2012. 02. 18.
Tino pai rangi, tino pai koonohete (Kerretta, Silence és Urania a Szabad az Á-ban)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tino pai rangi, tino pai koonohete (Kerretta, Silence és Urania a Szabad az Á-ban)
Új-Zéland nagyjából tizennyolcezer kilométerre van Budapesttől. Ha egy viszonylag jó zenekar úgy dönt, legyűri ezt a távot, hogy megmutassa magát a magyar közönségnek is, akkor arra azért érdemes odafigyelnie az underground muzsikák szerelmeseinek. Magam is így gondoltam, mikor az ehhez képest csekély, kétszázharminc kilométernyi úttal a hátam mögött beálltam az első sorba a Kerretta február 13-i koncertjén, és nem is bántam meg, hogy így cselekedtem.    

Ennek előtte még sosem jártam a Szabad az Á-ban, amelyről a buli előtt jókat és rosszakat is hallottam. Egyesek szerint a hangzás nem a legjobb és a pincehangulat sem túl ideális, mások viszont épp a megszólalásra mondták azt, hogy rendben van. Nos, maga a hely – azzal együtt, hogy igazi underground hangulatot áraszt – valóban hagy némi kívánnivalót maga után (számomra megdöbbentően magasak az italárak, a pult körül szűkös a tér, a mosdók elhelyezése sem ideális), de szerencsére a sounddal semmilyen komolyabb probléma nem akadt.

Az első fellépő az Urania volt, akik most másodszor álltak közönség elé, hogy instrumentális stoner rockmuzsikájukkal elkápráztassák a megjelenteket (az első alkalomról itt emlékeztem meg). Ez a látottak-hallottak alapján sikerült is nekik, műsorukat jól építették fel: akadtak pörgősebb és zúzósabb darabok (AK-47, Stonerose), de space-esebb, jammelősebb, elszállósabb nóták is (Space Coffee, Vampires). Emellett már a színpadképük is jobb volt, a frontban álló hangszeresek többet mozogtak, valamint a konferálásokat "kézbe vevő" Norbi (gitár) sem csak a számcímek bemondására korlátozta e tevékenységét. Az üres első sorok ellenére a közönség is vette a lapot, így mindenki kellően bele tudott melegedni az este hátralévő részébe.

A másodikként érkező Silence-szel korábban még nem találkoztam, így természetesen kíváncsian vártam, milyen muzsikát játszanak a pesti srácok. Mivel nem vagyok odaadó híve a szintetizátornak, így kicsit megijedtem, mikor felpakoltak egyet a színpadra, de később kiderült, nem ez volt az igazi probléma. Sokkal inkább az, hogy az elhangzó dalok nem tudták maximálisan lekötni a figyelmemet (másokét viszont láthatóan igen, mivel egész sokan a színpad elé gyűltek). A barátokkal azt állapítottuk meg, hogy ez a szellős post-rock abszolút ideális arra, hogy egy elmélyültebb kocsmai beszélgetéshez háttérzeneként szolgáljon, de többre igazán nem képes. Ha jól rémlik, azért elővezettek egy Pelican-feldolgozást is (bár lehet tévedek az előadóval kapcsolatban, mindenesetre ismerősnek tűnt a dal), az viszont elég jól állt nekik.

A koncert előtti napon interjút készítettem Milánnal, a Bálványvér lelkével (mindez hamarosan olvasható lesz a blogon), aki akkor azt is megemlítette, hogy viszonylag szűk kört érdekelnek az általa szervezett események, amiben viszont az a jó, hogyha valaki épp nem ismer egy-egy bandát, akkor is nagy eséllyel megtetszhet neki. Nálam hasonló történt a Kerretta esetében. Korábban még a nevüket se ismertem, de a buli hírére kísérletezni kezdtem a lemezeikkel (Vilayer és Saansilo): kellemes, instrumentális post-rock szerzemények csendültek fel, amelyek a kezdeti "kicsit ismerős már ez nekem"-hangulat után fokozatosan adták meg magukat, jelen pillanatban pedig szinte nincs is kedvem mást hallgatni, annyira beépültek az fejembe.

Az "előadás" számomra azért is alakult nagyszerűen, mert újból meg tudtam állapítani, miért is szeretem annyira a kis klubkoncerteket: sokkalta emberközelibbek, olyan kis apróságokat is észre lehet venni, amit máskülönben sosem. Az első megfigyelni való a gitáros, David Holmes és a basszer, William Waters hirtelen átláthatatlan pedálhalmaza volt, ami szerintem indokolatlanul is sok darabból állt (jót mosolyogtam azon, hogy a zenészek milyen könnyedén bírták észben tartani, adott pillanatban mely pedálokra is kell taposniuk, de arra már nem futotta erejükből, hogy a felcsendülő dalok sorrendjét papír nélkül tudják). A többi érdekességet már buli közben figyeltem meg. Érdekes volt látni a nyugodtságot sugárzó (és kicsit az egykori bokszoló, filmekben is felbukkanó Randall "Tex" Cobbra hajazó) Waters kezét, a balja mutatóujjának felső ujjpercét ugyanis könnyedén derékszögbe tudta hajlítani a kívánt hangok lefogása érdekében, de ezen felül is ügyes és izgalmas dolgokat varázsolt elő hangszeréből. Ezzel szemben Holmes sűrű tornamutatványokat kellett véghezvigyen a méretes pedálsora előtt, nem győzött ide-oda pattogni a számok közepette (nem is csoda, hogy hamar vékony izzadtságcsíkok jelentek meg hathúrosa testén). Szerencsére a dobcucc mögött ülő H. Walker is felnőtt társaihoz, és igen látványosan játszott (szeretem, amikor egy dobos szép nagy ívben püföli a cájgját), ráadásul mezítláb tapodta a pedálokat. A hangzás elől állva egyébként kicsit kásás volt, ennek ellenére az egész dobot gyönyörűen kihangosították.

Dalok terén egyébként nem tudott hibázni a gárda, eddig megjelent két nagylemezük esszenciáját mutatták be élőben. Elhangzott legnagyobb kedvencem, a Sleepers, de a The Ways to Uprise-ot, a Halls to Wherevert, az Onyxiát, a The Secret is Momentumot vagy a Bone Amber Reigns-t is jól esett hallani. Érezhetően a tagok is élvezték, hogy jól felépített, picit klisés, de izgalmas post-rock muzsikájukkal tölthetik be a pincehelyiséget, így végül megérdemelt volt a taps, a merchpult felprédázása és a sok-sok dedikálás.

Kerretta (NZ), Silence, Urania
Budapest, Szabad az Á, 2012. február 13.
Belépőjegy: 1000 Ft

downer

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés