2012. 03. 13.
Belezők, hulladarálók, pépesítők – Psycroptic, Asphyx, Cannibal Corpse
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Belezők, hulladarálók, pépesítők – Psycroptic, Asphyx, Cannibal Corpse
Súlyos, kompromisszummentes zenékben szerencsére 2012-ben sincs hiány. Ahogy ígértük, a télvégi-koratavaszi durva zenék legismertebbjei közül válogatva a grindcore muzsikák friss termése után az aktuális, kurrens death metal albumok villámrecenzióival jelentkezünk. A szerencse tasmán fiai (Psycroptic), a holland halálkalapácsok (Asphyx) és az amerikai színtér világszerte legismertebb és legelismertebb bandája (Cannibal Corpse) a Scriptum terítékén.


Psycroptic : The Inherited Repression

Amikor Abel Janszoon Tasman 1642. november 24-én az írott történelem során először megpillantotta az ausztrál kontinens délnyugati csücskénél leledző szigetet, nem gondolta, hogy majdani lakói közül évszázadokkal később a death metal zászlóvivői tesznek szert közel globális népszerűségre – persze szigorúan a kacsacsőrű emlős és a tasmán ördög után! Valószínűleg a tasmán kvartett tagjai is jobbára a szerencsének tudják be, hogy egy évtizedes munkájuk nyomán körbeutazhatják a világot, s koncertekkel szórakoztathatják közönségüket. (A zenekar legutóbb február 7-én lépett föl hazánkban az Occupy Europe 2012 turné keretében a kansasi Origin előtt.) A Haley tesók vezette Psycroptic első két lemeze még önerőből jelent meg, majd a holland Neurotic Records felfedezte őket (hasonlóképp Tasmanhoz, aki a Holland Kelet-Indiai Társaság megbízásából hajókázott), s a Symbols of Failure-t már ők hozták ki. A 2008-as és az új lemezt pedig már az óriás Nuclear Blast gondozza: felfelé ívelő karrier.
 

Pedig nem mondhatjuk, hogy a minőségi technikás brutál death metalban, amely némi doomos fűszerezettséggel is bír, ne lenne túlkínálat. S azt sem állítanám, hogy a szimpatikus muzsikát nyomó rokonszenves társulat ne rendelkezne sajátos stílussal. Ugyanakkor a digitális forradalom újbóli szakaszában, mikor az információelosztás korábban nem ismert formái és időbeli redukáltsága folyamatosan átrajzolja az alig megszokott zenebeszerzési, -hallgatási lehetőségeket, gazdaságilag, logisztikailag újraformálja a zenészek opcióit, egy ilyen világvégi társulásnak hihetetlen energiákat kell befektetnie, hogy kitűnjön a tömeg(termelés)ből, s a műfaj – minden egyes lemezével – várva várt része lehessen. A szerencsével megtámogatott srácok azonban nem érdemtelenül számítanak a hallgatóság figyelmére. Új, ötödik lemezük is kitűnően sikerült – az imént említettek segítségével kitűnik a sorból. Minden számnak, dalnak(!) megvan a saját karaktere, de a fojtott, csavart, elnyújtott riffelés, a tompított ének, a precíz ritmusozás, a háttérben sejlő alaprock-építkezés közös. Kedvenc kiemeltjeim: From Scribe To Ashes és Deprivation.

Psycroptic: The Inherited Repression
Nuclear Blast, 2012.
www.psycroptic.com
www.myspace.com/psycroptic



Asphyx: Deathhammer

A hollandok még a műfaj hőskorában kezdték űzni az ipart, s a ’90-es években rengeteg középiskolás fekete pólóját díszítette logójuk, lemezborítójuk – idehaza is. Először az évtized közepén oszlottak föl-alakultak újjá, majd az évezredfordulón újra beadták a kulcsot, hogy 2008-ban visszatérjenek, s egy átlag feletti, erős albumot tegyenek le az asztalra 2009-ben. A Death… the Brutal Wayt kedveltem, ugyanakkor a Deathhammer fényében ma már más füllel hallgatom. Jóval doomosabbnak érzem, mint a megjelenéskor. De ennek az igazán retró ízeket rejtő Halálkalapács az oka, mely szemtelenül merít a Slayer-életműből (címadó, Of Days When Blade Turned Blunt), s nyomokban a Metallica Kill ’em Allja is ott bujkál a D-re hangolt húrok reszelése közben. A megidézettség ilyen foka furcsának hat ettől a műfajalapozó brigádtól, de ha ezen túllendülünk, s elfogadjuk saját nosztalgia iránti készségünket (is), igazán szerethetővé válik a lemez.
 

A lemez thrash-riffekből és hangulatos doom-kitartásokból áll össze, deathes dobolástechnika támogatásával, Martin van Drunen jellegzetes brummogásával kísérve. Deathrash gyorsulások (Reign of the Brute, Vespa Crabro) váltakoznak a nagyívű doom-lassulásokkal (Der Landser, We Doom You To Death), a záró címével összhangban monumentálisra sikeredett (8 perces) As The Magma Mammoth Kisses pedig középtempóban, időnként megiramodó lávaként hömpölyög. A címadót a szövege miatt érdemes még kiemelni, a csapat jelenlegi ars poeticáját fogalmazza meg. Kliséhalmaz persze, megmosolyogtató, még kirekesztő is, ideológiailag primitív és káros, de tükrözi a sokak által követett szellemiséget: a régi death metal a jó, amikor még egyszerű volt minden, nem szennyeződött be a konformisták által, a fejlődés rossz, no, majd mi megbüntetjük az árulókat, akik térden állva fognak bűnbánatot tartani, lecsap rájuk a halálkalapács. Szerintük (a maiaknál) az ének szegényes, brekegő, akár a mocsárban lakozó békáké, a gitárok úgy szólnak, mint egy légyfelhő, hiányolják a basszus és a dob ütősségét, a zenészek a színpadon faszentként szobroznak, hamisak, pózolnak… Manowar-reload, vagy Querelle des Anciens et des Modernes egy esetlen változata…

Asphyx (NL): Deathhammer
Century Media, 2012.
www.asphyx.nl
www.myspace.com/officialasphyx

RIP


Cannibal Corpse: Torture

Aligha van olyan a keményzenét kedvelők körében, aki ne ismerné valamilyen mértékben a death metal egyik ikonikus alakját, a Cannibal Corpse-t, ha máshogyan nem, hát annak idején megbotránkoztatónak számító lemezborítói, szélsőséges dalszövegei, extrém megszólalásmódja okán. Azt, hogy mennyire nem fikcióként, pózként, színházként értette a kultúrpolitika, hanem véresen komolyan vette őket, mi sem mutatja jobban, mint hogy korai munkásságukról egyetlen egy tételt sem szólaltathatnak meg németországi koncertjeiken, bár arról, hogy azóta feloldották-e a tiltást, nem tudok. Popkulturális ismertségük, népszerűségük másfelől azonban megkérdőjelezhetetlen; egy jelenet erejéig felbukkantak az Ace Ventura című filmben, jóllehet ekkor még inkább az említett szélsőségességük, kirakatba való előadásuk szúrhatott szemet a humor sajátos formáját űző filmkészítőknek.

Azóta meglehetősen hosszú idő telt el, a Cannibal Corpse intézménnyé vált, s közben azt is bebizonyították, hogy a (muzikális) daraboláson és vérhányáson-fröcsögésen kívül technikás, a műfajt frissítő, a szó szoros értelmében emlékezetes anyagokat képesek alkotni. Zenei határaikat időről időre kijjebb tolták, hol egy-egy lassabb, doomosabb, komlexebb tétellel színesítették zúzdájukat, hol a megszólaláson, a kakofónián tekertek egyet, és határozottan dalokban gondolkodtak, ami a death színtérnek, lássuk be, nem éppen a védjegye.
 

A 2009-es Evisceration Plague egyszerűbb, kevésbé sűrű, mondhatni nyugodtabb szerzeményeihez képest a Torture dalai agresszívebbek, kapkodósabbak, jóllehet a zenekar ezúttal sem rejti el a lassabb, vészjósló hangulatú, de masszív riffeken alapuló konstrukciók iránti vonzalmát. A nyitó Demented Agression pusztítása után ugyan nem érkezik hasonlóan intenzív tétel a lemezen, sőt itt-ott mintha a fáradtság jelei mutatkoznának, a vége felé ismét felpörög a korong, klasszikus death-es riffmasszák hullámzanak, röfögnek, helyenként ötletesen kivitelezett szólók, basszuskiállások törik meg a monotóniát, Hulladaráló Fisher énekes pedig a megszokott, bár mára kissé sematikus módon bömböl, ahogy gyomrán-tüdején kifér. Korrekt, színvonalas death lemez, a műfaj átlagán felüli, a Cannibal Corpse életművén belül azonban nem kiemelkedő anyag.

A zenekar a European Torture 2012 turnéja keretében június 28-án a budapesti Club 202-ben lép föl.
 
LVP

Cannibal Corpse (US): Torture
Metal Blade, 2012.
www.cannibalcorpse.net
www.myspace.com/cannibalcorpse


 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés