2012. 03. 19.
Tavaszi slágereink – Adrenaline Mob: Omertá
2011-ben ígéretes EP-vel jelentkezett Mike Portnoy ex-Dream Theater-dobos új csapata, az Adrenaline Mob élén. A napokban megjelent teljes album tartalmazta zenének nem sok köze van a progresszív stílusokhoz, annál inkább az Államokban népszerű Godsmack-féle húzós groove-metálhoz, vokál terén pedig az aranytorkúnak számító Russel Allen mutatja meg karcosabb oldalát. Az Omertá nem tapogatózás, útkeresés, hanem sebészi precizitású slágergyűjtemény.
Gyorsan és röviden szólva: az Omertá egy csaknem 50 perces, 11 dalt tartalmazó, precíz slágergyűjtemény, óriási dalokkal, húzós középtempókkal, hatalmas énektémákkal. Nem több, nem kevesebb. Semmit nem újít meg, de nem is érződik, hogy avíttas, kopott, megkésett lenne: a jó daloknak – ha azok valóban tökéletesen el vannak csípve és profin vannak kivitelezve – aligha jár le az ideje, már amennyire ez az élmény alapú zenehallgatás felől megérvelhető.
Az Adrenaline Mobot, mint ismeretes, Mike Portnoy hozta össze – legalábbis az ő nevéhez köthető –, miután kiszállt a Dream Theaterből. Maga mellé gyűjtött néhány ismert zenészt (akik közt már csere is történt), és viszonylag hamar a közönség elé lépett, először élőben, egy ötszámos EP-t prezentálva (rajta a zenekar nevét részben adó Black Sabbath-klasszikussal), majd idén márciusban teljes albummal. Az EP ígéretesnek bizonyult, bár a négy saját szerzemény alapján még nem lehetett pontosan megítélni, vajon ötven percen keresztül is szórakoztató, a figyelmet fenntartó anyag lesz-e az Omertá. Kétségtelenül az lett. Akik szeretik a dalközpontú, dallamos, slágeres rock/metálzenét, azok kizárt, hogy csalódni fognak.
Gyorsan és röviden szólva: az Omertá egy csaknem 50 perces, 11 dalt tartalmazó, precíz slágergyűjtemény, óriási dalokkal, húzós középtempókkal, hatalmas énektémákkal. Nem több, nem kevesebb. Semmit nem újít meg, de nem is érződik, hogy avíttas, kopott, megkésett lenne: a jó daloknak – ha azok valóban tökéletesen el vannak csípve és profin vannak kivitelezve – aligha jár le az ideje, már amennyire ez az élmény alapú zenehallgatás felől megérvelhető.
Az Adrenaline Mobot, mint ismeretes, Mike Portnoy hozta össze – legalábbis az ő nevéhez köthető –, miután kiszállt a Dream Theaterből. Maga mellé gyűjtött néhány ismert zenészt (akik közt már csere is történt), és viszonylag hamar a közönség elé lépett, először élőben, egy ötszámos EP-t prezentálva (rajta a zenekar nevét részben adó Black Sabbath-klasszikussal), majd idén márciusban teljes albummal. Az EP ígéretesnek bizonyult, bár a négy saját szerzemény alapján még nem lehetett pontosan megítélni, vajon ötven percen keresztül is szórakoztató, a figyelmet fenntartó anyag lesz-e az Omertá. Kétségtelenül az lett. Akik szeretik a dalközpontú, dallamos, slágeres rock/metálzenét, azok kizárt, hogy csalódni fognak.
Pedig az Omertá valóban semmi újdonságot nem nyújt, már ha az esztétikai tapasztalat egyik fontos alapjának az újszerűséget, jelen esetben a műfaji, a stílusbeli vagy éppen a szerkezeti megújulást tekintjük. Mert lehet az esztétikai tapasztalatot máshonnan is szemlélni, nevezetesen, hogy adott keretek közt milyen mértékben tud felforgató, katartikus hatást elérni a produkció – ez esetben nem az újszerűség, hanem az utóbbi, voltaképp nehezen megragadható, élményszerű esemény "megléte" emeli ki a teljesítményt a versenytársakéi közül. Portnoyék e tekintetben alkottak jót, az Adrenaline Mob lemeze ugyanis a modern, mégis rendkívül tradícionális alapú groove-metál kliséi közt profinak mondható.
Hagyományos alap: értsd, verze-verze-refrén-verze-refrén, bridge, refrén. Az Omertá valamennyi dala e képlet alapján építkezik, és még csak azt sem mondanám, hogy zeneileg kimondottan változatosan. Ez azonban mégsem válik hátrányára. A középtempó különböző válfajai dominálnak a lemezen, s bár helyet kapott rajta két nagyszerű lírai (All on the Line, Angel Sky), valamint néhány keményebb kötésű, metálosabb szerzemény (Undaunted, vagy a metallicás húzású Feelin’ Me), a tételek minden esetben roppant fogósak, fülbe ragadnak, magunkkal visszük őket mindenhová, ha tetszik, ha nem. A legnagyobb szerepe ebben persze Russel Allen csodálatos énekének van, akiről minden pillanatban süt a profizmus – így kell szép ívű, jó dalokat írni és elénekelni. Természetesen a zenekar instrumentális szekciójára sem lehet panasz, a hangzás vastag, erőteljes, tiszta, Portnoy pedig hozza a formáját. Dobolása e helyütt is élményszámba megy, jóllehet a mozgástere értelemszerűen kisebb, mint a Dream Theaterben volt.
Aki tehát szeretne tavaszra egy erőtől duzzadó, dallamos, groove-os metál albumot, ne tétovázzon, szerezze be az Omertát.
Adrenaline Mob: Omertá
Century Media Records, 2012
http://adrenalinemob.com/
Kulcsszavak:
Adrenaline Mob