2012. 04. 09.
Hangjai a világvégnek I. (Neurosis-pályakép)
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Hangjai a világvégnek I. (Neurosis-pályakép)
Veszélyes, már-már a testi és szellemi épséget sem kímélő vállalkozás lenyomata olvasható az alábbi sorokban. Régóta érett már a gondolat, hogy a kilencvenes évek, s a jelenkor egyik legmeghatározóbb zenekarának, az oaklandi Neurosisnak végigtekintsem eddigi, lassan három évtizedes pályáját, hogy számomra is világosabb legyen, hogyan jutott el ez a csapat az egyszerű hardcore-tól ahhoz a totálisan kiüresítő, lételveszejtő muzsikáig, amely manapság is sajátja.

Sokszor és sok helyütt leírták már, hogy mekkora jelentőséggel bír a Neurosis a metalzenék világában. Ezzel valóban nem lehet vitatkozni, hiszen 1985-ös megalakulásuk óta valami olyan különös és különleges fejlődési utat jártak be, ami bandák generációinak működését és hozzáállását határozta meg. Habár az utóbbi években többen már a hanyatlás, valamint a tagok számolatlan projektjei miatt a szétaprózódás jeleit vélik felfedezni az anyaegyüttes tevékenységében (erre is választ keresünk majd, igaz-e mindez), abban azért mindenki egyetért, hogy nélkülük nem, vagy szegényesebben léteznének olyan stílusok, mint a noisecore, a sludge, az ambient vagy a post-metal, s olyan csapatok se igen működnének, mint a Cult of Luna, az Isis (R.I.P.), a Mastodon, a The Ocean vagy a Mouth of the Architect.

A Neurosis 1985-ben, a Violent Coercion nevű, igazi mocskos-zajos crust-punk banda romjain alakult meg (a nevet is az előd egyik dala adta), ekkor még trió felállásban: Scott Kelly gitározott és énekelt, Dave Edwardson kezelte a basszusgitárt, s szintén vokálozott, Jason Roeder pedig dobolt (érdekesség, hogy ők azóta is tagok). Talán nem véletlen, hogy ekkor fogtak valami újba, ugyanis a nyolcvanas évek közepére kezdett lecsengeni a punk oldalhajtásaként induló, durva, gyors és az élet nehézségeiből és nyomorából merítő hardcore punk első nagy korszaka, s a bandák nagy többsége feloszlott vagy új irányokba fordult, teret engedve a részben belőle táplálkozó thrash metalnak (Slayer, Metallica és társaik), illetve később a death és black metalnak. Talán Kellyék is érezték a változás szelét, bár ez korai munkáikon még csak elvétve érezhető. Első demójuk 1986-ban jelent meg, s nagyjából ez képezte az 1988-as Pain of Mind debütalbum gerincét is.
 

Ha valaki előismeretek teljes hiányában hallgatja meg ezt az anyagot, viszonylag hagyományos D-beat, hardcore punk tételekkel találkozhat. Persze azok, akik már tudják, hová jutottak el Edwardsonék, minden bizonnyal kissé meglepődnek, mikor elindítják a címadó, a Reasons to Hide, a Bury What’s Dead, vagy a United Sheep című dalokat. Egyszerű tuka-tuka tempók, sebes reszelések és természetesen dühös szövegköpködés jellemzi ezt a közel negyven percet, olyan tipikus témákat érintve, mint például a szabad akarat hiánya, az elvágyódás a szürke hétköznapokból, vagy az emberiség totálisan ostoba mivolta. Viszont külön érdemes kiemelni a lassú, sludge doom-os Self-Taught Infection-t (amelyet mintha csak a műfaj alapgárdája, az Eyehategod írt volna), illetve a Black-et, amely new wave-es, alteres hangulatával leginkább a srácok által különösen kedvelt Joy Divisiont idézi. Ez is jelezte, hogy a keretek szétfeszítése óvatosan ekkor is ott rejlett azokban a fejekben, szívekben, kezekben.

A második lemez, az 1991-ben kiadott The Word As Law már mutatott némi progreszívebb megközelítést a korábbiakhoz képest, ami a Chad Saltert váltó másik gitáros/énekes Steve Von Till megjelenésének is betudható. A dalok ezúttal jóval szellősebbek, már inkább a Death Angel korai, komplex felépítésű thrash metalja felé mutatnak (ahol nem idegen az akusztikus gitárriffek megjelenése sem, és egy-egy szóló is felbukkan), s a gyorsabb témák is ritkábbak lettek, míg a hármas vokalizálás további színesítést jelentett, ahol jól egészítették ki egymást a karcosabb üvöltözések, a mélyebb és dallamosabb énekhangok. Az LP talán legjobb tétele a To What End? című opusz, amelyben arányosan váltakoznak a visszafogottabb és tempósabb, valamint a durva és torzítatlan részek, a dalszöveg pedig az elgépiesedésre ("Born of machine/Worship machine /Slave to machine /Become machine") fókuszál.

A rajongók az igazi váltással 1992. május 19-én találkozhattak, amikor megjelent a harmadik nagylemez, a Souls at Zero. A borító egyrészt tiszteletadás Robin Hardy 1973-as nagyszerű horrorfilmjének, A vesszőből font embernek (The Wicker Man), másrészt a farkába harapó kígyó, vagyis az uroborosz szimbólum az örök körforgásra, a folyamatos megújulásra utal. További újdonságot jelentett, hogy Simon McIlroy és Adam Kendall személyében egy billentyűs-sampleres, valamint egy, a koncertjeik vizualitásáért és az artworkért felelős állandó tagot is bevettek maguk mellé. Utóbbi azt is magával vonta, hogy élő fellépéseik ekkortól váltak fokozatosan egyfajta különleges performansszá (háttérvetítésekkel, a közönséggel való verbális kontaktus lassankénti elhagyásával), ami azóta is jellemző rájuk, s részben vagy egészben sok "követőjükre" is (l. az Isist, vagy magyar fronton a pozvakowskit).

Ennek megfelelően, aki továbbra is hardcore thrash ütemekre várt, az hatalmasat csalódott a bandában, a nyitottabb elmék viszont kitörő lelkesedéssel fogadták ezt az akkoriban még valóban igen különleges zenei egyveleget, ahol páratlan módon keveredtek a zajos, üveghangokkal teletűzdelt riffek, a mesteri basszusgitár-futamok, a feszes dobjáték, a hegedű-, cselló-, furulya- és trombitajátékkal, s ezt még pluszban megdobták a szintetizátorból kicsalt hangok. A vokálokat továbbra is hárman (Edwardson, Kelly, Von Till) osztották meg egymás között, és az ekkortól rendszeressé váló, elfojtott üvöltések (amelyekben ott rejlett valamiféle mélyen gyökeredző, éjsötét fájdalom) hosszú időre a zenekar védjegyévé váltak, amelyeket ráadásul nem emeltek ki túlzottan, hanem inkább szervesen beleolvasztották azokat a muzsikafolyamba. A tempó is jelentősen lassult, kezdtek beszivárogni a doomosabb, komorabb megoldások (l. a címadót, a Sterile Vision-t vagy a Stripped-et), aminek hatására nemhogy kiveszett a súlyos él a szerzeményekből, hanem sokkalta sűrűbbekké és nyomasztóbbakká váltak, olyan érzést nyújtva, mintha bennük manifesztálódna a világ szenvedésének jelentős része, amit Milán Péter vulkanikus erejű auditív kirobbanásnak, illetve rendszerbe szervezett, örvénylő, szimfonikus káosznak nevezett egyik írásában.1
 

Maguk a szövegek is a társadalom totálisan rossz irányba haladására próbáltak rávilágítani: a Takeahnase például a természet rajtunk vett bosszúját énekli meg, a The Web-ben pedig "nem nehéz felismerni, hogy egy a saját maga által termelt mocsokba fulladó világ elleni reakcióról van szó. Az elsötétült, eltompult tudatú ember (…) felrázására tett kísérlet ez a zene."2

A következő atomtöltet 1993-ban csapódott be a zeneipar pénz- és sikerorientált világába Enemy of the Sun címmel. Természetesen a mainstream továbbra is teljesen érzéketlen maradt a Neurosis iránt (hiszen ebben az időszakban a metalzenék kezdtek teljesen kiszorulni a köztudatból a Nirvana népszerűsége által felfutó grunge térnyerése miatt), de mégis ez volt az a kiadvány, amire többen is felkapták a fejüket újszerűsége, megfoghatatlan súlyossága miatt. Von Till később így nyilatkozott a népszerűségről: "Helytelen, ha az ember csak másolja a többieket, vagy igazodik a trendekhez, próbál népszerű lenni. Ha nem az a cél, hogy legyünk olyan jók, olyan fontosak, olyan alapvetőek, mint a Black Flag, a korai Black Sabbath, a korai Pink Floyd vagy a Joy Division, akkor mi értelme az egésznek? Zenekart bárki képes alakítani, azt viszont kevesen értik meg, hogy a zenélés felelősséggel jár. A zene számunkra vallás és kommunikáció. Olyasmi, amivel nem szabad viccelni."3

Az Enemy of the Sun pedig nem is viccel (a cím egyébként a természetnek hátat fordító emberiségre utal). Főleg az olyan tételek nem, mint a nyitó, lassan gördülő basszusfutamból fokozatosan egy megállíthatatlanul ömlő, mindent eltemető, izzó lávatenger erejét magába sűrítő Lost, a feldúltság állapotát hangokká formáló Lexicon, vagy a záró, közel félórás Cleanse, amely lüktető törzsi dobok és egyéb népi hangszerek (pl. didgeridoo) "mágikus" kombinációjából épül fel (az ezt hasznosító, s ebből kifejlődő tribal metal igazi nyertesei persze nem a Neurosis, hanem a thrash-t feladó brazil Sepultura és követői lettek).  
 
A Cleanse című dal jelezte leginkább, hogy valami új is születőben van a Neurosis háza táján. Steve Von Tillék úgy gondolták, vannak olyan ötleteik, amelyek nem teljes mértékben illenek bele csapatuk zenei világába, így első sideprojektként megalapították a Tribes of Neurot (ToN) nevű "törzset", hogy itt éljék ki a sötét ambient muzsikák iránti szenvedélyüket. Az együttes 1995 óta gyártja a lemezeket, amelyeken gyakorlatilag semmilyen szerep nem jut a gitároknak s az éneknek, helyettük a különböző dobok, zajok, zaklatott morajlások áthatolhatatlan függönyei a hangsúlyosak, s szerzeményeik igen komolyan igénybe veszik a hallgatót. A különös kollektíva szerencsére azonban nem hogy kisebbítette az anyabanda fontosságát, hanem tovább erősítette azt, új színekkel gazdagította annak muzikális palettáját, amire a legnagyszerűbb példa a Times of Grace album (részletek a lemez ismertetésénél olvashatóak). Ezen felül pedig a ToN azóta igen terjedelmessé bővült diszkográfiája arra is rávilágított, hogy az alapvetően gitárzenét űző előadóknak nem kell mereven elzárkózniuk az elektronika használatától.

A csapat következő nagylemeze 1996-ban jelent meg Through Silver in Blood címmel. Az előtte kiadott Locust Star EP-n már hallható volt három szám (Locust Star, Aeon, Eye) rövidített változata (három Tribes of Neurot noise-förgeteg mellett), és ezekből le lehetett szűrni: minden maradt a régiben, Kelly-ék értelmezésében a világ továbbra sem hordozza magában az igazi éden ígéretét. És valóban. Az ismét epikus hosszúságú – hetven perces – anyag kilenc nótája ugyanolyan barátságtalan hangképeket "fest" elénk, mint azt már megszokhattuk, bár ezúttal talán még epikusabb, még töményebb, még zordabb formában.

A borító is sok mindent elárul. A háttérben egy vért könnyező Buddha-szobor arca látható, a frontban pedig két egymásba fonódó kígyó. A kígyó fontos szimbólum a buddhista vallásban: az elme rejtett érzéseit, gondolatait képviseli. Ebből látható, hogy a spiritualitás is egyre komolyabb formában kezdett megjelenni a zenekar életében. "Mindannyiunkat nagyon érdekelnek a pogány filozófiák, a spirituális dolgok. Ahogy az igaz törzsiség is. (…) Az igazi mítoszok nem mesék voltak, hanem maga a valóság. A törzsi népek számára az maga a történelem. És ezekkel az ősi mítoszokkal valahogy mi is azonosulni tudunk" – nyilatkozta ekkortájt Steve Von Till egy interjúban.4

A monumentális, őserejű dalok "élvezete" legalább akkora küzdelmet kíván, mint a Himalája deres csúcsainak megmászása nyári öltözékben. A címadó tizenkét perce a szolid, pszichedelikus nyitányból fokozatosan (hangosodva) vált át morcos sludge-doomba, amit még kellemetlenebbé tesznek a fel-felbukkanó ipari zajok. Az Eye a sivító gitárok, Dave Edwardson öblös orgánuma és az utolsó harmadban felhangzó sámánisztikus mormogás miatt válik rémálomszerű nyomasztássá. Az állandó zaklatottságot aztán jól ellensúlyozza a Strength of Fates csendes-szomorkás csordogálása, valamint az Aeon katartikus emelkedettsége, de végül a záró Enclosure in Flame lassú és brutális őrülete újra erőszakot vesz a hallgatón.

Hivatkozások:
1. Milán Péter: Neurosis – Souls at Zero (1992). MHH, 2009/6., 34. o.
2. uo.
3. Sven Schröder: A szépség és a szörnyeteg, MHH, 1999/6., 22. o.
4. Mike W.: Ezredvégi természethalál, MHH, 1996/8., 19. o.

Folytatjuk.

Neurosis: Pain of Mind (1987, Alchemy Records)
Neurosis: The Word as Law (1990, Lookout! Records)
Neurosis: Souls at Zero (1992, Alternative Tentacles)
Neurosis: Enemy of the Sun (1993, Alternative Tentacles)
Neurosis: Through Silver in Blood (1996, Relapse Records)

www.neurosis.com
neurotrecordings.com

downer

A cikk eredetileg a Szkholion folyóirat 2011/2. számában jelent meg.
 
 
 
 
Kulcsszavak: Neurosis

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés