www.blackpyramid.net
www.myspace.com/blackpyramidkills
 
Black Wizard: Black Wizard (szerzői kiadás, 2010. január 15.)
www.myspace.com/blackwizardcom
blackwizardband.blogspot.com
 
Elder: Dead Roots Stirring (MeteorCity Records, 2011. október 25.)
www.myspace.com/beholdtheelder
beholdtheelder.bandcamp.com

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés