2012. 02. 08.
A távol ismerőssége - vendégszöveg (Ulcerate: Cold Becoming)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Egykor, a 2009-es esztendő végéhez közeledve, tervezvén elindítani blogunkat, arról váltottunk lelkesült leveleket, hogy ki mikor miről és milyen formában fog írni a formálódó felületre. Próbálván néhány ötlettel tágítani a zenei blogoszférában bejáratott műfajokat, az is fölmerült, hogy az általunk nagyra becsült és többé-kevésbé ismert zenei irányzatok lehetséges esztétikai hatásáról úgy is igyekezhetnénk számot adni, hogy a metaltól nagyon nem érintett barátainkat kérünk meg arra, hogy hallgassanak bele számukra idegen, számunkra ismerős zenei világokba, s osszák meg velünk tapasztalataikat.

Ahogy az már csak lenni szokott, kevés ötlet jut el a megvalósításig, s az elmúlt két évben végül nem is született ilyen típusú vendégszöveg. Ahogy az viszont szintén megesik néha, az ember akkor és onnan kap olykor segítséget, ahonnan nem is számít rá. Történt, hogy kedves barátomnak-kolléganőmnek, kivel hetente különböző témákat választunk ki angol társalgási gyakorlatunk számára, lelkesen ecseteltem, hogy 2011 számomra legfontosabb lemezét csak 2012 januárjában sikerült megismernem, ez a késlekedés viszont semmit sem von le abból az élményből, amelyet az új-zélandi Ulcerate The Destroyers of All című lemezének meghallgatása hetek óta, újra és újra jelent számomra. Enthuziazmusom odáig ment, hogy – bár tudtam, beszélgetőtársam kirándulni sem szokott efféle zenei régiókban – átküldtem neki egy kompozíciót (Cold Becoming), s kíváncsian vártam, mit szól hozzá. Ma reggel kaptam meg érzékeny és pontos válaszát, melyet most közzé teszek:



"Ami a zenét illeti, gondolhatod, hogy nem vagyok vérbeli metál-rajongó, de bevallom, azóta többször is meghallgattam. Kellett egy kis idő, és többszöri nekifutás, mire egyáltalán viszonyulni tudtam hozzá, de a kíváncsiság győzött, míg végül, azt hiszem, elkezdtem megsejteni valamit a logikájából. A horizont, ami segített, kicsit távoli: a gimnáziumi zenetanárom opera-leckéje, aki szerint az ember vagy Wagnert vagy Puccinit szeretheti, és nincs középút. Innen már csak egy gondolati ívre van Mozart művészete – mert hát hova is tegyem akkor a Don Giovannit?

Rétegzett és szédítő ez a poszt-halálmetál darab, amihez nekem egyértelműen Don Juanon át vezet az út... pontosabban Fodor Géza Don Juan értelmezésén át. Egymást feltételező, egymásnak feszülő, öntörvényű hangkarcolatok mérkőzése valamiféle újrarendeződésért – de legalábbis új hangulati minőségért. Valahogy a zoom-inből, gyomortájékról indulunk és nagytotálban, a zsigerek »belvilágán kívül« végezzük. Egyszerre szorong és könnyebbül meg az ember, amikor végre beletorkollunk a hosszan kivezetett, utolsó nyújtott hangba. Ott már az az egyetlen kapaszkodó. És hiába hallom mindvégig ezt a hangot – valahol ott a morajló alapdallam szélesen futtatott fel-és alászállása, meg a furcsa pergő dob(?)effektek és gitárfutamok kaparó-nyüszítő szorításában – a ritmussal együtt ez is léptéket vált, átlényegül.

És innen már valami másról szól az egész, visszamenőleg kell ismét mindent újrarakni." (M. Gyöngy)
Fodorpe

Kulcsszavak: ulcerate

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés