2012. 04. 11.
Hangjai a világvégnek II. (Neurosis-pályakép)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hangjai a világvégnek II. (Neurosis-pályakép)
Veszélyes, már-már a testi és szellemi épséget sem kímélő vállalkozás lenyomata olvasható az alábbi sorokban. Régóta érett már a gondolat, hogy a kilencvenes évek, s a jelenkor egyik legmeghatározóbb zenekarának, az oaklandi Neurosisnak végigtekintsem eddigi, lassan három évtizedes pályáját, hogy számomra is világosabb legyen, hogyan jutott el ez a csapat az egyszerű hardcore-tól ahhoz a totálisan kiüresítő, lételveszejtő muzsikáig, amely manapság is sajátja.

A Through Silver in Blood megjelenése után három év szünet állt be a nagy volumenű stúdiókiadványok terén (a folyamatos turnézás során majdnem földbe is állt a zenekar), 1999-ben érkezett ugyanis az újabb apokaliptikus szimfónia, a Times of Grace (egy zárójel erejéig azért érdemes megemlíteni a szintén '99-es, Soilent Green-nel közös splitet, rajta egy remek Black Sabbath-feldolgozással, a Children of the Grave-vel). Az album újabb mérföldkövet jelentett: egyrészt egy mindennél letisztultabb – ám továbbra sem szívet melengető – hangzást (ahol jobban érvényesültek a különböző nagyzenekari hangszerek is) kreált nekik Steve Albini (aki olyan előadókkal dolgozott korábban, mint a Nirvana, a The Jesus Lizard vagy PJ Harvey), de az anyag egészében is fellelhetőek voltak a folyamatos progresszió újabb állomásai, s ahogy Steve Von Till fogalmazott: "Ezúttal nem egy tömör kalapáccsal csapkodjuk laposra a hallgató fejét, hanem egy éles, hegyes pengével dolgozunk. (…) A komor csúfság mellett meg akartuk jeleníteni a finomságot, a szépséget is."1 A cím is erre reflektál, Von Till szerint ez olyasmi, mint amikor a sűrű bozótosból az ember végre feljut a hegytetőre, ahol tiszta a kilátás, s felsejlenek az élet még létező fényei is.2 Más kérdés, hogy ezzel együtt maga a Times of Grace dal egy irgalmatlanul kegyetlen és pusztító kinyilatkoztatás, ami egyértelműen a végzetet énekli meg ("all structures collapse, mysteries unfold/borne from the skies in these times of grace").

Hasonlóan horzsoló disszonáns riffjeivel és doomos csapásaival a The Doorway hét és fél perce, a The Last You'll Know szintén lassú témáival, szomorkás hegedűszólamaival és goromba effektjeivel, vagy az End of Harvest lüktető passzírozásával. Emellett már-már barátságosnak tűnnek az olyan tételek, mint az indusztriális zúgást szolid dob- és effektezett gitártémákkal keverő, címében is árulkodó Belief, s a szintén csupán a zárás során robbanó Away, amely addig óvatosan, füstös-jazzes hangulatban csordogál, s új elemként az üvöltözés helyett tiszta, picit depresszív vokál bukkan fel benne.
 

Az LP további kuriózumát jelentette a Tribes of Neurot Grace című noise-lemeze, amely kimondottan azzal a szándékkal készült, hogy a Times of Grace-szel egyszerre, egy időben hallgatva (ami akkoriban nem lehetett könnyű feladat, de a mai, digitális/mp3-as világban ez már viszonylag egyszerű) további experimentális utazásokra hívja a hallgatókat. (A szintén amerikai Rosetta is hasonlóval próbálkozott első albumán, a 2005-ös The Galilean Satellites-on.)

A banda ezt követően jutott arra az elhatározásra, hogy megunva a kiadókkal való állandó csatározást, saját céget alapít Neurot Recordings (NR) néven, amely kezdetben csupán a Neurosis és a hozzá kötődő projektek anyagait gondozta, ám idővel más együtteseknek (pl. Vágtázó Halottkémek, Isis, House of Low Culture, Across Tundras) is segített a rajongókhoz való eljutásban. Az NR-katalógus első darabja a Sovereign EP volt, amely mind megszólalásában, mind hangulatában kapcsolódott a Times of Grace-hez.

A sextett 2001-ben jutott el munkássága csúcsára, amit a mindent magába foglaló A Sun That Never Sets (ASTNS) jelentett. Bár való igaz, hogy a korábbi munkáikhoz képest ez egy zabolázottabb anyag3 (ahol Dave Edwardson vokális munkájának már szinte nem is jutott tér), mégis ebben a hetven percben sűrűsödött össze mindaz, ami a Neurosist továbbra is kiemelte a zeneipar művi világából (a nu metal muzsikák felfutásának és hihetetlen népszerűségének korszaka ez). További érdekesség, hogy az apokalipszis bekövetkezte az amerikaiak számára egészen megfogható közelségbe került a lemezmegjelenés után egy hónappal (l. 9/11).

Az album központi témája most is a spiritualitás, a gárda elmondása szerint a cím ezúttal az őseink, a vérvonalunk és a család fontosságára utal, amit az A Sun That Never Sets refrénje ("The blood that flows through me is not my own./The blood is from the past, not my own./The blood that leads my life is not my own./The blood is my strength, I'm not alone.") is tükröz.

Ehhez mérten a többi tétel is igen nagyívű és borzongatóan zseniális. A From the Hill fájdalmas felismerése ("From the hill - I've been watching - stealing the light."), a Falling Unknown epikus monotonitása, a From Where Its Roots Run törzsi "tánca", a Watchfire emelkedettsége ("A watchfire brings strength. Breathe in the heat."), illetve a záró Stones From the Sky libabőrt előidéző monumentalitása mind-mind Scott Kellyék alkotói talentumának ékkövei.

Ehhez a koronghoz is járult egy kuriózumértékű kiadvány, mégpedig egy DVD, amelyen az ASTNS dalain keresztül próbálták meg visszaadni a zenekar élő fellépéseinek hangulatát, videokollázsok segítségével.
 
További projektek
Az A Sun That Never Sets (ASTNS) elkészülésével párhuzamosan s után a Neurosis tagjai újabb kísérletezgetésekbe fogtak. Steve Von Till és Scott Kelly egyszemélyes, folkos-akusztikus lemezeket kezdett készíteni, de megcsinálták ugyanezek ambientes, effektekkel sűrűn átszőtt változatait (Harvestman, Culper Ring, Blood & Time) is. Emellett a vizualitásért és a lemezek külső megjelenéséért felelő Josh Graham megalapította az A Storm of Light nevű, nyomasztó, doomos/rockos bandát, illetve az instrumentális post-rockot (e műfaj sajátosságait l. később) játszó Red Sparowes-t is, valamint Scott Kelly három másik underground legendával (Scott "Wino" Weinrich, Al Cisneros, Dale Crover) létrehozta a szintén doomos, kicsit retróbb hangulatú, de kellően nyomasztó zenét prezentáló Shrinebuilder-t. Ezek a "mellékvágányok" valamiképp törvényszerűen születtek meg, mivel az ASTNS-ben gyakorlatilag minden benne volt, amit Neurosis néven el lehetett mondani, s a benne rejlő, szerteágazó ötleteket egyszerűen képtelenség lett volna egyetlen banda segítségével tolmácsolni. Persze ez nem azt jelenti, hogy az azóta kiadott két album (The Eye of Every Storm, Given to the Rising) gyenge lenne, csupán kevesebb újat nyújt. De erről a főszövegben olvashatunk többet.

Újabb három év – illetve az excentrikus, amerikai énekesnővel, Jarboe-val közösen készített lemez – után érkezett a nyolcadik stúdióalbum, a The Eye of Every Storm (TEoES). Az LP ismét logikus továbblépést jelentett az A Sun That Never Sets-et követően: a rajta hallható nyolc tétel egy még lecsupaszítottabb, még visszafogottabb bandát mutatott. Olyannyira, hogy majdnem eltűntek a torzított gitárriffek és a durva énekrészek. A szerzemények ezzel együtt hihetetlenül epikusak, de már-már bluesosan egyszerűek és visszafogottak, tele párhangos, ám annál hatásosabb témákkal. Mindez valami olyasminek a megjelenítése, mint Kurosawa Kiyoshi 2003-as filmjében, a Kairóban, ahol a világ végének eljövetele némán zajlik le. A TeoES esetében mintha a Neurosis legénysége is arra ébredt volna rá, hogy a vég talán inkább csöndes elmúlás képében érkezik majd, nem pedig zajos káoszként.

A nyitó Burn még egyfajta átvezetés az ASTNS-érából, itt még szilajabb beindulásokra is találunk példát, de utána a már címében is bánatot, elmúlást jelképező No River to Take Me Home ("Digging a hole so I can rest/No tears from no river to take me home"), a drone-os, ambientes minimalista lüktetésbe csapó címadó és a Bridges, vagy a halkan csörgedező Shelter mind olyan dalok, amelyek részben akár egy füstös kocsma hátuljában is szólhatnánk egy megfáradt, sörük és életük foszlányaiba kapaszkodó, értő közönség előtt. Viszont az A Seasons in the Sky egyszerre szomorkás és bizsergetően emelkedett tíz percében ismét ott dereng valami halvány reménysugár.

A hatosfogat ezt követően nagy valószínűséggel maga is elgondolkodott a hogyan továbbon. A 2007-ben megjelent Given to the Rising mindenesetre azt tükrözi, mintha a tagok arra jutottak volna, bár világunk fél lábbal a sírban, de továbbra is létezik, az emberek ugyanúgy nem vesznek tudomást arról, hogy nem húzhatjuk így sokáig, s ezért talán újra hangosabb eszközökkel kellene tudtukra adni, mi következik. A Given... pedig pont ilyen, egyfajta visszakanyarodás a korábbi munkák noise-osabb irányába.

És ha már visszakanyarodás: a címadó szám rögtön egy akkora Black Sabbath-ihlette riffel indul, amit még maga Tony Iommi is megirigyelhetne. Persze a nóták azért sajátjuknak tudják az elmúlt pár év újításait jelentő szellősebb, dallamosabb részeket is (To the Wind, Origin), viszont ezúttal ismét erőteljesebbek a riffek, a samplerekkel és gitárokkal keltett különböző zajok, a rideg énekhangok, valamint az ismétlődések is inkább a kíméletlenségre játszanak rá, s nem a belenyugvásra. Erre jó példa a Fear and Sickness, vagy a Water is Not Enough második fele, a The End of the Road vagy a Distill egésze, netán az átkötést szolgáló Nine. Hogy nagyjából mit jelenít meg ez a kiadvány, azt Gregus-Szabó Gergely elég jól megfogta kritikájában: "A Given to the Rising korkép és kórkép is egyben az emberről, a rothadásról a szívünkben, és arról, hogy ha a folyamat akadálytalanul folytatódik, nem lesz öröksége a felnövekvő generációnak, generációknak. Mégsem térít, szónokol, prédikál, csak közli veled, velem, velünk, hogy baj van."4

Hogy mi következik ezután? Ha minden igaz, Scott Kellyék írják az új dalokat, a kérdés csak az, vajon ezeket otthon fogjuk-e meghallgatni vagy a szétmálló Földünk romjai között, azért könyörögve, hogy legyen már vége mindennek.
 

A történet tehát korántsem teljes, az azonban biztos, hogy a Neurosis munkássága sok-sok zenészt és zenekart ihletett már meg. S bár ők maguk egyáltalán nem szeretik beskatulyázni saját muzsikájukat ("Nem szép zene, nem buli-zene. Azt kapod tőle, amit beleteszel: ha megadod magadat neki, hozzáadod a saját tapasztalataidat, és alkalmazod az életedre és az érzelmeidre, akkor rengeteget adhat. Ha pedig nem, akkor talán nem fog tetszeni."5), tagadhatatlan, hogy nélkülük nem léteznének olyan műfajok, mint a noisecore, a post-metal vagy a post-rock. Illetve az is tény, hogy nem örülhetünk e zenekar létezésének, mert az csupán azt jelzi, éppen azokhoz nem jutnak el e kétségbeesett(?), figyelemfelkeltő jajkiáltások, akikhez igazából kellene. Úgyhogy nyugodjunk bele: hamarosan itt a világvége, de legalább megvan hozzá az aláfestő zenénk.

Előzmény

Hivatkozások:
1. Sven Schröder: A szépség és a szörnyeteg, MHH, 1999/6., 22-23. o.
2. uo.
3. A zabolázottság némiképp abból is fakadt, hogy az addig rendszeresen alkoholt és drogokat fogyasztó tagok leálltak káros szenvedélyeikkel, legalábbis Scott Kelly igen.
4. Gregus-Szabó Gergely: Neurosis: Given To The Rising. http://www.shockmagazin.hu/portal/cd-kritika/neurosis-given-to-the-rising. Letöltés dátuma: 2011. augusztus 17.
5. dr_rodopszin: A világ nem tartozik nekünk semmivel – Steve Von Till-interjú. http://langologitarok.blog.hu/2010/08/05/a_vilag_nem_tartozik_nekunk_semmivel_steve_von_till_interju. Letöltés dátuma: 2011. augusztus 17.

Neurosis: Times of Grace (1999, Relapse Records)
Neurosis: A Sun That Never Sets (2001, Relapse Records)
Neurosis: The Eye of Every Storm (2004, Neurot Recordings/Relapse Records)
Neurosis: Given to the Rising (2007, Neurot Recordings)

www.neurosis.com
neurotrecordings.com
 
downer

A cikk eredetileg a Szkholion folyóirat 2011/2. számában jelent meg.
Kulcsszavak: Neurosis

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés