Mindössze két évvel a remek Mechanize után új lemezzel jelentkezett a 90-es évek techno-thrash sztárja, a Fear Factory, élén Dino Cazares gitárossal, Burton C. Bell énekessel és egy dobgéppel. A The Industrialist címre keresztelt anyag éppen menthető volna koncepciója okán, én azonban se kiköpni, se lenyelni nem tudom. Az alábbiakban a romantikában gyökerező nézeteimet foglalom össze, miért nem vagyok képes meghitt viszonyba kerülni a masinával. 

Állítólag nagy viták zajlanak Dinóék dobprogramja, az élő dobos hiánya kapcsán – magyar vizeken egyelőre nem tapasztaltam túlzott morgást, legfeljebb nagyvonalú legyintést, úgyhogy nem várok, hanem belevágok, és azt mondom, menjenek a csudába ezek a srácok. (És igen, tudom, hogy sok más indusztriál csapat hasonlóan dolgozik.)

Burton C. Bell mélyértelmű fejtegetése arról, hogy a metál albumok jelentős része ma már eleve dobprogrammal készül, illetve számos technikai finomításon esik át, s így lehetetlen megmondani, hol végződik az élő emberi teljesítmény, és hol kezdődik a gép, akár megfontolásra alkalmas gondolatmenet is lehet: igaza van. Amint szintén igaza van abban: mindössze az élő föllépéshez, tehát a koncerthez szükséges csak hús-vér dobos, hiszen a zene valódi élményét az élő teljesítmény teremti meg. Rendben, egyetértünk vele – ráadásul olyan zenekarról van szó, mely amúgy sokat ad a technikai precizitásra, zenéje leképezi azt, és még ideológiai-tematikai síkon is a gép-ember kapcsolat foglalkoztatja, az előbbi javára. A The Industrialist cím mintegy ezt hivatott összefoglalni, feltételezem, az ötletbörzén jóváhagyhatták, milyen szépen simul e szó a gépi alkotottsághoz, a kritikusok pedig majd kiemelik, a dobgép (és mindenféle elektronikus-gépi zaj) jól magyarázható e címmel.

Úgy tűnik, én leszek a kivétel, s ezt örömmel fölvállalom. Már csak azért is, mert a 2010-es Mechanize iránt annak idején meglehetősen lelkesedtem. Hallgassuk meg azt a lemezt Gene Hoglannel a dobok mögött, és hallgassuk meg ezt; még ha egy élő dobos demói szolgáltatták is az alapot, meglátásom szerint van egy alapvető különbség az élő és a gépi eredetű hangszerkezelés közt (ha utóbbit emberek programozzák is): az embernek van stílusa, játéka, a gépnek viszont nincs. Mondok egy példát, döntse el mindenki, megállja-e a helyét. Vajon ugyanennyire elfogadó lenne az egyszeri metálzene-hallgató, ha a gitársávok készültek volna géppel? Vagy ad absurdum, hogy a végsőkig menjünk: az ének? Jól tudjuk, hogy létezik gépi hang, melyhez pl. nemi identitást tudunk társítani, s amint a stúdióban a kevésbé jól sikerült emberi momentumokat igazítani, kozmetikázni lehet, úgy nyilvánvalóan a mesterséges hangot is emberivé lehet torzítani. Miért ragaszkodunk hát az élő emberi teljesítményhez?

Valószínűleg hosszan beszélhetnénk a zenehallgatás élményét nagyban befolyásoló odafigyelés-meghallgatás, illetve az azonosulás eseményéről, ami értelemszerűen működik, ha emberi teljesítményről van szó, és nem működik, ha gépről. Papp Tibor avantgárd költő néhány évtizede készített egy számítógépes programot, melynek Disztichon-alfa a neve, és grammatikailag, sőt szemantikailag is értelmes disztichonokat képes előállítani véges számú szavaink kombinációiból. Több százezer, sőt több millió disztichon készült így el, melyek egyikét-másikát a költő a köteteiben is publikálta. Költészettörténeti kurzusokon gyakran fölmerül a kérdés, vajon elemzésre érdemes alkotásokról van-e szó, s többnyire nemleges válasz érkezik – a legtöbben hiányolják mögüle az embert, s inkább a program készítőjének leleményét dicsérik mint költészettörténeti "eseményt". Senkinek sem jutott eleddig eszébe komoly elemzésnek alávetni a szóban forgó lírai műveket. Pedig minden irodalom szakos nagyon hamar megtanulja, hogy a szerző gondolatait/érzelmeit botorság lenne a halott matériaként rendelkezésre álló szöveganyagban keresni – ami a betűk, szavak által megszólal, az biztosan nem valakinek a közvetített érzése/gondolata (hiszen senkinek nem láthatunk a fejébe, főleg nem egy távollévőnek vagy halottnak), hanem a nyelv maga. Ennek ellenére hangot kölcsönzünk a szövegnek, sőt arcot képzelünk mögé, emberi eredetet társítunk hozzá – a romantikusok a grafikus matéria jelentésnélküliségét figyelmen kívül hagyva a hangzóvá tett anyagban egyenest az élő hangot és gondolatot vélték meghallani, mely egyedi és közvetlen.

Mármost mi történik, ha teszem azt, Burton C. Bell (vagy James Hetfield, vagy – még jobb példa – Phil Anselmo) helyett gép énekelne? Legyintenénk rá? Hol itt a lázadás, az ideológiai alap? Vagy ez már a gépek lázadása? A hallott teljesítmény a lényeg mint anyag, humán eredettől függetlenül? Az irodalmi példa alapján azt is mondhatnánk, igen. Én azonban nem gondolom, hogy így van. A zene – a szó szoros értelmében – érzékibb médium a szövegnél, hiszen látszólag megkerüli az értelmet, tapasztalat helyett élményt nyújt. (Hogy ez mennyiben igaz vagy cáfolható, most nincs idő belemenni.) A metálzene hallgatóinak többsége emocionális hallgató, így a humán eredet – vegye azt körül mégoly technikai-technologizált környezet – aligha fölszámolható, vagy ha az is, kétségeim vannak, hogy továbbra is metálról beszélünk-e. A gépnek nincs stílusa, az embernek van. A gép nem hibázik, az ember igen – vagy, átfogalmazva, az ember alkotta művészetnek fontos, ha nem leglényegibb vonása a véletlenszerűség. Bár az írott és a vizuális művészetekhez hasonlóan a zene is sokat profitált a gépektől, a stílus és a véletlenszerűség aligha reprodukálható mechanikusan – se Gene Hoglan, Chris Adler vagy Dave Lombardo félre(nem)ütései és pörgetései, sem Burton C. Bell vagy mások hajlításai, dallamvezetése – nem hinném, hogy véletlen volna, amikor az említett zenészek lemezeken (és élőben) nyújtott teljesítményét kiemelik és méltatják a hallgatók. Alkalmasint persze hosszasan vitázhatnánk minderről, mert állításaim sokfelől viszonylagosíthatók.
 

És akkor még nem beszéltem a The Industrialist dalairól. Roppant inkorrekt leszek, s így a végén annyit jegyzek csak meg, hogy a tökéletesen megszokott, sokadjára unalomba fulladó, klasszikus és gyakran már nagyon ötlettelen szaggatott riffek s ál-kétlábgépek közt, elnyomott ásítások közepette talán a God Eater az egyetlen darab a lemezen, mely megalkotottságát és hangulatát tekintve kiemelkedik a produkcióból, de az is mindössze a jól hallhatóan produktív Meshuggah-hatásának köszönhető. A többi – beleértve a záró 9 perces alibi-zajokat – fölösleges és önismétlő. Nem mondom, profi a maga nemében, aki pedig először hallja a zenekart, annak kétségtelenül lehengerlő és megragadó lehet az új album. De könyörgöm, eltelt 20 év, s még a Fear Factory zenéjéhez képest eltérő retró vonal képviselői (akik úgy egyébként nem becsülik alá az élő teljesítmény esetlegességeinek hatását, sem megszólalásban, sem kivitelezésben) is rájöttek, hogy az ismétlés nem a (gépies) identikusságon alapuló művelet.

Fear Factory: The Industrialist
Candlelight Records, 2012.