2012. 03. 16.
Mérsékelt hullaszag – Soulfly: Enslaved
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A napokban publikálta új lemezét a Max Cavalera vezette Soulfly. Az Enslaved címre keresztelt anyag a nyolcvanas, kilencvenes évek death mintáit csak annyiban rendezi újra, amennyiben a Soulfly stílusjegyeivel ötvözi azokat: leállások, különleges effektusok és helyenként egyedi hangszerek, hangulatos szólók és díszítések emelik el a death- és thrash-riffeket műfaji kliséiktől, noha a végeredmény különösebb meglepetést vagy rádöbbenést nem vált ki.  

Majd’ kétperces intróval indul Max Cavalera zenekarának új lemeze, és már az itt hallható kétlábgépes munka, a zörejek és a gitárhang masszái előrevetítik, hogy alighanem komolyan lehet venni, igazat lehet adni a Max által mondott PR-nak, miszerint az Enslaveddel a nyolcvanas és kilencvenes évek death metal-lemezeinek hangulatát akarta megidézni. Még jobban ráerősít erre a valódi nyitó track, az album megjelenése előtt klipként is debütált World Scum, melynek basszusfutama, szüntelen pörgetései, deathes vezérriffje kétségtelenül az említett zenei érát és színteret citálja. A Joe Nunez helyére került ex-Borknagar-dobos David Kinkade ugyancsak az említett szélsőséges műfaj játékát viszi a Soulfly zenéjébe, így Max célja voltaképp teljesült a lemezzel. Ettől azonban az Enslaved korántsem death metal anyag.
 

Más kérdés, hogy a death-es fazonigazítás mennyiben és miként hoz újdonságokat a zenekar muzsikájába, hiszen a legfőbb elvárás velük szemben – jól látszik ez a közönség értékítéletéből, hozzászólásaiból, valamint az eddig publikált lemezismertetők előföltevéseiből – éppen az, hogy a megelőző két-három anyag hasonló stílusa, szerkezete, hangzása képes-e megújulni. Osztom azok véleményét, akik a Soulfly ötödik albumát, a Dark Ages-t tartják a legkiemelkedőbb teljesítményüknek; a 2005-ös anyag úgy tért vissza a Sepultura-féle modern thrash hagyományához, hogy közben ugyanolyan hangsúllyal megtartotta a zenekar törzsi(nek mondott) és világzenei orientációját, vagyis azt a stíluskavalkádot vonultatta föl tradicionálisabb, egyúttal súlyosabb, gyorsabb, az agresszív thrash-iskolát idéző formában, mellyel korábban a csapat – kiforratlanságuk (első két lemez) vagy túlzásaik, aránytalanságaik (harmadik és negyedik lemez) okán – csak részleges sikereket érhetett el. (Személy szerint az utóbbiakat is ugyanúgy kedvelem.)

A 2008-as Conquer és a 2010-es Omen részben azért sem kavarhatta fel a Soulfly körüli vizeket, mert Max időközben Iggor testvérével összeállva aktív zenélésbe fogott (Cavalera Conspiracy), a két zenekart gyakran összemosva szokás emlegetni, a föltűnő hasonlósággal magyarázva csökkenő hatékonyságukat és esztétikai hatóerejüket. Van is ebben némi igazság. Ahogy abban is, hogy mindennek ellenére a maga módján, a maga zárt világát tekintve valamennyi lemez kifogástalan teljesítmény. Az Enslaved hangzásában a Conquer és az Omen folytatása, dinamikus és finomra csiszolt, frissítés, másítás jele e tekintetben nem mutatkozik. Pedig ki tudja, a death-es hangvétel okán éppenséggel el lehetett volna mozdulni esetleg szárazabb, maszatosabb, koszosabb soundok irányába.
 

A dalok elsőre nem érnek be, de másodjára sem. Megértem azokat, akik felületes hallgatásra nem érzik a dolog újdonságerejét – ha egyáltalán erőről beszélhetünk itt. Az Enslaved dalai ugyanis a nyolcvanas, kilencvenes évek death mintáit is csak annyiban rendezik újra, amennyiben a Soulfly egyes stílusjegyeivel ötvözik azokat: a korábbi bevált recept szerint leállások, különleges effektusok és helyenként egyedi hangszerek, hangulatos szólók és díszítések emelik el a death- és thrash-riffeket műfaji kliséiktől, noha a végeredmény különösebb meglepetést vagy rádöbbenést nem okoz. Nem emelek ki külön semmit, az album – bár kissé hosszú, különösen a speciális, bónuszokkal ellátott kiadvány – meglehetősen egységes, magas színvonalú, gyenge tétel vagy töltelékdal aligha van rajta, mindegyiknek megvan a karaktere. A témák kellően változatosak, profin össze vannak gyúrva, így óvnék az azonnali, felszínes hallgatást követő véleményalkotástól. A death-es megoldások előbb-utóbb kikerekednek, elnyerik hangsúlyaikat, és mindezt értékelhetjük újszerűnek. Nagy szemléletváltás azonban most sincs, Maxék haladnak az ezredforduló derekán megkezdett úton, s azt tudom mondani, amit az új Lamb of God kapcsán: legközelebb mindez ismét elég lehet egy profi, jó lemezhez, a valódi felforgató élményhez azonban semmiképpen sem.

Soulfly: Enslaved
Roadrunner, 2012.


http://www.soulfly.com/
http://www.myspace.com/soulfly

 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés